11. rész
A délután nagy részében nem történt semmi különös, tekintve, hogy nem találkoztam már Kimivel. Azt hiszem ő nem akarta. Így Toni, a haverja vitt haza. Egész úton csak beszélt és beszélt. Nagyon sokszor röhögött a saját poénjain is. Nem tudtam eldönteni, hogy engem vagy önmagát szórakoztatja. Az ajtó becsukása után, ahogy sikerült egyedül lennem, végre fellélegeztem. Jó volt végre otthon lenni. Vettem egy gyors zuhanyt, és beájultam az ágyba.
Az éjszaka közepén azonban felébredtem, s nem tudtam visszaaludni. Órákig forgolódtam az ágyban, vagy néztem épp a plafont. Tudtam, hogy Kimi haragszik rám, s azt is, hogy valahol igaza van. Tisztában voltam vele, hogy bocsánatot kell kérnem mindazért, hogy ápolt, s aggódott értem. Össze kell szednem magam, nem sírhatok mindenen egyfolytában. Ami történt, sajnos megtörtént. Nem tudjuk visszacsinálni. Szerintem Atte, ha tudta volna, hogy orrtörést szenved nem a konyhának akart volna bejönni, hanem megkeresi a főbejáratot.
Felkeltem az ágyból, hisz feleslegesnek éreztem, hogy tovább feküdjek, mert úgysem tudnék aludni. Az ablak mellé telepedtem, s néztem a kinn nyugvó tájat, s az elmúlt nap eseményeit pörgettem le újra és újra. Lehet mégsem volt annyira jó ötlet, hogy elfogadtam ezt az állást. Nem vagyok én ebbe a világba való, ahol ennyi ember között kell mozogni, és mindenkivel kommunikálni. S a legfontosabb, hogy mindenkinek meg kell felelni, legfőképp Kiminek. Azt hiszem, rá kell jönnöm, hogy nem megy ez nekem.
Rendben tartom én a házat, ha nincsenek itthon, de akkorra keressenek valaki mást, mikor hazatér. Tudom, hogy a terhére vagyok, csak nem akarja elmondani, mert ahhoz túl jó ember. De a kifakadásai is mind ehhez vezethetőek vissza. Nem érek én annyit, hogy összevesszen a barátaival, és nagyon nincs igaza Toninak, hogy sok közös vonás van bennünk. Hisz mi lehet bennünk közös? Én egy ágrólszakadt vagyok, míg ő gazdag. Nekem nincs senkim, neki meg ott vannak a szerettei. Ők törődnek vele, szeretik. Nekem még egy macskám sincs, aki várna haza.
A nap nagyon lassan felfele kúszott a horizonton, hirdetve, hogy egy új nap közeleg. Tudtam, hogy a mai nappal véget ért a betegszabadságom, így munkára fel! Vettem egy frissítő zuhanyt, hogy magamhoz térjek, mert az éjszaka nem sokat aludtam, s lehet, ez megbosszulja magát. Felöltözve frissen és „üdén” indultam el a boltba vásárolni, s onnan a munkahelyem felé…
A házba beérve hatalmas felfordulás fogadott. Mindenfelé üvegek, papírpoharak hevertek. A székek és a fotelek nagy összevisszaságban. A konyhában még rosszabb volt a helyzet. Tudtam, hogy az elsődleges feladatom, hogy rendet tegyek, mire mindenki felébred. Nekiálltam egy zsákba összeszedni a szemetet, és az üvegeket. Nyitottam ki ablakot, hogy ki is szellőztessek. A kiborult ételeket összesöpörtem, ha mindenki felébred, akkor ki is porszívózok, de nem szeretnék azzal a ricsajjal mindenkit felkelteni. A romokból már rájöttem, hogy nagyon hosszú éjszakájuk volt.
