Sorsfordító találkozás

25. rész

Ahogy kinyitottam a szemeimet, egy dologban azonnal biztos lehettem, reggel van. Nem akartam a számomra nagyon is kényelmes helyemről akár csak egy kicsit is mozdulni, hiszen oly jó nekem itt… A mellkasán fekve, hallani a szívének ütemes dobbanását, a légvételeit. Érezni testének melegét, karjainak ölelő biztonságát.

Már tudom milyen az igazi béke… ezt nem lehet megvenni a boltban, nincsen rá recept, amivel a patikába ki lehetne váltani. Ezt csak megtalálni lehet, s ha meglelted, akkor vigyázni rá, dédelgetni, óvni… és szeretni.

Ha az, amit érzek, ez iránt a csodálatos férfi iránt úgy hívják, hogy szerelem, akkor én szerelmes vagyok. Milyen furán hangzik, mégis milyen csodálatos. Sosem hittem volna, hogy egyszer jön valaki, és a kedvességével, törődésével, gondoskodásával lebontja azt a bunkert, amit magam köré építettem a sok év alatt.

Sosem hittem, hogy pont Ő lesz az! Mindig is ott volt a szemeim előtt, én mégis féltem. Oly mértékig a génjeimbe lett kódolva, Patricia szavai annyira belém ivódtak az évek alatt, hogy tényleg elhittem, én nem kellek senkinek.

- Mi a baj Kicsim? – szólalt meg hirtelen az alkalmi párnám, s annyira megdöbbentem a kérdésén, hogy a szemeibe néztem. Törölgetni kezdte a könnyeket az arcomról… nem is vettem észre, mikor buggyantak ki.

- Csak… - nyeltem egy nagyot, hogy visszatérjen a hangom – eszem bejutott pár régi emlék.

- Ellie… - fordított egyet rajtunk, s már alul voltam, de nem zavart, hiszen így láttam az arcát – veled vagyok, s míg megengeded ez így is lesz. Vigyázni akarok rád, óvni, védeni, hogy ez a csoda, ami kettőnk között kezdett kialakulni, ezt ne bánthassa senki. Ez a mi kis szigetünk, itt csak mi vagyunk, senki más.

- A mi szigetünk… - suttogtam.

- Igen, és ennek két lakója van te és én. – magyarázta nekem érzelmesen.

Nem tudtam megszólalni, képtelen voltam rá. Torkomat a sírás fojtogatta, átöleltem Őt, nem akartam, hogy lássa azokat a fránya könnycseppeket. Gyengéd erőszakkal mégis megemelkedett rólam, azonban nem szólt egy szót sem, apró csókokat adott az arcom különböző pontjaira, ahol a könnycseppjeim tartózkodtak. Éreztem, ahol az ajka találkozik a bőrömmel, szinte forróság öntött el. Be kellett hunynom a szemeimet, oly édes volt ez az érzés. A számon vettem egy mély levegőt, hiszen így legalább a sóhajaimat nem hallhatta, mikor megéreztem, ajkait az enyémen. Lágyan, gyengéden csókolt, de nekem ez nem volt elég. Fordítottam magunkon, s elmélyítettem azt. Szinte faltam őket, miközben a kezei vándorútra keltek a hátamon, egészen le a fenekemig. Őrjítő volt, mintha mindenhol elektromos kisülést okozott volna, ahogy hozzámért.

Csak sodródtam az árral, egyszerűen élvezni akartam, hogy vele lehetek, engem csókol, s az én érintéseimre sóhajok hagyják el a száját. Már a nyakamat csókolgatta, amikor elvált tőlem.

- Ha ezt mi most… - nyögte, s láttam rajta nehezére esik bármit is mondani – akkor nem megyünk sehova.

- Úgy néz ki, nagyobb önuralmad van, mint nekem. – sóhajtottam.

- Végülis sportoló vagyok… - neveti el magát kínjában.

- Fogalmam sincs, miképp is csinálod… - simítottam végig a mellkasán, mivel már rajtam feküdt.

- Kicsikém… a tűzzel játszol… - nézett rám, de a szemében valami ismeretlen fény csillant meg.

- Akkor lehet, megégetem magam? – ütöttem tovább a vasat.

