Eltitkolt vágyak...

Ma egy számomra nagyon fontos személynek van születésnapja, és ez úton szeretném Őt "megajándékozni".

NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT GINA!

Eltitkolt vágyak… (1/2)

Kicsit több mint, egy éve vagyok tagja a Red Bull Formula One Teamnek. Az ominózus 2010-es Török Nagydíj után érkeztem. A csapatszellemet, és a légkört elég fagyosnak éreztem akkoriban. Valószínűleg ennek köszönhető volt az is, hogy nagyon nehezen fogadtak be. Mark Webber, a csapat egyik sztárpilótája nagyon rendesen, és kedvesen közelített felém. Érdeklődött rólam, beszélgetett velem. A csapat másik gárdája azonban ezt nyílt hadüzenetnek vette, és szinte alig szóltak hozzám. Sőt… a másik sztárpilóta úgy tett, mintha ott sem lennék… levegőnek nézett…
Nagyon sokat sírtam emiatt. Őszintén megvallva nekem mielőtt idejöttem dolgozni Sebastian nagyon tetszett, de tudtam, hogy neki kapcsolata van, és a földön kell járnom, nem ábrándozhatok. Nem engedhetem meg mindezt magamnak, mert dolgozni jöttem ide.
Egy év telt el az óta, s a dolgok annyit változtak, hogy a csapat mondhatni majdnem befogadott, de csak sajnos majdnem. Sebastiannal a mai napig nincs jó viszonyom, vagyis semmilyen viszonyom sincs. Ő próbál kezdeményezni, de most én makacsoltam meg magam. Nem figyelek rá, úgy kezelem, mintha ott sem lenne. Mark természetesen ezen, jókat szórakozik, gondolom, tetszik neki, hogy végre akadt egy lány, aki nem omlik csapattársa karja közé, és nem olvad már attól el, ahogy rá néz, persze képletesen.

