Kilépni a fényre

Kilépni a fényre

I. fejezet

A tornácon ültem már egy ideje, s nem akartam senkivel sem beszélni. Életem egyik legszebb időszakát kéne élnem, mégis a legsötétebb mélység szippantott magába. Már nem tudok sírni, már nem tudok tombolni, már nem marad semmi, csak az üresség, a gyász, és a fájdalom…

Azonban mégis… ott van ő, akinek a legnagyobb szüksége lenne rám… én mégsem tudom magamhoz venni, megölelni, akár csak rá mosolyogni. A vonásaiban fel tudom fedezni Őt, ki azt ígérte sosem hagy el, mindig velem lesz, bármi történjék…

Most Ő kinn fekszik, egy nevével ellátott sírban… s alussza örök álmát. Én itt maradtam egy kisbabával, kinek a mosolya, olyan, mint az Övé…

sss

Hetek teltek el ebben a semmilyen világban, s próbálkoztam a lehetetlennel, túlélni a gyászt, mindazt, hogy Ő már nincs, és soha nem is lesz. Azonban az élet megy tovább…

Határozottan léptem a családom elé, hogy közöljem velük a döntésemet. Tisztában voltam mindazzal, hogy az egész életünk így megváltozik, de minden sejtem ezért kiáltott. Tudtam csak így élhetem túl.

- Szeretnék veletek beszélni. – léptem oda hozzájuk, hiszen mindenki a kicsit állta körbe.

- Figyelünk. – szólalt meg halálsápadtan Anya.

- Gondolkodtam, és döntöttem. – elszánt voltam, ettől senki sem tántoríthatott el – A kicsi mellé fel fogok venni valakit dajkának. – az összes velem szembenéző arc riadalmat tükrözött – Ami a házat illeti… fel fogok kérni egy céget, hogy alakítsák át.

- Micsoda? – szólt közbe Melanie – Neked teljesen elment az eszed?? Nem teheted ezt! Hanna rengeteget dolgozott rajta!

- HANNA MEGHALT! – emeltem fel a hangomat, mire a kicsi sírni kezdett, azonnal a karomba vettem – Nem fogunk egy olyan házban élni, ahol minden rá emlékeztet. Sosem fogom elfelejteni, nem fogom kitörölni az emlékezetemből, de értsétek meg… - halkult el a hangom – nem tudok így élni tovább…

sss

Két napja vagyunk kettesben, s próbálom magam elkötni, hogy ne gondolkodjak, ne emlékezzek. A nap minden percét a kicsivel töltöm, az éjszakák azonban borzalmasak. Minden álmomban Ő jelenik meg, s mosolyogva vallja be, mennyire szeret, és mi soha nem válunk el…

Minden nap, amikor csak tehetem, sétálni viszem, de kerülöm az emberek tekintetét. Tudom, hogy tudják… már minden újság, és média is foglalkozott vele. A csapatom azonban teljes mellszélességgel mellettem, mellettünk áll. Soha nem tudok nekik mindezért elégszer köszönetet mondani.

Kimi is minden szó nélkül felajánlotta, hogy segít a kicsi mellé dadát találni, nekem csak a végső kiválasztásnál kell ott lennem. A lelkem sokkal könnyebb lett, hiszen nem bírtam volna elviselni, ha valaki csak amiatt akar közelebb kerülni hozzám, mert ismert ember vagyok.

Szótlanul toltam az utcán előre a kocsit, miközben szinte le sem vettem a szemem a békésen alvó babámról. Egy teherautó azonban elhaladt mellettünk, s akkor olyan dolog történt, ami addig sohasem. A kicsi torka szakadtából sírni kezdett…

- Nina… Nina kicsim, mi a baj? – a pánik kezdett felülemelkedni rajtam, hiszen fogalmam sem volt róla mit kellene ilyenkor tenni. Az emberek sajnálkozó pillantása közepette próbálkoztam csitítani a sírástól már tiszta vörös kislányomat, amikor valaki megérintette a kabátomat.

- Tudok segíteni? – a fejemet azonnal felkaptam.

- Nagyon sír, én nem tudom… - zavarodottan pillantottam az előttem álló nőre. Teljesen kétségbe voltam esve.

- Gyere, segítek. – mosolygott rám - Itt lakom szembe. – indult el előttem, kezében egy kislánnyal, azonban két lépés múlva visszafordult. Én még mindig ott szobroztam, miközben Nina szinte visítva adta mindenki tudtára nemtetszését. – Nyugi nem eszünk embert. Csak néha, de most böjt van. – nevetett, és csilingelő hangja betöltötte az egész levegőt.

Szó nélkül követtem, s amikor becsukódott mögöttünk az ajtó vettem egy mély levegőt. Ő azonnal levette a nála lévő kislány kabátját, cipőjét, sapkáját. Egy pillanatra eltűnt a szemem elől, azonban víz zubogását hallattam, majd odajött hozzánk.