A nappali fogjuk rá, már nem néz ki úgy, mintha a világháborút itt vívták volna, így átmentem a konyhába. Már attól elfáradtam, hogy tudatosult bennem, hogy mennyi időbe telik az, hogy kitakarítsam, és ma még főznöm is kell. Mondjuk fogalmam sem volt, hogy hány főre. A konyhába is szeméttel kezdtem, majd összesöpörtem, és nekiálltam mosogatni. Ekkor jelent meg Mark az ajtóban.
- Szia Elina! Jó reggelt! – mosolygott rám - Mi történt itt? – nézett körbe.
- Szia Mark! Neked is jó reggelt! – mosolyogtam vissza – Nem tudom, de mindjárt rend lesz és reggeli. Tettem fel kávét.
- Azt hiszem arra szükség lesz. Na, felmegyek, és felkeltem Kimit. Ma elvileg edzés lenne, de nem tudom, hogy milyen állapotban van. – húzta el a száját.
- Sok sikert hozzá. – küldtem felé egy bátorító mosolyt.
- Szükségem lesz rá. – nevetett fel kényszeredetten – Remélem, egyedül találom… - motyogta a bajsza alatt, s indult el az emelet irányába.
Megálltam a mozdulatomban, s a szemeim kikerekedtek. Ebbe még bele sem gondoltam, hogy valakivel lehet fenn. A mellkasomban a pillanat tört része alatt egy fájdalomhullám söpört végig, s tudtam, hogy ez nem a kezeim miatt van. És nem is Atte miatt… Ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy visszatartsam a kitörni készülő sírásomat, ahogy eljutott Mark mondatának az értelme az agyamig. A körmöm már a húsomba vájt, de nem érdekelt. Nem szabad sírnom… most ez a legfontosabb. Nem szabad mutatnom, hogy fáj… mert fájt, de nagyon.
Kényszeredetten törölgettem a konyhaasztalt, és a pultot. Szuggeráltam az ajtót. Nagyon vártam már Markot, hogy híreket mondjon nekem, de nem jött. Helyette egy ismeretlen hölgy jelent meg az ajtóban. Ahogy láttam kettőnk közül csak én lepődtem meg, őt egyáltalán nem zavarta, hogy ott vagyok. Odament a kávéhoz, s töltött magának.
- Te vagy Elina, ugye? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen… - néztem rá zavartan. Elég volt rá nézni, hogy tudjam, én egy senki vagyok hozzá képest. Nagyon szép és dekoratív. A ruhái a legújabb divat szerint. Nagyon zavart, hogy a szemeivel méregetett, mialatt itta a kávéját.
- Kösz a kávét. – tette le a poharat, s indult az ajtó fele. Onnan még visszafordult, s a szemembe nézett, majd távozott.
A kezem remegett, a mellkasom a szapora levegővételek miatt emelkedett. Lerogytam a székre, s nagyon összetörtnek éreztem magam. Már nem akartam sírni, de nagyon el voltam keseredve. Végleg tudatosult bennem, hogy hol is van az én helyem…
2011. június 26., vasárnap
2011. június 16., csütörtök
Megtalálni Őt... (4/4)
Szeretném most mindenkinek megköszönni, aki megtisztelt azzal, hogy írt nekem pár sort a részekhez. Sajnos, mint minden ez is véget ér, s íme az utolsó rész...
Mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy most szombattól nyolc napig nem leszek itthon, de ha hazaérek kaptok folytatást a Hinni az életben című történetemhez.
Pusza mindenkinek: szabus
5 évvel később…
A bejárati ajtón belépve fülelni kezdtem, de odabenn csak a csend fogadott. A bőröndömet az ajtó mellé támasztottam, és mosolyogva állapítottam meg, hogy az övé már ott áll. Tudtam, hogy csak holnapután utazik, mégis… tisztában voltam vele, hogy mindezeket azért teszi, hogy velünk több időt lehessen. Azt az egyet nem tudja, hogy mi is vele tartunk…
Az udvar felé vettem az irányt a házban, s az elhúzható üvegajtón keresztül megláttam őket kinn az udvaron. Egy pillanatra megálltam, s mosolyogva figyeltem azt a két személyt, aki nekem az életet jelenti. Öt évvel ezelőtt hoztam egy döntést, de soha nem bántam meg, hogy mertem kockáztatni és a biztosat felváltottam egy bizonytalanra. Ő mindenben támogatott sosem siettetett semmit. Türelmes volt velem, hagyott nekem időt, hogy rendezzem magam körül a dolgaimat, és utat nyissak a közös jövőnknek.