Törökországban állomásozunk ismét egy év elteltével, és szolgálatban jelenleg én vagyok meg Petra, de őt épp Chris, Sebastian egyik szerelője fűzi, így kénytelen vagyok én odamenni Tommiékhoz. A trénerrel még nincs is semmi bajom, de a pilótával, aki mellette ül, annál több. Még egy utolsó pillantást küldök Petra felé, de őt jobban izgatja még mindig Chris. Veszek egy mély levegőt, és elindulok az asztal felé. Tommi már egy ideje a pultot szuggerálja, gondolom, szeretne valamit. Az asztal felé haladva eldöntöttem, hogy tartom magam ahhoz, hogy a pilótát, még pillantásra sem méltatom, csak a finnt. Nem érdekel, azt sem, hogy mit szeretne, szolgálja ki magát! A trénerhez érve, előveszem a legszebb mosolyom…
- Mit hozhatok Tommi? – mosolygok rá, mert ez a dolgom.
- Én egy narancslét kérek, meg egy szendvicset. Köszi. – illedelmes, ő mindig az.
- Én meg ásványvizet, zöldséges szendvicset… és… nekem is hozhatsz egy narancslét… – a pilóta kérése alatt végig Tommit szuggeráltam és rá mosolyogtam.
- Hozhatok még valamit neked Tommi a narancslén, és a szendvicsen kívül? – mosolygok rá bájosan.
- Nem köszi… de Seb… - ezt már meg sem hallottam, mert célba vettem újra a pultot, magamban jót mosolyogva.
Oda érve láttam Petra végre elszakadt a szerelőjétől, és álmodozó képpel dőlt neki a hűtőnek. Mosolyogtunk egymásra, míg én elkészítettem Tommi rendelését. A pilóta meg csak pukkadjon meg!
- Kiviszem Tommi rendelését. – tettem tálcára a narancslevet, meg a szendvicset.
- Seb nem kér semmit? – néz rám csodálkozva.
- Mit izgat az engem! – rántom meg a vállam mosolyogva.
- Zoé… ne csináld! Neked legyen több eszed… kérlek! – szinte könyörgött nekem, de nem érdekelt. Felpakoltam a tálcára a dolgokat, és elindultam egy fölényes mosollyal az arcomon az asztaluk felé. Tudtam, hogy ennek valószínűleg a következménye az lesz, hogy Christiannál kell tennem egy nem éppen kellemes látogatást, de még ezt is bevállaltam. Látni akartam a képét! Majdnem felröhögtem, ahogy odaértem. Leraktam a dolgokat Tommi elé…
- Tessék. Akkor más nem kell? – mosolyogtam bájosan.
- Én… de… Seb rendelése… - dadogott, a pilóta meg tátott szájjal nézte ezt végig.
- Akkor, ha más nem kell, én távoznék, ha megengeded… – váltottam a mosolyomat bájosról fölényesre. A pult felé indultam el, mikor hallottam, hogy mögöttem egy székláb nyikorog, és a következő pillanatban valaki megragadja a karomat. A fejemet azonnal arra fordítom, és egy dühös némettel néztem farkasszemet.
- Most szépen velem jössz… és tisztázni fogunk egy-két dolgot az illemmel kapcsolatban. Elegem van ebből! – ragadott meg és elkezdett húzni ki a büféből. Petra felé küldtem egy segélykérő pillantást, ő azonban majd megszakadt a röhögéstől. Kösz… mire valók a barátok! Szólni nem szóltam hozzá, mert meg voltam győződve arról, hogy Christian elé fog cibálni… de nem így lett. A raktár ajtónak a kilincsét lenyomta, majd a nyitott ajtón betuszkolt engem. Maga után kulcsra zárta az ajtót, és a zsebébe tette.
- Most szépen el fogod nekem mondani, hogy mi bajod is van velem! – esett nekem egyszerre. Én azonban a falnak dőltem, nem vettem róla továbbra sem tudomást. Nem érdekelt, hogy mit mond. – Hallod??? Hozzád beszélek, te lány!! – ragadta meg ismét a karom, most lett elegem, mert már nagyon fájt.
- Van nevem is. – vetettem oda flegmán – De mit tudsz te rólam… SEMMIT!
- Ohhh… végre veszi a fáradságot a Hölgy, hogy rám néz és hozzám szól. Mond csak, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot? – flegmázott velem, de eldöntöttem, hogy nem szólok hozzá többet! Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen még csak rá néznem sem. Örökké nem maradunk itt, valaki csak kiszabadít innen… - Hallod??? Még mindig hozzád beszélek ám! Nem hiszem el, hogy nem figyelsz rám! – akadt ki teljesen, én meg nagyon is élveztem a helyzetet – Oké… te akartad… majd így figyelsz rám… - nem különösebben izgatott az akciózása körülöttem, de olyan hirtelen történt mindez, hogy szinte reagálni sem tudtam rá.
Másodperc töredéke alatt ment végbe, hogy két kezével megfogta az arcomat, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kipattantak, és a kezeimmel azonnal a mellkasához tettem és ellöktem magamtól.
- Te teljesen megőrültél???? Mit képzelsz te magadról??? – estem neki egyszerre.
- Ha ez kell, hogy rám figyelj és hozzám szólj, akkor mindig meg fogom tenni. – vigyorgott. Biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereke, az előbb ordít most meg vigyorog. Tuti, hogy huzatot kapott a drága kis kocsijában.
- Kicsit sokat képzelsz magadról! – vetettem oda flegmán.
- Igen??? Kettőnk közül szerintem te jársz-kelsz itt, mintha TE lennél itt a Hercegkisasszony! – ment fel benne is a pumpa.
- Még hogy én!? Mikor egy éve idejöttem levegőnek néztél! Nem is szóltál hozzám, de még köszönni sem, mond csak, mit vársz???
- De változott a helyzet! – védte meg saját magát. – Próbáltam feléd nyitni, de rám se hederítettél!
- Miért azt hiszed, hogy olyan könnyű elfeledni, hogy semmibe vettél??? – vágtam vissza, de eldöntöttem, hogy többet tényleg nem szólok hozzá.
- Én nem vettelek semmibe!!! Na jó az elején lehet, hogy egy kicsit undok voltam… de én utána ezt megbántam… - még a fejemet is elfordítottam, és a kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, nem akartam tudomást venni róla. – Hallod??? Még mindig neked beszélek!!! – szinte toporgott annyira dühös volt, és én ezt kimondottan élveztem. – Na jó Zoé… - itt volt az a pillanat amikor döbbenten néztem rá, tudja a nevem! – te akartad… - ismét megcsókolt…