- Na, nézzük mi is a baj. – lépett a kocsihoz – Szabad? – nézett rám.

- Igen… - feleltem karcos hangon.

- Ó, hát én már tudom mi a baj. – beszélt egy széles mosollyal a kicsihez, miközben a másik a nadrágjába csimpaszkodva engem figyelt. Nina abban a pillanatban abbahagyta a sírást, ahogy kiemelte a kocsiból. Megdöbbentem, hiszen mindig is félt az idegenektől.

- Szia… - guggoltam le a másik kicsivel szemben, de nem tűnt még két évesnek sem. Rámosolyogtam, mire szégyenlősen ő is úgy tett, miközben bújócskát játszott anyukája nadrágja mögött.

- Van nálad pelenka? – eszméltem fel, de ő már az apró nappalin lépett be. A kanapéra fektette a kicsit, majd kicsomagolta az overállból…

Az a fél óra, melyet Loránál és Emmánál töltöttünk csodálatos volt. Egy zenélő játékkal gazdagabban távoztunk, mely nagyon elnyerte a tetszését a kishölgynek. Nem győztem mindenért köszönetet mondani… Úgy éreztem, mintha a tüdőmre eddig valami láthatatlan súly nehezedett volna, és most eltűnt onnan… ismét megtelt friss levegővel…

sss

Egy hét telt el a találkozás óta, azóta nem láttam őket. Hiába sétáltunk szinte minden nap arra, abban bízva, hogy ismét megpillanthatom őket… mindig ugyan az lett a vége, nem voltak ott.

Egykedvűen ültem, és hallgattam a lelkes dada-jelölteket, de számomra egyik sem ütötte meg azt a mércét, amit elvártam volna tőlük. Öten lettek behívva a végső kiválasztására, de nekem már a harmadik után elment a kedvem az egésztől.

- Kimi… szerintem nem találunk megfelelőt. – csüggedtem el teljesen az utolsó előttit követően.

- Nyugalom. – tette a kezét a vállamra – Ha nem most, de meg fogjuk találni, ebben biztos vagyok.

- Már csak egy van hátra. – ment oda Steve az ajtóhoz, majd terelte be az utolsó jelöltet is. Ahogy megláttam ki az, teljesen ledöbbentem.

- Lora! – kiáltottam el magam örömömben.

- Sebastian? – nézett rám zavartan, de a döbbenet az Ő arcára is kiült. – Te mit csinálsz itt? – nézett végig rajtam, amikor már előtte álltam.

- Ti ismeritek egymást? – jött oda Kimi is, és méregetni kezdte a velem szemben álló megszeppent lányt.

- Igen. – vágtuk rá mindketten, mire ő elpirult, és meg megeresztettem egy félmosolyt. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek.

- Nináról van szó? – teszi fel nekem a legkézenfekvőbb kérdést.

- Igen – vágom rá azonnal – mellé keresek valakit.

- Akkor befejezzük az interjút? – lép közbe Steve, mire mindenki ismét leült a helyére.

Mindenki kérdezett, de én csak őt figyeltem. A gesztusait, a vonásait, a mimikáit. Eszembe jutott a kislánya, s az, hogy a férje mindehhez mit fog majd szólni. Nálam ő lett a befutó, mindenképpen Nina mellé őt akartam, hiszen már bebizonyította, hogy tud bánni vele…

sss

Első nap volt, s figyeltem, ahogy a konyhában tevékenykedett, mialatt a kicsi a karomban pihent, Emma meg az etetőszékben várta az ennivalóját. Eddig nem mertem kérdezni, mert akkor ő is kíváncsi lesz rám, és joggal. Azonban nem bírtam tovább.

- Lora, kérdezhetek valamit? – léptem be a konyhába, majd az etető melletti széken helyet foglaltam.

- Persze, kérdezz csak, amire kíváncsi vagy. – ült le, majd etetni kezdte a kicsit, azonban bíztatóan rám mosolygott.

- A férjed mit fog szólni ahhoz, hogy velem, vagyis velünk – néztem a picire a kezemben – töltöd az időd nagy részét?

- Nincs férjem, és nem is volt. – megdöbbenek – Most gondolom, azon gondolkodsz, ki lehet Emma apukája? Ő már nem él, meghalt. 7 hónapos terhes voltam – a szemében fájdalom csillant, tudtam milyen ez, nagyon is – amikor autóbalesetet szenvedett. Azonnal meghalt.

- Akkor ezért viseli a te nevedet?

- Greg szülei nem egyeztek bele, hogy a nevét viselje. Sosem tetszett nekik, hogy mi együtt voltunk. Nem voltunk egy kasztba valók, ahogy ők fogalmaztak…

- És nem is kíváncsiak az unokájukra? – döbbentem meg.