Boldog mosolyra húzódott a szám, ahogy titokban figyeltem alig egy éves kislányunk, Amina néha bizonytalan lépteit. Folyamatosan pakolt az egész házban, de ez egyikünket sem bosszantott, sőt! Lina megállapította minden bizonnyal lakberendező lesz a mi Kicsikénk. Lina ott ült mellette, s követte minden lépését. Épp a kedvenc pingvinjével akarta birtokba venni az udvar egy részét, mikor megcsörrent Lina telefonja az asztalon. Amina is oda pillantott…
- Aja… tóóó. – mutatott az asztalra, figyelmeztetve, hogy a kis szerkentyű bizony most neki szól.
Közelebb mentem, és csak mosolyogtam azon, hogy mennyire okos a mi Kicsikénk. Tudtam, hogy ebben Linának nagy szerepe van, hisz mindig foglalkozik vele. Nekem sokszor van lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy rengeteget utazom, így sokat vagyok távol tőlük. Drága feleségem azonban mindig megnyugtatja háborgó lelkemet, s mindig odafigyel, hogy véletlenül se érezzem úgy, kimaradok valamiből.
Míg Lina beszélt, azért fél szemmel lányunkat követte. Én közvetlenül az ajtó előtt álltam, Amina épp arra lépkedett, s észrevett az ajtóban. A kék szemei felragyogtak, s a kicsi ajka mosolyra húzódott, majd kiabálni kezdett…
- Aja!!! – mutatott felém Anyukájának – Aja!!!! – mutogatott továbbra is lelkesen. – App!!!
Kinyitottam az ajtót, kiléptem az udvarra, majd felkaptam a kislányunkat, s a magasba emeltem, mire Ő hangosan kacagni kezdett. Linára pillantottam, ő még a mozdulatban is megállt, kezében a telefonnal, ahogy meglátott engem. Egy nappal előbb érkeztem, mert meg akartam lepni őket… sikerült. Majd motyogott valamit, és gyorsan letette. A szemében hitetlenséget láttam, szerintem nem hitte el, hogy itt vagyok. Boldog mosollyal az arcomon néztem rá, kislányunkkal a kezemben, aki szorosan kapaszkodott a nyakamba.
- Seb… - nézett rám, s én kitártam a másik kezem, Ő pedig szorosan bújt hozzám. Az életem értelmeit öleltem magamhoz.
- Annyira szeretlek! – suttogtam Lina fülébe.
- App! Szeee! –szólalt meg kislányunk, mire egy hatalmas cuppanósat adott az arcomra.
- Téged is Kicsikém! – pusziltam meg a kis arcát, mire kacagni kezdett.
- Nem úgy volt, hogy csak holnap tudsz jönni? – nézett rám feleségem csillogó szemekkel.
- Hááát… az még tegnap volt. Azaz igazság, hogy nagyon hiányoztatok nekem, így siettem hozzátok haza. – csókoltam meg Lina homlokát, mire Ő lábujjhegyre emelkedett egy aprócska csókért.
- Pííí! – nyújtózott lefelé a kezemből Amina a pingvinért, és letettem a földre, közben azért szemmel tartottuk, merre is kószál.
- Gyere, üljünk le. – húztam az egyik árnyékban lévő fotelba Őt. Kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, fejét a nyakhajlatomhoz tette.
- Szeretlek. – suttogta a fülembe, én ránéztem s megcsókoltam. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is mennyire kívánom őt. Kitölti minden gondolatomat, s mióta Amina is megszületett szavakba sem tudom önteni, hogy mit érzek iránta. A karrierjét felváltotta az anyaságra, s mindezt boldogan, és örömmel tette. Habár tudom, hogy részt vesz az autó fejlesztésében, hisz holnap után is a gyárba megy… és mi is vele tartunk.
