2. rész
Egész délután a lányon járt az eszem. Nem tudtam, és nem is akartam másra gondolni. Merengésemben az ágyamon telefonom szakított félbe. A kijelzőn ’Hanna’ neve villogott, de lehalkítottam, nem akartam vele beszélni. Úgy éreztem, hogy nincs miről beszélni…
A hasam megmordult, így kénytelen voltam ezen, kedves elfoglaltságomat abbahagyni és hódolni a szükségleteimnek. Halkan baktattam le a konyha felé a lépcsőn, azonban az alján megálltam, mert hallottam rólam van szó.
- Fabi állj! Nem értek egy szót sem, összevissza beszélsz! – hallottam meg Melanie hangját.
- Szóval volt ott ez a lány! Nem emlékszem a nevére pedig a pólóján rajta volt! – észre se vettem! Ott volt a szemeim előtt! Hogy én mekkora egy idióta vagyok!
- Fabi… - szólalt meg most Anya - a lényeget…
- Szóval Bastinak láthatóan tetszett, meg egész végig őt mustrálta! Tetszett neki, na… - megölöm Fabit, amiért ezt kiteregeti.
- És a lány?
- Ő meg állandóan elpirult a nézésétől… - megmosolyogtam ezt, szóval elpirult. Eldöntöttem, hogy valahogy látnom kell újra…
Másnap elmentem a könyvesboltba, de nem volt ott. Következő nap se… kezdtem teljesen elkeseredni. Lehet, hogy sosem fogom már látni. Mi van akkor, ha már nem dolgozik itt? Ha elköltözött?
Barátaim is észrevették letargiámat, és bulizni hívtak. Nem akartam menni, de Anya szinte úgy zavart ki a házból már a végén, és nem volt erőm ellene menni. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy veszekedjek vele. Kocsiba ültem és a barátaimat összeszedve mentünk a szórakozóhelyre.
Sokan voltak, és a lányok nagyon megnéztek. Nem érdekeltek egyáltalán, sem a riszálásuk, sem a kacér pillantásuk. Egy narancslével a kezembe nézelődtem céltalanul. A fiúk ittak, és folyamatosan röhögtek. Éreztem a hátamnál, hogy valaki kissé meglökött. Hátrapillantottam, s akkor megláttam Őt. Azonnal megfordultam… megdöbbentem… Ő is.
- Szia! – mosolygott szélesen rám.
- Szia… sztok! – vettem észre a nagy szemmel és nagyon vigyorgó lányokat körülötte.
- Szia!!! – köszöntek egyöntetűen rám, mire a srácok is megfordultak.
- Nézd máááá’ és még kérette magát, mikor egy egész csapatot hívott meg magával! – állt meg mellettem Andi. – Igyunk valamit!!! – indítványozta a társaságnak, miközben én csak Őt néztem, Ő meg engem.
- Iszol velem valamit? – kérdeztem meg zavartan, de megpróbáltam azért valamennyire magabiztosnak látszani.
- Attól, mert pilóta vagy, s mert világbajnok, nem olvadok el! – nézett rám vigyorogva.
- Nem várom el, csak igyál velem valamit. – vigyorogtam én is rá.
- Linda… - nyújtotta felém a jobbját.
- Sebastian… - fogtam meg, majd egy csókot nyomtam rá, s ahogy felemeltem a fejem puszit adott az arcomra.
Leültünk a pulthoz, s kért egy almalét. Kissé megdöbbentem, de nem akartam semmit szóvá tenni.
- Szóval – kezdte Ő – most itthon vagy?
- Igen, már egy ideje. Mióta dolgozol Frau Hassennek? – lettem kíváncsi.
- Körülbelül egy fél éve. A szüleim Frankfurt mellett laknak, és már nem bírtam Berlin nyüzsgését. Tudod, egyedüli gyerek vagyok, s ők is hiányoztak már. – csak rá figyeltem, csak Ő érdekelt, minden szava, minden mondata.
- Nekem van három testvérem, de nekem is sokszor hiányoznak, főleg amikor sokat vagyok távol. – vallottam be őszintén.
- Azért neked más…
- Miből gondolod? – nem értettem.
- Mert míg én csak most kezdem bontogatni a szárnyaimat, és az utamat keresni, addig te már biztos talajon állsz. Már tudod, mi akarsz, vagyis ki akarsz lenni… bocs már az vagy. – pirult el a végére.
- Mi a baj? – tettem a kezem az övére, mert nem nézett rám. Azonnal felkapta a fejét.
- Tudod… azért te mégis világhíresség vagy, a város büszkesége. Mégis itt ülsz mellettem, és érdekel, hogy én mit csinálok, milyen vagyok. – nézett a szemembe, most jöttem rá, hogy Ő nagyon is őszinte velem.
- Mert érdekel… ne kérdezd meg miért… fogalmam sincs, de egyszerűen érdekel. – vallottam színt neki. Valahol mélyen tudtam, hogy megbízhatok benne.
- 1987. július 3-án születtem Frankfurtban. – kezdte nevetve, én meg teljesen ledöbbentem – Tudom… tudom… - tartotta fel nevetve a kezeit – ne mondj semmit. Nincs testvérem… sajnos. – egy pillanatra a szemeibe a fájdalom tükröződött, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
- Nekem van három, és hidd el, néha nagyon kiborítóak tudnak lenni. – húztam el a számat, Ő meg kacagott.
- Mesélj róluk… - kért csillogó szemekkel, s a pultra könyökölt, s én automatikusan közelebb húztam a székem hozzá.
Mesélni kezdtem róluk… rólam. Valahol tudtam, hogy minden bizonnyal már olvasott egy csomó mindent velem kapcsolatban, de nem tűnt úgy, mintha untatnám. A vidám részeknél velem kacagott, míg a szomorúbbaknál megfogta a kezem. Nem engedtem el, inkább még közelebb ültem hozzá. Jó volt vele lenni… mellette…
Az este hamar elszállt, a többiek kezdtek fáradni, én mégis tudtam volna még vele lenni. Bántam, hogy vége. Olyan gyorsan történt minden. Egyszer még mellettem volt, majd egy gyors puszival eltűnt a szemeim elől, míg Andi felé fordultam. Azonnal kapkodni kezdtem a fejem, ahogy észrevettem, hogy nincs mellettem. A kijárat fele néztem, akkor vette fel a kabátját, és távozott. A srácok úgy küldtek utána, s megnyugtattak, hogy hívnak egy taxit, menjek csak. Magamhoz vettem én is a kabátomat, majd megpróbáltam nagyon gyorsan kijutni a helyről. Persze pont ilyenkor, ismer meg mindenki, és szeretnének velem pár szót váltani… szem elől fogom veszíteni…
