Eljöttél... (novella)

1. rész

„Sose vártam rád, és mégis jöttél,

Szerelembe fordult minden érzés…”

A nappaliban ültem, s onnan jól lehetett látni Őt, ahogy a konyhában takarítja el a vacsora maradványait. A pillantásom mindössze csak egy röpke volt a velem szemben felállított karácsonyfára. Újra csak Őt néztem, s nem tudtam vele betelni. Eszembe jutott a találkozásunk…

Fabian addig nyúzott, míg elmentem vele a könyvesboltba, hogy megvegyük neki a Háború és békét. Én már előre nevettem a dolgon, hiszen, ha szembesül a dologgal, hogy a könyv mekkora terjedelmű, nem lesz ennyire lelkes, mint most. Egy hete vagyok már otthon, hiszen vége van az idénynek, mégsem érzem magam túlságosan jól.

Hanna fél éve elengedett az utamra. Én nem akartam ennek véget vetni, és szerinte nekem ez így volt tökéletes, ő mellettem volt, míg én nyugodtan versenyezhettem, ő támogatott. Nem, egyáltalán nem volt az, mégis mindenbe szó nélkül mentem bele… nem akartam semmibe megakadályozni. Azóta New Yorkba ment tanulni a divat egyik nagy városába… s én egyedül maradtam.

Tisztában vagyok vele, hogy a családom mellettem volt, és ezért mindig is hálás leszek nekik. Svájcból szinte hazaköltöztem Heppenheimbe. Szükségem volt rájuk, és a csapatom mindenben támogatott…

Az idény befejeződött, s minden kötelező interjú, tévés szereplés után hazamentem, hogy nyugodtan fel tudjak töltődni a következő idényig. Egy hete voltam otthon, amikor Fabi azzal jött haza az iskolából, hogy ki kell olvasniuk a Háború és békét. Az öcsém, mivel a legokosabb csajba szerelmes az osztályába kitalálta, hogy majd ő kiolvassa, rajta ez nem foghat ki. Ha engem kérdezett volna, biztos közöltem volna vele, hogy egy idióta… a szerelemért olvasni…

Már a könyvesboltot is kinézte magának, csak egy kérése volt, hogy kísérjem el. Még az úton is ugrattam, hogy biztos fél a könyvesboltban dolgozó idős néniktől… A kocsiból kiszálltunk az üzlet előtt, s én egy sóhaj kíséretében léptem be. Az üzlet elég nagy volt, s azért jó páran voltak benn. A pult mögött a régi magyar tanárnőmmel néztem szembe, hiszen az övé és a férjéé az üzlet. Bíztatóan rám mosolygott, én illedelmesen köszöntem. Levettem a sapkámat, de láttam Fabi már a polcokat nézegeti. Odaléptem hozzá. Egy-két ember megnézett, de nem fordítottak rám további figyelmet, ami megnyugtatott. Én is nézegetni kezdtem a könyveket, amikor Fabi hangját hallottam meg…

- Ne haragudj, tudnál nekem segíteni?

- Persze… mond csak. – a válaszkor fordultam meg. A hangja bársonyos volt, s a szemeim tapadtak rá…

- A Háború és békét keresem. - magyarázott neki az öcsém miközben körbe nézegetett. Én nem bírtam a tekintetemet elszakítani tőle.

- A Világirodalomnál van… gyere, segítek… - a végén pillantott rám, de ez a másodperc engem teljesen letaglózott. Követtem őket, miközben feltűnően csak Őt bámultam. – Tessék, itt van… - mosolygott rá Öcsémre.

- Ez ennyi??? – kerekedtek ki a szemei, s nekem muszáj volt kuncognom, ahogy az ábrázatára néztem.

- Tudod Öcsi… valamit valamiért… - veregettem meg a vállát.

- Valami rövidebb kiadás nincs? – nézett elesetten.

- De te akartad a könyvet. – kötözködtem vele vigyorogva, s Ő rám nézett, és az ajkai mosolyra húzódtak.

- Mire olvasom én ezt ki??? – lett egyszerre kétségbeesett.

- Ugyan van időd, nem? – vigyorogtam még jobban, s ahogy tekintetünk találkozott rákacsintottam – Különben is művelni akarod magad, nem?

- Oké, de azért ez túlzás! – nézte a könyvet még mindig kétségbeesetten, Ő pedig édesen kuncogott.

- Mutatok egy rövidebb kiadást, jó? – nézett Fabira csillogó szemekkel. Azt akartam, hogy rám is így nézzen…

- Ugye, az nem csak tíz oldallal lesz kevesebb?? – ment utána, de a hangja továbbra is kétségbeesett volt. Jobban lekötött engem a ringó csípője a vállaira omló hajra, s a kecses járása. Minden lekötött, ami vele kapcsolatos.

- Meg is van… - nyújtotta a kis füzetecskét oda.

- Ez tök jó! – villanyozódott fel Fabi egyszerre.

- Mindjárt gondoltam, hogy te a rövidebb utat keresed. – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.

- Jól van, na… - toppantott egyet a lábával, mind a ketten kuncogtunk rajta – Anyának egy szót se! – próbált csúnyán rám nézni.

- Meg sem fogok szólalni! – tettem fel a kezeimet nevetve. Ő továbbra is mosolygott rajtunk, s most engem nézett a csillogó szemeivel. Éreztem, ahogy a szívem nagyot dobban.

- Ezt kéred? – szólalt meg Ő.

- Mind a kettőt… - nyúltam az eredeti kötethez, s ahogy a kezeink összeértek libabőrös lettem.

- A kasszát a bejárat mellett találjátok…

- Köszönjük szépen… - illedelmes voltam, nem akartam rossz benyomást tenni rá.

- Ne haragudjon, tudna nekem segíteni? – fordult most egy idős hölgy felé. Annyi időm sem volt, hogy elköszönjek, vagy legalább a nevét tudjam… kissé csalódott voltam. Nem tudom, hogy vajon sejti-e, hogy ki vagyok…

Fabi már a kassza előtti sorban toporgott, így én is odakullogtam. Kivártuk, míg mi jövünk. Frau Hassen érdeklődött rólam, és a munkámról, és én készségesen válaszoltam minden kérdésére. Pillantásom azért közbe Őrá siklott… épp egy fiatal sráccal beszélgetett, majd felém kezdett közelíteni. A szívem egy ütemmel többet vert a kelleténél. Rám nézett, és elmosolyodott, majd a mellettem lévő könyvespolchoz lépett. Követtem Őt a tekintetemmel.

- Ez a legjobb könyv Sebastian Vettelről… - pillantott rám mosolyogva, majd a srác követte a pillantását, és még a szája is tátva maradt. Akkor döbbentem rá, nagyon is tudja, hogy ki vagyok… de nem éreztem mérget vagy dühöt, inkább boldogsággal töltött el…