- Aja! App! – kiabált nekünk kislányunk, s ahogy felé néztünk, kicsi kezét szája elé tette, és egy csókot dobott nekünk. Csak nevettünk rajta. A szőke göndör fürtjei táncoltak a kis arcocskája körül, s ő kacagott, majd a pingvinnel a kezében futni kezdett az udvaron. Lina azonnal felpattant az ölemből, hogy kislányunk után szaladhasson. Mikor utolérte, felkapta őt, majd egy puszit adott az arcára.
Elindultak felém, és én kitárt karokkal fogadtam őket. Mindketten letelepedtek az ölembe, s magamhoz öleltem őket. A béke és nyugalom költözik a lelkembe, ha velem vannak. Tisztában vagyok azzal, hogy sok mindenen kellett keresztülmennie a kapcsolatunknak Linával, de megérte. Ha szemébe nézek, tudom, hogy megérte. A szerelmünk gyümölcse pedig bizonyíték arra, hogy létezik mindenki számára az igazi. Mert én már nem csak hiszem, hanem tudom is, hogy megtaláltam Őt…
Mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy most szombattól nyolc napig nem leszek itthon, de ha hazaérek kaptok folytatást a Hinni az életben című történetemhez.
Pusza mindenkinek: szabus
5 évvel később…
A bejárati ajtón belépve fülelni kezdtem, de odabenn csak a csend fogadott. A bőröndömet az ajtó mellé támasztottam, és mosolyogva állapítottam meg, hogy az övé már ott áll. Tudtam, hogy csak holnapután utazik, mégis… tisztában voltam vele, hogy mindezeket azért teszi, hogy velünk több időt lehessen. Azt az egyet nem tudja, hogy mi is vele tartunk…
Az udvar felé vettem az irányt a házban, s az elhúzható üvegajtón keresztül megláttam őket kinn az udvaron. Egy pillanatra megálltam, s mosolyogva figyeltem azt a két személyt, aki nekem az életet jelenti. Öt évvel ezelőtt hoztam egy döntést, de soha nem bántam meg, hogy mertem kockáztatni és a biztosat felváltottam egy bizonytalanra. Ő mindenben támogatott sosem siettetett semmit. Türelmes volt velem, hagyott nekem időt, hogy rendezzem magam körül a dolgaimat, és utat nyissak a közös jövőnknek.
Boldog mosolyra húzódott a szám, ahogy titokban figyeltem alig egy éves kislányunk, Amina néha bizonytalan lépteit. Folyamatosan pakolt az egész házban, de ez egyikünket sem bosszantott, sőt! Lina megállapította minden bizonnyal lakberendező lesz a mi Kicsikénk. Lina ott ült mellette, s követte minden lépését. Épp a kedvenc pingvinjével akarta birtokba venni az udvar egy részét, mikor megcsörrent Lina telefonja az asztalon. Amina is oda pillantott…
- Aja… tóóó. – mutatott az asztalra, figyelmeztetve, hogy a kis szerkentyű bizony most neki szól.
Közelebb mentem, és csak mosolyogtam azon, hogy mennyire okos a mi Kicsikénk. Tudtam, hogy ebben Linának nagy szerepe van, hisz mindig foglalkozik vele. Nekem sokszor van lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy rengeteget utazom, így sokat vagyok távol tőlük. Drága feleségem azonban mindig megnyugtatja háborgó lelkemet, s mindig odafigyel, hogy véletlenül se érezzem úgy, kimaradok valamiből.
Míg Lina beszélt, azért fél szemmel lányunkat követte. Én közvetlenül az ajtó előtt álltam, Amina épp arra lépkedett, s észrevett az ajtóban. A kék szemei felragyogtak, s a kicsi ajka mosolyra húzódott, majd kiabálni kezdett…
- Aja!!! – mutatott felém Anyukájának – Aja!!!! – mutogatott továbbra is lelkesen. – App!!!