- Fogalmad sincs, mivel jár az, ha velem játszol… - suttogta a fülembe, majd a combomnál megéreztem valami keményet.

Még a levegő is a tüdőmbe rekedt. Tudtam mi az, mégis… más volt így érezni Őt. Tudtam, ezt én váltottam ki belőle, s valamilyen szinten büszkeséggel töltötte el a belsőmet.

- Azt hiszem jobb lesz, ha én most összeszedem magam, és lemegyek reggelit készíteni. – próbáltam meg értelmesen gondolkodni.

- Én is azt hiszem…

Már a konyhában ténykedtem, mikor két kéz szinte béklyóként körém fonódott. Élveztem az érintését, az apró csókjait, melyekkel elhalmozta a nyakam.

- A veled töltött éjszakák egyenes arányban járnak, reggel egy hideg zuhannyal. – suttogta nevetős hangon a fülembe.

- Így legalább, mindig friss, és üde leszel. – csipkedődtem vele.

- Valaki nagyon pimasz lett. – fordított magával szembe.

- Most akkor megbüntetsz? – suttogtam pár centire az arcától, egy kihívó vigyorral.

- Ne csináld ezt, mert megint fel kell mennem, zuhanyozni… - nevette el magát, már a nyakamhoz bújva.

Azonban nem folytathattuk ezt a kis eszmecserét, mert megjelent Fabi a konyhában elég nyúzott képpel. Aggódtam érte, hiszen tisztában voltam, mennyire fél a keddi vizsgától. A kávéfőzőhöz lépett, majd öntött magának egy feketét. Valamelyik nap már rászóltam, hogy ne tegye ezt. Most nem kellett megszólalnom.

- Fabi szerintem ehhez te még túl fiatal vagy. – lépett oda Ő az Öccséhez, majd vette ki a kezéből a bögrét.

- Seb, ne csináld ezt, szükségem van rá. – könyörgött.

- Amire szükséged van, az egy kiadós alvás. – léptem én is oda mellé, majd karoltam át bátorításképp a fiút.

- De Ellie… még egy csomót át kell néznem, én úgy érzem, nem tudok semmit!

- Fabi, a szervezetednek szüksége van a pihenésre! – könyörögtem már én neki, majd segélykérően Sebastianra néztem.

- Fabi, figyelj rám. Ma Ellie úgysem lesz itthon, így te tudsz pihenni. Holnap meg átnéztek minden olyan feladatot, amibe bizonytalan vagy.

- Tudom, hogy a pokolba kívánsz, amiért annyit törődik velem.

- Butaságokat beszélsz… én örülök neki, hogy minden szó nélkül befogadtad a családba…

Az autóban ültünk, s úton voltunk a szüleimhez… a sírjukhoz. Bensheim táblához értünk, s akkor vettem észre, hogy könnyezem. Oldalra fordultam, mert nem akartam, hogy lássa azokat a fránya cseppeket. Azonban az autó megállt alattunk.

- Kicsim…- éreztem meg egy kezet a combomon.

- Annyi… minden… eszem bejutott erről a városról. – próbáltam meg kinyögni valamit értelmesen.

- Bárcsak tudnék neked segíteni valahogy. – sóhajtott hatalmasat.

- Itt vagy. Velem vagy, ez épp elég. – fogtam meg a kezét, majd Ő a szájához emelte, és belecsókolt a tenyerembe.

- Merre van itt a temető?

- Miért? – döbbentem meg, nem említettem volna neki, merre is megyünk?

- Azt mondtad a szüleid sírjához megyünk. – nézett rám zavartan.

- Bickenbachba fekszenek. 9 éves voltam, amikor ideköltöztünk, mert Apa itt kapott munkát.

- Én nem tudtam. – döbbent meg – De végülis jó irányba megyünk. – nézett szét, majd újra indított.

Könnyen megtaláltuk a temetőt, hiszen ha álmomból keltenének fel, akkor is tudnám, merre van, habár nem sokszor jártam itt. Az autóból kiszállva pillantásom a bejárat mellett lévő virágboltra kúszott. Követte a tekintetemet, majd a kezemet megfogva bementünk az üzletbe. Néhány szál virágot akartam venni rájuk, hiába volt nálam csak pár euró… az utolsót is rájuk költöttem volna.

