Kilépni a fényre

Kilépni a fényre

I. fejezet

A tornácon ültem már egy ideje, s nem akartam senkivel sem beszélni. Életem egyik legszebb időszakát kéne élnem, mégis a legsötétebb mélység szippantott magába. Már nem tudok sírni, már nem tudok tombolni, már nem marad semmi, csak az üresség, a gyász, és a fájdalom…

Azonban mégis… ott van ő, akinek a legnagyobb szüksége lenne rám… én mégsem tudom magamhoz venni, megölelni, akár csak rá mosolyogni. A vonásaiban fel tudom fedezni Őt, ki azt ígérte sosem hagy el, mindig velem lesz, bármi történjék…

Most Ő kinn fekszik, egy nevével ellátott sírban… s alussza örök álmát. Én itt maradtam egy kisbabával, kinek a mosolya, olyan, mint az Övé…

sss

Hetek teltek el ebben a semmilyen világban, s próbálkoztam a lehetetlennel, túlélni a gyászt, mindazt, hogy Ő már nincs, és soha nem is lesz. Azonban az élet megy tovább…

Határozottan léptem a családom elé, hogy közöljem velük a döntésemet. Tisztában voltam mindazzal, hogy az egész életünk így megváltozik, de minden sejtem ezért kiáltott. Tudtam csak így élhetem túl.

- Szeretnék veletek beszélni. – léptem oda hozzájuk, hiszen mindenki a kicsit állta körbe.

- Figyelünk. – szólalt meg halálsápadtan Anya.

- Gondolkodtam, és döntöttem. – elszánt voltam, ettől senki sem tántoríthatott el – A kicsi mellé fel fogok venni valakit dajkának. – az összes velem szembenéző arc riadalmat tükrözött – Ami a házat illeti… fel fogok kérni egy céget, hogy alakítsák át.

- Micsoda? – szólt közbe Melanie – Neked teljesen elment az eszed?? Nem teheted ezt! Hanna rengeteget dolgozott rajta!

- HANNA MEGHALT! – emeltem fel a hangomat, mire a kicsi sírni kezdett, azonnal a karomba vettem – Nem fogunk egy olyan házban élni, ahol minden rá emlékeztet. Sosem fogom elfelejteni, nem fogom kitörölni az emlékezetemből, de értsétek meg… - halkult el a hangom – nem tudok így élni tovább…

sss

Két napja vagyunk kettesben, s próbálom magam elkötni, hogy ne gondolkodjak, ne emlékezzek. A nap minden percét a kicsivel töltöm, az éjszakák azonban borzalmasak. Minden álmomban Ő jelenik meg, s mosolyogva vallja be, mennyire szeret, és mi soha nem válunk el…

Minden nap, amikor csak tehetem, sétálni viszem, de kerülöm az emberek tekintetét. Tudom, hogy tudják… már minden újság, és média is foglalkozott vele. A csapatom azonban teljes mellszélességgel mellettem, mellettünk áll. Soha nem tudok nekik mindezért elégszer köszönetet mondani.

Kimi is minden szó nélkül felajánlotta, hogy segít a kicsi mellé dadát találni, nekem csak a végső kiválasztásnál kell ott lennem. A lelkem sokkal könnyebb lett, hiszen nem bírtam volna elviselni, ha valaki csak amiatt akar közelebb kerülni hozzám, mert ismert ember vagyok.

Szótlanul toltam az utcán előre a kocsit, miközben szinte le sem vettem a szemem a békésen alvó babámról. Egy teherautó azonban elhaladt mellettünk, s akkor olyan dolog történt, ami addig sohasem. A kicsi torka szakadtából sírni kezdett…

- Nina… Nina kicsim, mi a baj? – a pánik kezdett felülemelkedni rajtam, hiszen fogalmam sem volt róla mit kellene ilyenkor tenni. Az emberek sajnálkozó pillantása közepette próbálkoztam csitítani a sírástól már tiszta vörös kislányomat, amikor valaki megérintette a kabátomat.

- Tudok segíteni? – a fejemet azonnal felkaptam.

- Nagyon sír, én nem tudom… - zavarodottan pillantottam az előttem álló nőre. Teljesen kétségbe voltam esve.

- Gyere, segítek. – mosolygott rám - Itt lakom szembe. – indult el előttem, kezében egy kislánnyal, azonban két lépés múlva visszafordult. Én még mindig ott szobroztam, miközben Nina szinte visítva adta mindenki tudtára nemtetszését. – Nyugi nem eszünk embert. Csak néha, de most böjt van. – nevetett, és csilingelő hangja betöltötte az egész levegőt.

Szó nélkül követtem, s amikor becsukódott mögöttünk az ajtó vettem egy mély levegőt. Ő azonnal levette a nála lévő kislány kabátját, cipőjét, sapkáját. Egy pillanatra eltűnt a szemem elől, azonban víz zubogását hallattam, majd odajött hozzánk.

- Na, nézzük mi is a baj. – lépett a kocsihoz – Szabad? – nézett rám.

- Igen… - feleltem karcos hangon.

- Ó, hát én már tudom mi a baj. – beszélt egy széles mosollyal a kicsihez, miközben a másik a nadrágjába csimpaszkodva engem figyelt. Nina abban a pillanatban abbahagyta a sírást, ahogy kiemelte a kocsiból. Megdöbbentem, hiszen mindig is félt az idegenektől.

- Szia… - guggoltam le a másik kicsivel szemben, de nem tűnt még két évesnek sem. Rámosolyogtam, mire szégyenlősen ő is úgy tett, miközben bújócskát játszott anyukája nadrágja mögött.