- Először el akarták venni tőlem, bírósági úton, azonban a bíró, bármennyire is meg akarták vesztegetni úgy döntött mellettem a helye. Azóta nem hallottam róluk.

- Túlságosan ismerős ez az egész… - sóhajtottam nagyot – Hanna, a feleségem… – vettem egy mély levegőt, mire felém fordult, és megfogta a kezemet.

- Ne… nem kell! – rázta a fejét, de a szemei nyugalmat árasztottak felém – Én már tudok róla beszélni, már nem fáj, ami akkor történt. Neked ez az egész még friss. Tudom milyen az, amikor el kell azt fogadnod, amit az élet tud nyújtani. Nekem ott voltak a szüleim, és ezért örök életemre hálás leszek nekik. Átsegítettek azon, amit talán a legnehezebb túlélni.

- Szerintük őrültséget csináltam azzal, hogy felvettem valakit Nina mellé, meg átalakítattam a házat.

- Sebastian… mindenki másképp képes feldolgozni egy traumát. Én teljességgel megértem, hogy nem akartál egy olyan helyen élni, ahol minden őrá emlékeztet. Attól még nem vagy rossz ember…

***

Sziasztok!

Boldog 4. születésnapot a blognak! Ez a történet ebben az évben kerül majd fel teljes egészében, azonban most elhoztam nektek ezen jeles nap alkalmával az első részt! Nagyon bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és írtok néhány hozzászólást!

Csóközön mindenkinek: szabus

Sorsfordító találkozás

25. rész

Ahogy kinyitottam a szemeimet, egy dologban azonnal biztos lehettem, reggel van. Nem akartam a számomra nagyon is kényelmes helyemről akár csak egy kicsit is mozdulni, hiszen oly jó nekem itt… A mellkasán fekve, hallani a szívének ütemes dobbanását, a légvételeit. Érezni testének melegét, karjainak ölelő biztonságát.

Már tudom milyen az igazi béke… ezt nem lehet megvenni a boltban, nincsen rá recept, amivel a patikába ki lehetne váltani. Ezt csak megtalálni lehet, s ha meglelted, akkor vigyázni rá, dédelgetni, óvni… és szeretni.

Ha az, amit érzek, ez iránt a csodálatos férfi iránt úgy hívják, hogy szerelem, akkor én szerelmes vagyok. Milyen furán hangzik, mégis milyen csodálatos. Sosem hittem volna, hogy egyszer jön valaki, és a kedvességével, törődésével, gondoskodásával lebontja azt a bunkert, amit magam köré építettem a sok év alatt.

Sosem hittem, hogy pont Ő lesz az! Mindig is ott volt a szemeim előtt, én mégis féltem. Oly mértékig a génjeimbe lett kódolva, Patricia szavai annyira belém ivódtak az évek alatt, hogy tényleg elhittem, én nem kellek senkinek.

- Mi a baj Kicsim? – szólalt meg hirtelen az alkalmi párnám, s annyira megdöbbentem a kérdésén, hogy a szemeibe néztem. Törölgetni kezdte a könnyeket az arcomról… nem is vettem észre, mikor buggyantak ki.

- Csak… - nyeltem egy nagyot, hogy visszatérjen a hangom – eszem bejutott pár régi emlék.

- Ellie… - fordított egyet rajtunk, s már alul voltam, de nem zavart, hiszen így láttam az arcát – veled vagyok, s míg megengeded ez így is lesz. Vigyázni akarok rád, óvni, védeni, hogy ez a csoda, ami kettőnk között kezdett kialakulni, ezt ne bánthassa senki. Ez a mi kis szigetünk, itt csak mi vagyunk, senki más.

- A mi szigetünk… - suttogtam.

- Igen, és ennek két lakója van te és én. – magyarázta nekem érzelmesen.

Nem tudtam megszólalni, képtelen voltam rá. Torkomat a sírás fojtogatta, átöleltem Őt, nem akartam, hogy lássa azokat a fránya könnycseppeket. Gyengéd erőszakkal mégis megemelkedett rólam, azonban nem szólt egy szót sem, apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira, ahol a könnycseppjeim tartózkodtak. Éreztem, ahol az ajka találkozik a bőrömmel, szinte forróság öntött el. Be kellett hunynom a szemeimet, oly édes volt ez az érzés. A számon vettem egy mély levegőt, hiszen így legalább a sóhajaimat nem hallhatta, mikor megéreztem, ajkait az enyémen. Lágyan, gyengéden csókolt, de nekem ez nem volt elég. Fordítottam magunkon, s elmélyítettem azt. Szinte faltam őket, miközben a kezei vándorútra keltek a hátamon, egészen le a fenekemig. Őrjítő volt, mintha mindenhol elektromos kisülést okozott volna, ahogy hozzámért.