Sebastian azonban másként gondolta. Választott rózsát, gerberát, liliomot, majdnem két tucatot, és természetesen fizetett is, még felezni sem volt hajlandó. Nem akartam veszekedni, hiszen mindig a kedvembe akar járni, minek sérteném meg feleslegesen? Kifizetni úgy sem tudtam volna, a hálám, a csodálatom csak nő irányába… és a szerelmem is.

A temetőben próbáltam határozottan lépkedni mellette, azonban mikor megéreztem kezét a vállamon, majd a hátamon, azonnal bújtam hozzá. Kaptam egy óvatos puszit a homlokomra, s így tettük meg a csekély utat a sírig…

Ott álltam egy kőtömbbel szemben, s csak néztem a feliratot. A kezemből a virágok a földre hullottak… képtelen voltam a sírásomat visszafogni. Azonnal az ölelésébe vont. Hallottam a kellemes baritonos hangját a fülembe, éreztem karjainak óvó ölelését, lágy csókjait az arcom különböző pontjain… szinte kapaszkodtam belé, s rádöbbentem arra, míg Ő velem van, nem leszek egyedül.

Szívem magánya már nem volt többé, csak a fájdalom, az elvesztés miatti gyász maradt ott, hiszen mindkét bázisomat elvesztettem, de tudtam, hogy ezt a csodálatos férfit ők küldték az életembe, ezzel megmentve engem.

Sírásom már csillapodott, ahogy elválltam tőle, majd a földre térdeltem, s felszedtem a virágokat. Sebastian hozott vizet a vázákba, melyekbe gondosan elhelyeztem őket…

***

Már egy ideje a padon ültem, s vártam Rá. Vártam, hogy mindazt, melyek történtek vele az elmúlt időszakban megoszthassa a szüleivel. Tudtam, hogy fájdalmas lesz neki, ez az út, de nem gondoltam volna, hogy engem is ennyire meg fog érinteni a fájdalmának a látványa.

Elgondolkodtam azon, hogy milyen szerencsés is vagyok. Hiszen ott a családom, egy biztos háttér, melyet Tőle elvettek. Nincsenek mellette a testvérei, kik a nehéz időkben fognák a kezét, támogatnák, támaszt nyújtanának neki.

Arra már rájöttem, hogy az élete nyomorúságos lehetett a nevelőanyja mellett, s csak bízhattam abban egyszer megosztja velem mindazt, ami előttem történt. Vanda nagyvonalakban vázolta már a helyzetet, de oly sok fehér folt volt a történetben, s minél mélyebbre ástam, annál inkább egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért? Miért Ő?

Sapkám és szemüvegem mögé bújva próbáltam észrevehetetlennek tűnni a járókelők előtt. Nem akartam szenzációt, hisz oly friss mind az, ami kettőnk közt alakulóban van. Tudtam, ha bárki kiszagolná ezt, Ellie azonnal elmenekülne, s még azt is megoldaná, hogy soha többé ne tudjunk találkozni. S ezt nem akartam. Vele akartam lenni… vele akartam mindazt megélni, mely a boldogságot jelenti az életben.

Ahogy felé pillantottam, láttam térdeire ereszkedve keservesen zokogott. Nem teketóriáztam sokat, azonnal felpattantam a helyemről, és futólépésben tettem meg azt a kevés távolságot kettőnk között.

- Itt vagyok… - térdeltem mögé, s öleltem át azonnal - nem vagy egyedül. Itt vagyok veled Kicsim.

- Seppi… - suttogta oly lágyan, hogy az összes idegszálam vigyázz állásba vágta magát.

- Itt vagyok, és nem is akarok sehová menni…

***

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni az előző részhez kapott kommenteket, és a rengeteg látogatottságot! Másrészt ebben a hónapban szeretném nektek hozni Az otthon melege befejező részét, és most lesz a blog 4 éves! Hihetetlen! Mennyi öröm, bánat, és történet született meg ezen sok idő alatt... s mennyi VB cím Sebastiannak. Így készül már egy kis novella arra az alkalomra is.

Bízom benne most is írtok!

Csóközön: szabus