- Van nálad pelenka? – eszméltem fel, de ő már az apró nappalin lépett be. A kanapéra fektette a kicsit, majd kicsomagolta az overállból…

Az a fél óra, melyet Loránál és Emmánál töltöttünk csodálatos volt. Egy zenélő játékkal gazdagabban távoztunk, mely nagyon elnyerte a tetszését a kishölgynek. Nem győztem mindenért köszönetet mondani… Úgy éreztem, mintha a tüdőmre eddig valami láthatatlan súly nehezedett volna, és most eltűnt onnan… ismét megtelt friss levegővel…

sss

Egy hét telt el a találkozás óta, azóta nem láttam őket. Hiába sétáltunk szinte minden nap arra, abban bízva, hogy ismét megpillanthatom őket… mindig ugyan az lett a vége, nem voltak ott.

Egykedvűen ültem, és hallgattam a lelkes dada-jelölteket, de számomra egyik sem ütötte meg azt a mércét, amit elvártam volna tőlük. Öten lettek behívva a végső kiválasztására, de nekem már a harmadik után elment a kedvem az egésztől.

- Kimi… szerintem nem találunk megfelelőt. – csüggedtem el teljesen az utolsó előttit követően.

- Nyugalom. – tette a kezét a vállamra – Ha nem most, de meg fogjuk találni, ebben biztos vagyok.

- Már csak egy van hátra. – ment oda Steve az ajtóhoz, majd terelte be az utolsó jelöltet is. Ahogy megláttam ki az, teljesen ledöbbentem.

- Lora! – kiáltottam el magam örömömben.

- Sebastian? – nézett rám zavartan, de a döbbenet az Ő arcára is kiült. – Te mit csinálsz itt? – nézett végig rajtam, amikor már előtte álltam.

- Ti ismeritek egymást? – jött oda Kimi is, és méregetni kezdte a velem szemben álló megszeppent lányt.

- Igen. – vágtuk rá mindketten, mire ő elpirult, és meg megeresztettem egy félmosolyt. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek.

- Nináról van szó? – teszi fel nekem a legkézenfekvőbb kérdést.

- Igen – vágom rá azonnal – mellé keresek valakit.

- Akkor befejezzük az interjút? – lép közbe Steve, mire mindenki ismét leült a helyére.

Mindenki kérdezett, de én csak őt figyeltem. A gesztusait, a vonásait, a mimikáit. Eszembe jutott a kislánya, s az, hogy a férje mindehhez mit fog majd szólni. Nálam ő lett a befutó, mindenképpen Nina mellé őt akartam, hiszen már bebizonyította, hogy tud bánni vele…

sss

Első nap volt, s figyeltem, ahogy a konyhában tevékenykedett, mialatt a kicsi a karomban pihent, Emma meg az etetőszékben várta az ennivalóját. Eddig nem mertem kérdezni, mert akkor ő is kíváncsi lesz rám, és joggal. Azonban nem bírtam tovább.

- Lora, kérdezhetek valamit? – léptem be a konyhába, majd az etető melletti széken helyet foglaltam.

- Persze, kérdezz csak, amire kíváncsi vagy. – ült le, majd etetni kezdte a kicsit, azonban bíztatóan rám mosolygott.

- A férjed mit fog szólni ahhoz, hogy velem, vagyis velünk – néztem a picire a kezemben – töltöd az időd nagy részét?

- Nincs férjem, és nem is volt. – megdöbbenek – Most gondolom, azon gondolkodsz, ki lehet Emma apukája? Ő már nem él, meghalt. 7 hónapos terhes voltam – a szemében fájdalom csillant, tudtam milyen ez, nagyon is – amikor autóbalesetet szenvedett. Azonnal meghalt.

- Akkor ezért viseli a te nevedet?

- Greg szülei nem egyeztek bele, hogy a nevét viselje. Sosem tetszett nekik, hogy mi együtt voltunk. Nem voltunk egy kasztba valók, ahogy ők fogalmaztak…

- És nem is kíváncsiak az unokájukra? – döbbentem meg.

- Először el akarták venni tőlem, bírósági úton, azonban a bíró, bármennyire is meg akarták vesztegetni úgy döntött mellettem a helye. Azóta nem hallottam róluk.

- Túlságosan ismerős ez az egész… - sóhajtottam nagyot – Hanna, a feleségem… – vettem egy mély levegőt, mire felém fordult, és megfogta a kezemet.

- Ne… nem kell! – rázta a fejét, de a szemei nyugalmat árasztottak felém – Én már tudok róla beszélni, már nem fáj, ami akkor történt. Neked ez az egész még friss. Tudom milyen az, amikor el kell azt fogadnod, amit az élet tud nyújtani. Nekem ott voltak a szüleim, és ezért örök életemre hálás leszek nekik. Átsegítettek azon, amit talán a legnehezebb túlélni.

- Szerintük őrültséget csináltam azzal, hogy felvettem valakit Nina mellé, meg átalakítattam a házat.

- Sebastian… mindenki másképp képes feldolgozni egy traumát. Én teljességgel megértem, hogy nem akartál egy olyan helyen élni, ahol minden őrá emlékeztet. Attól még nem vagy rossz ember…

***

Sziasztok!

Boldog 4. születésnapot a blognak! Ez a történet ebben az évben kerül majd fel teljes egészében, azonban most elhoztam nektek ezen jeles nap alkalmával az első részt! Nagyon bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és írtok néhány hozzászólást!

Csóközön mindenkinek: szabus