Csak sodródtam az árral, egyszerűen élvezni akartam, hogy vele lehetek, engem csókol, s az én érintéseimre sóhajok hagyják el a száját. Már a nyakamat csókolgatta, amikor elvált tőlem.

- Ha ezt mi most… - nyögte, s láttam rajta nehezére esik bármit is mondani – akkor nem megyünk sehova.

- Úgy néz ki, nagyobb önuralmad van, mint nekem. – sóhajtottam.

- Végülis sportoló vagyok… - neveti el magát kínjában.

- Fogalmam sincs, miképp is csinálod… - simítottam végig a mellkasán, mivel már rajtam feküdt.

- Kicsikém… a tűzzel játszol… - nézett rám, de a szemében valami ismeretlen fény csillant meg.

- Akkor lehet, megégetem magam? – ütöttem tovább a vasat.

- Fogalmad sincs, mivel jár az, ha velem játszol… - suttogta a fülembe, majd a combomnál megéreztem valami keményet.

Még a levegő is a tüdőmbe rekedt. Tudtam mi az, mégis… más volt így érezni Őt. Tudtam, ezt én váltottam ki belőle, s valamilyen szinten büszkeséggel töltötte el a belsőmet.

- Azt hiszem jobb lesz, ha én most összeszedem magam, és lemegyek reggelit készíteni. – próbáltam meg értelmesen gondolkodni.

- Én is azt hiszem…

Már a konyhában ténykedtem, mikor két kéz szinte béklyóként körém fonódott. Élveztem az érintését, az apró csókjait, melyekkel elhalmozta a nyakam.

- A veled töltött éjszakák egyenes arányban járnak, reggel egy hideg zuhannyal. – suttogta nevetős hangon a fülembe.

- Így legalább, mindig friss, és üde leszel. – csipkedődtem vele.

- Valaki nagyon pimasz lett. – fordított magával szembe.

- Most akkor megbüntetsz? – suttogtam pár centire az arcától, egy kihívó vigyorral.

- Ne csináld ezt, mert megint fel kell mennem, zuhanyozni… - nevette el magát, már a nyakamhoz bújva.

Azonban nem folytathattuk ezt a kis eszmecserét, mert megjelent Fabi a konyhában elég nyúzott képpel. Aggódtam érte, hiszen tisztában voltam, mennyire fél a keddi vizsgától. A kávéfőzőhöz lépett, majd öntött magának egy feketét. Valamelyik nap már rászóltam, hogy ne tegye ezt. Most nem kellett megszólalnom.

- Fabi szerintem ehhez te még túl fiatal vagy. – lépett oda Ő az Öccséhez, majd vette ki a kezéből a bögrét.

- Seb, ne csináld ezt, szükségem van rá. – könyörgött.

- Amire szükséged van, az egy kiadós alvás. – léptem én is oda mellé, majd karoltam át bátorításképp a fiút.

- De Ellie… még egy csomót át kell néznem, én úgy érzem, nem tudok semmit!

- Fabi, a szervezetednek szüksége van a pihenésre! – könyörögtem már én neki, majd segélykérően Sebastianra néztem.

- Fabi, figyelj rám. Ma Ellie úgysem lesz itthon, így te tudsz pihenni. Holnap meg átnéztek minden olyan feladatot, amibe bizonytalan vagy.

- Tudom, hogy a pokolba kívánsz, amiért annyit törődik velem.

- Butaságokat beszélsz… én örülök neki, hogy minden szó nélkül befogadtad a családba…

Az autóban ültünk, s úton voltunk a szüleimhez… a sírjukhoz. Bensheim táblához értünk, s akkor vettem észre, hogy könnyezem. Oldalra fordultam, mert nem akartam, hogy lássa azokat a fránya cseppeket. Azonban az autó megállt alattunk.

- Kicsim…- éreztem meg egy kezet a combomon.

- Annyi… minden… eszem bejutott erről a városról. – próbáltam meg kinyögni valamit értelmesen.

- Bárcsak tudnék neked segíteni valahogy. – sóhajtott hatalmasat.

- Itt vagy. Velem vagy, ez épp elég. – fogtam meg a kezét, majd Ő a szájához emelte, és belecsókolt a tenyerembe.

- Merre van itt a temető?

- Miért? – döbbentem meg, nem említettem volna neki, merre is megyünk?

- Azt mondtad a szüleid sírjához megyünk. – nézett rám zavartan.

- Bickenbachba fekszenek. 9 éves voltam, amikor ideköltöztünk, mert Apa itt kapott munkát.

- Én nem tudtam. – döbbent meg – De végülis jó irányba megyünk. – nézett szét, majd újra indított.

Könnyen megtaláltuk a temetőt, hiszen ha álmomból keltenének fel, akkor is tudnám, merre van, habár nem sokszor jártam itt. Az autóból kiszállva pillantásom a bejárat mellett lévő virágboltra kúszott. Követte a tekintetemet, majd a kezemet megfogva bementünk az üzletbe. Néhány szál virágot akartam venni rájuk, hiába volt nálam csak pár euró… az utolsót is rájuk költöttem volna.

Sebastian azonban másként gondolta. Választott rózsát, gerberát, liliomot, majdnem két tucatot, és természetesen fizetett is, még felezni sem volt hajlandó. Nem akartam veszekedni, hiszen mindig a kedvembe akar járni, minek sérteném meg feleslegesen? Kifizetni úgy sem tudtam volna, a hálám, a csodálatom csak nő irányába… és a szerelmem is.

A temetőben próbáltam határozottan lépkedni mellette, azonban mikor megéreztem kezét a vállamon, majd a hátamon, azonnal bújtam hozzá. Kaptam egy óvatos puszit a homlokomra, s így tettük meg a csekély utat a sírig…

Ott álltam egy kőtömbbel szemben, s csak néztem a feliratot. A kezemből a virágok a földre hullottak… képtelen voltam a sírásomat visszafogni. Azonnal az ölelésébe vont. Hallottam a kellemes baritonos hangját a fülembe, éreztem karjainak óvó ölelését, lágy csókjait az arcom különböző pontjain… szinte kapaszkodtam belé, s rádöbbentem arra, míg Ő velem van, nem leszek egyedül.

Szívem magánya már nem volt többé, csak a fájdalom, az elvesztés miatti gyász maradt ott, hiszen mindkét bázisomat elvesztettem, de tudtam, hogy ezt a csodálatos férfit ők küldték az életembe, ezzel megmentve engem.

Sírásom már csillapodott, ahogy elválltam tőle, majd a földre térdeltem, s felszedtem a virágokat. Sebastian hozott vizet a vázákba, melyekbe gondosan elhelyeztem őket…

***

Már egy ideje a padon ültem, s vártam Rá. Vártam, hogy mindazt, melyek történtek vele az elmúlt időszakban megoszthassa a szüleivel. Tudtam, hogy fájdalmas lesz neki, ez az út, de nem gondoltam volna, hogy engem is ennyire meg fog érinteni a fájdalmának a látványa.

Elgondolkodtam azon, hogy milyen szerencsés is vagyok. Hiszen ott a családom, egy biztos háttér, melyet Tőle elvettek. Nincsenek mellette a testvérei, kik a nehéz időkben fognák a kezét, támogatnák, támaszt nyújtanának neki.

Arra már rájöttem, hogy az élete nyomorúságos lehetett a nevelőanyja mellett, s csak bízhattam abban egyszer megosztja velem mindazt, ami előttem történt. Vanda nagyvonalakban vázolta már a helyzetet, de oly sok fehér folt volt a történetben, s minél mélyebbre ástam, annál inkább egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért? Miért Ő?

Sapkám és szemüvegem mögé bújva próbáltam észrevehetetlennek tűnni a járókelők előtt. Nem akartam szenzációt, hisz oly friss mind az, ami kettőnk közt alakulóban van. Tudtam, ha bárki kiszagolná ezt, Ellie azonnal elmenekülne, s még azt is megoldaná, hogy soha többé ne tudjunk találkozni. S ezt nem akartam. Vele akartam lenni… vele akartam mindazt megélni, mely a boldogságot jelenti az életben.

Ahogy felé pillantottam, láttam térdeire ereszkedve keservesen zokogott. Nem teketóriáztam sokat, azonnal felpattantam a helyemről, és futólépésben tettem meg azt a kevés távolságot kettőnk között.

- Itt vagyok… - térdeltem mögé, s öleltem át azonnal - nem vagy egyedül. Itt vagyok veled Kicsim.

- Seppi… - suttogta oly lágyan, hogy az összes idegszálam vigyázz állásba vágta magát.

- Itt vagyok, és nem is akarok sehová menni…

***

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni az előző részhez kapott kommenteket, és a rengeteg látogatottságot! Másrészt ebben a hónapban szeretném nektek hozni Az otthon melege befejező részét, és most lesz a blog 4 éves! Hihetetlen! Mennyi öröm, bánat, és történet született meg ezen sok idő alatt... s mennyi VB cím Sebastiannak. Így készül már egy kis novella arra az alkalomra is.

Bízom benne most is írtok!

Csóközön: szabus

Sorsfordító találkozás

24. rész

Melanien kívül a családban senki sem rajongott Tylerért, de Anya egész délután a konyhában sürgölődött Ellievel együtt, hogy tökéletes legyen az este. Én is a nappaliba költöztem le, hogy bármikor figyelhessem Őt. Az sem érdekelt különösebben, ha bárkinek ez feltűnt. Boldog voltam, s tudtam, mindez csakis miatta van.

Túlságosan hamar telt így el a délután, majd jött el az este. A csengő megszólalásakor nekem már a gyomrom forgott, azonban ahogy Elliere, és az Ő csillogó szemeibe néztem mindez egyáltalán nem is tűnt fontosnak. Mel persze szinte szaladt az ajtóhoz, hogy beengedje azt a bájgúnárt. Mindenkit sorban üdvözölt, de észrevettem, ahogy felénk nézett a szeme megakadt Ellien. Azonnal átkaroltam Őt, hogy tudja ez a kis piperkőc, a mellettem lévő szépség hozzám tartozik.

- Azt hiszem, hogy mi még nem ismerjük egymást. – lépett elé egy műmosollyal, azonban nem kerülte el a figyelmemet az sem, ahogy látványosan végigmérte. Mély levegőt kellett vennem…

- Elina vagyok. – közölte színtelen hangon, még én is meglepődtem ezen, hiszen számomra mindez ismeretlen volt eddig. Ha hozzám beszélt, a hangja mindig megtelt érzelmekkel…

- Nagyon örülök Elina. – hajolt volna közelebb egy pusziért, s én közbe akartam már avatkozni, mikor Ellie a kezét nyújtotta felé, ez az idióta meg csak állt ott leforrázva, de sután elfogadta azt. Majdnem felröhögtem, Apa el is fordult, mert annyira rázta a hangtalan nevetés. – Sebastian – lépett oda hozzám egy kézfogásra, de különösebben nem üdvözöltük egymást, egyikőnk sem volt oda a másikért.

Az asztalnál senki sem érezte úgy, Melanien és Tyleren kívül, hogy szórakoztatni kellene a társaságot. Nekem az lett volna igazán felüdülés, ha kidobhattam volna ezt a ficsúrt az ajtón. Egy dolog tartott vissza, hogy Ellie nagyon mérges lenne rám, s nem akartam neki csalódást okozni.

- Sebastian – fordult felém, hiszen engem jobban lekötött a mellettem ülő csendes szépség vagy a tányérom tartalma – azért látom, közbe te is beújítasz.

- Hogy érted ezt? – néztem rá gyanakvóan.

- Tavaly még egy másik szőke ült ugyanígy melletted. – jegyezte meg egy gunyoros mosoly mellett – De látszik az ízléseden mára csiszoltak valamit Angliában.

- Azonnal vegyél vissza, míg szépen mondom. – csattant a villám az asztalon. Az adrenalin zubogni kezdett az ereimben, de egy kéz azonnal a combomra simult.

- Azt hiszem, mi most megnézzük a desszertet. – állt fel mellőlem Ellie, s a kezét felém nyújtotta. Nem voltam rest elfogadni, s a konyhába mentünk, távol a társaságtól.

- Már az elején ki kellett volna dobnom az ajtón, ahogy belépett rajta. – dühöngtem, fel, s alá járva a helyiségben.

- Nem érte volna meg, még a végén meghúzod a hátad. – ölelte át hátulról a derekamat, s teljesen hozzám simult.

- Csak miattad nem tettem meg. – fordultam meg az ölelésében – Sajnálom, hogy ilyennek kell látnod – suttogtam az ajka előtt pár milliméterrel – nem akarom, hogy félj tőlem.

Ő szüntette meg a kettőnk közti csekély távolságot, s oly szenvedéllyel kezdte falni az ajkaimat, ahogy majd beleszédültem. Nem bírtam magammal. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. A formás csípőjére, mely teljesen hozzám simult, ezzel egy nyögést nyomtam el a mellkasomban. A karcsú derekára, melyen az egyik kezem nyugodott. A melleire, melyeket még nem érinthetettem meg, de most azok a mellkasomnak feszültek, s a nadrágomban lévő férfisságom lüktetni kezdett erre.

A popsija alá nyúltam, s megemeltem, mire Ő a lábait csípőm köré fonta, de egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókunkat. Már a nyakát térképeztem fel, s a fülembe hallottam halk sóhajait, mikor a kezem a felsője alá nyúlt be. Az agyam abban a pillanatban józanodott ki, s húztam ki a kezem, majd váltam el tőle.

- Ezt… most… - dadogta kipirosodott ajkakkal – nem folytathatjuk.  – mosolygott, s a szemei csillogtak – Azt hiszem, már várják a desszertet.

- Igazad van, így legalább hamarabb véget ér ez az átkozott vacsora, és veled lehetek. – segítettem le a pultról, majd egy röpke csók után csatlakoztunk a többiekhez.

Vacsora után a nappaliba ültünk le, s a vendégünk egyáltalán nem érezte azt, hogy nem kívánatos személy. A végére azért még Fabit is megtalálta.

- S mond csak Fabian, te mivel töltöd a nyarat?

- Ugyan mivel? Tanul! – vágta rá Mel.

- Miért?

- Megbukott matekból, s most Ellie korrepetálja a jövő heti vizsgára. – magyarázta testvérem.

- Mel! – csattant a hangom – Ez nem tartozik rá!

- Végül is miért ne? – nézett rám, majd Elliere – Ha a nagyobb nem ér rá, beéred a kisebbel is, igaz? – ahogy az agyamig eljutotta a mondandója, telt be a pohár, majd a kanapéról felpattanva azonnal megfogtam a grabancát, és felrántottam onnan.

- Ezt most azonnal szívd vissza!! Ne merd még egyszer a szádra venni, világos? – egyáltalán nem érdekelt, hogy szinte az egész család rajtam csüngött, hogy eresszem el. Ahogy elengedtem az ingjét kezdte tűzpiros arccal igazgatni.

- Nem kell azonnal mellre szívni, csak vicceltem. – mosolygott zavartan.

- Tyler, azt hiszem jobb lesz, ha most elmész. – nézett rá Apa komolyan.

- Én is azt hiszem, hogy jobb lesz, amíg egyedül megy. – néztem rá, közelebb nem akartam menni, ugyanis Ellie elém állt, s a derekamat átölelve magához szorított. Ahogy az ajtó csukódott mögötte, mindenki ajkát egy sóhaj hagyta el.

- Azt ígérted, hogy viselkedsz! – lépett elém Mel könnyes szemekkel – Tudod, hogy mit jelent nekem!

- Mindent elviselek, amíg rólam van szó! – vágtam vissza – De Elliet nem hagyom senkinek, hogy bántsa, főleg nem neki!

- Egyikőtök sem állta a szavát! – nézett ránk a szépségemmel, majd kifutott a hátsó ajtón.

Vettem egy mély levegőt, majd behunytam a szemeimet. Nem akartam Elliere nézni, mert valószínűleg ugyanazt láttam volna, mint Mel szemében… a csalódást. Azonban megéreztem egy nagyon finom kezet az arcomra simulni. Nagyon is jól ismertem, ezer közül is felismertem volna.

- Seppi… nyisd ki a szemed. – kérlelt. Nem tudtam neki nemet mondani, így teljesítettem a kívánságát. Csillogó szemeiben annyi érzelem volt, mely teljesen megbabonázott.

- Nem is haragszol rám? – döbbentem meg.

- Megvédtél… soha, senki nem védett még meg. – suttogta vékony hangon.

- Kicsikém… - vettem két kezembe az arcát – nem fogom hagyni, hogy bántsanak…

Rendet tettünk, majd segítettem Ellienek elmosogatni. Szó nélkül tettük mindezt, azonban nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, vagy ne adjak egy apró csókot a szájára. Ugyanakkor bántott is a dolog, ami Melaniet illeti. De azt hiszem, ha egy kicsit is kinézne a rózsaszín felhő mögül, akkor ráébredne, hogy ez a Tyler egyáltalán nem hozzá való. Épp ezen tépelődtem az ágyon ülve már, amikor visszatért az én szépségem a zuhanyzásból.

- Min gondolkozol? – állt meg előttem, de én azonnal az ölembe vontam Őt. Nem ellenkezett.

- A mai estén, és Melanien. – válaszoltam őszintén - Azt sajnálom, hogy nem látja meg, sokkal jobb embert érdemelne, mint ez az idióta.

- Csak remélhetjük, hogy belátja, jobb neki nélküle. – adott egy puszit a homlokomra, miközben a kezemen simított végig.

- Szerencsés vagyok, amiért vagy nekem. – néztem a szemébe – Annyi ideig vártam valakire, aztán már le is tettem arról, hogy eljöhet az a bizonyos Ő… s amikor nem számítottam rá, szinte berobbantál az életembe. Nekem sosem kellettek olyan lányok, akik egy csettintéssel a karomba hullottak. Én mindig is olyan nőt akartam, akit én hódíthatok meg… én már csak ilyen szentimentális hülye gyerek vagyok. – magyaráztam neki teljes beleéléssel.

- Nem vagy az, hidd el… egyáltalán nem. – rázta a fejét határozottan. - Én nem hittem abban, hogy valaha is boldog lehetek… hogy egyszer jönni fog valaki, akinek, csak én kellek, senki más. – nézett rám csillogó szemekkel – Titkon oly nagyon irigy voltam azokra, akinek volt valakijük, hiszen szerették őket, s viszont szerethettek. Egyszer csak találkoztam veled, s akkor ott a liftben azt hiszem, minden megváltozott. – simított végig az arcomon.

- Minden porcikám vágyott arra, hogy veled legyen. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért… meg akartalak ismerni, tudni akartam ki vagy te, aki fenekestül felforgattad az életemet. – osztottam meg vele, az akkori gondolataimat – Minél többet tudtam meg rólad, annál kíváncsibb voltam, s annál inkább veled akartam lenni. Mintha egy láthatatlan szál mindig is hozzád kötött volna, de csak akkor vettem észre a létezését.

- Seppi… - suttogta meghatottan, könnyes szemekkel – senki sem mondott nekem még ilyen szépeket.

- Gyönyörű vagy, kedves, okos, intelligens, és majd megőrülök a közeledben. – nevettem el magam – Legszívesebben ránk zárnám ezt az ajtót, és csak a nyári szünet végén engednélek ki. – nevetett már Ő is velem – Tisztában vagyok vele, hogy vannak dolgok, melyekre még várnom kell… de tudom, hogy megéri…

Már egy ideje az igazak álmát aludta a karomban. Nagyon ellenkezni akart, de láttam rajta, hogy a mai nap eseményei teljesen leszívták az energiáit. Majdnem én is álomföldjére kerültem, amikor halk kopogásra figyeltem fel. Az ajtó nyílódott, s ott állt Melanie. Nem akartam felülni az ágyba, nehogy felzavarjam a szorosan hozzám bújó, békésen alvó tündéremet.

- Seb, ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak Elliet keresem. – suttogott zavartan.

- Már alszik. Baj van Mel? – riadtam meg, hiszen a mindig vidám és szertelen testvérem nagyon megtörtnek nézett ki.

- Nincsen, csak bocsánatot akartam kérni mindkettőtöktől a mai vacsora miatt.

- Se Ő, se én… mi egyáltalán nem haragszunk rád.

- Nem akarlak elveszíteni se téged, se Elliet Tyler miatt. Sajnálom, amiket mondott nektek.

- Mel… - lassan keltem ki Ellie mellől, az arcára adtam egy óvatos puszit, majd magam után behúztam az ajtót, így a folyosón voltunk már.

- Seppi… - teltek meg könnyekkel a szemei – annyira sajnálom… - nem tudtam mást tenni, mint átöleltem őt, majd hagytam, hogy kisírja szíve fájdalmát. A szobájába kísértem, és vele maradtam, míg el nem aludt.

A fáradság már engem is elért, ahogy visszafeküdtem Ellie mellé. Próbáltam minél halkabb lenni, s úgy helyezkedni, hogy hozzá tudjak bújni. Szükségem volt rá.

- Merre kószáltál? – szólalt meg hirtelen mosolygós hangon – Ha esti nasin, nekem is hozhattál volna. – feküdt szinte rám, s a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban.

- Melanie volt itt, hogy bocsánatot kérjen mindkettőnktől Tyler viselkedése miatt. – osztottam meg vele.

- Hogy? – nézett rám nagy szemekkkel, már amit a láttam az arcából a gyér fény miatt.

- Eléggé ki volt borulva, így vele maradtam, amíg el nem aludt.

- Szegény Mel, az a majom nem érdemel egy könnycseppet sem.

- Én is így gondolom. – vettem egy nagy levegőt – Talán kezdi végre belátni ki is ez a Tyler valójában.

- Mel túl jó ember hozzá… sokkal jobbat érdemel. – simított végig az arcomon, beleremegtem az érintésbe.

- Ha ezt csinálod, nem fogunk aludni. – közöltem vele nevetve.

- Akkor… - dermedt meg – jó éjt! – mászott hirtelen le rólam, majd fordult nekem háttal. Nem voltam rest, s azonnal odabújtam hozzá, s a fülébe suttogtam.

- Attól még nem kellett volna elmenekülni…- éreztem, ahogy végigsimítottam a kezén a bőre tiszta libabőr lett. Simogatta a lelkem, hogy ilyen hatással vagyok rá. - Egy jó éjt puszit sem kapok? – ütöttem tovább a vasat, mire éreztem, hogy megremegett a karomban – Egy egészen kicsikét? – suttogtam, mire a füle mögötti kis részre adtam egy nagyon apró puszit. Sóhaj szökött ki az ajkai közül. Próbáltam kordában tartani a vágyaimat, de nagyon nehéz volt…

Nem szólalt meg, de felém fordult. A függönyök között beszűrődött fényekben láttam csillogó szemeit, kissé elnyílott ajkait… s teljesen elborult az agyam. Akartam, kívántam Őt, mint még senkit ezen a világon. Nem értettem magam, miképp is lehet valaki ily hatással rám. Egy dolgot akartam… legyen az enyém. Érezzem… mindenhol. Had ismerjem meg a testét… szeressem, csókoljam, érintsem meg… nyögje mámortól elvakultan az én nevemet… vágyjon rám úgy, ahogy én Őrá…

Azonban mégis minden erőmet összeszedtem, s elváltam az ajkaitól. Bebújt a karjaim közé, majd nem sokkal később egyenletes lévételei tudatták velem, elaludt. Végigsimítottam a kezén, mire motyogott valamit, nem értettem tisztán, csak a nevemet… mosollyal az arcomon nyomott el engem is az álom…