Kinyitottam az ajtót, kiléptem az udvarra, majd felkaptam a kislányunkat, s a magasba emeltem, mire Ő hangosan kacagni kezdett. Linára pillantottam, ő még a mozdulatban is megállt, kezében a telefonnal, ahogy meglátott engem. Egy nappal előbb érkeztem, mert meg akartam lepni őket… sikerült. Majd motyogott valamit, és gyorsan letette. A szemében hitetlenséget láttam, szerintem nem hitte el, hogy itt vagyok. Boldog mosollyal az arcomon néztem rá, kislányunkkal a kezemben, aki szorosan kapaszkodott a nyakamba.
- Seb… - nézett rám, s én kitártam a másik kezem, Ő pedig szorosan bújt hozzám. Az életem értelmeit öleltem magamhoz.
- Annyira szeretlek! – suttogtam Lina fülébe.
- App! Szeee! –szólalt meg kislányunk, mire egy hatalmas cuppanósat adott az arcomra.
- Téged is Kicsikém! – pusziltam meg a kis arcát, mire kacagni kezdett.
- Nem úgy volt, hogy csak holnap tudsz jönni? – nézett rám feleségem csillogó szemekkel.
- Hááát… az még tegnap volt. Azaz igazság, hogy nagyon hiányoztatok nekem, így siettem hozzátok haza. – csókoltam meg Lina homlokát, mire Ő lábujjhegyre emelkedett egy aprócska csókért.
- Pííí! – nyújtózott lefelé a kezemből Amina a pingvinért, és letettem a földre, közben azért szemmel tartottuk, merre is kószál.
- Gyere, üljünk le. – húztam az egyik árnyékban lévő fotelba Őt. Kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, fejét a nyakhajlatomhoz tette.
- Szeretlek. – suttogta a fülembe, én ránéztem s megcsókoltam. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is mennyire kívánom őt. Kitölti minden gondolatomat, s mióta Amina is megszületett szavakba sem tudom önteni, hogy mit érzek iránta. A karrierjét felváltotta az anyaságra, s mindezt boldogan, és örömmel tette. Habár tudom, hogy részt vesz az autó fejlesztésében, hisz holnap után is a gyárba megy… és mi is vele tartunk.
- Aja! App! – kiabált nekünk kislányunk, s ahogy felé néztünk, kicsi kezét szája elé tette, és egy csókot dobott nekünk. Csak nevettünk rajta. A szőke göndör fürtjei táncoltak a kis arcocskája körül, s ő kacagott, majd a pingvinnel a kezében futni kezdett az udvaron. Lina azonnal felpattant az ölemből, hogy kislányunk után szaladhasson. Mikor utolérte, felkapta őt, majd egy puszit adott az arcára.
Elindultak felém, és én kitárt karokkal fogadtam őket. Mindketten letelepedtek az ölembe, s magamhoz öleltem őket. A béke és nyugalom költözik a lelkembe, ha velem vannak. Tisztában vagyok azzal, hogy sok mindenen kellett keresztülmennie a kapcsolatunknak Linával, de megérte. Ha szemébe nézek, tudom, hogy megérte. A szerelmünk gyümölcse pedig bizonyíték arra, hogy létezik mindenki számára az igazi. Mert én már nem csak hiszem, hanem tudom is, hogy megtaláltam Őt…
2011. június 14., kedd
Megtalálni Őt... (3/4)
Azoknak a csajoknak szeretném ezt ajánlani (Timcsy, Mira, Ancsa, Bibi), akik megtiszteltek azzal, hogy írtak kommentárt... ezért megéri írni. Köszönöm szépen lányok... és természetesen Ginának, aki elviseli sokszor a hisztijeimet...pusz...
3. rész
A partin nem maradtam sokáig, nagyon mehetnékem volt a csapatom után. A herceg és a párja mindezt tiszteletben tartották, és nem marasztaltak sokáig, így egy gyors átöltözés után indulhattam is. Megfogadtam magamnak, hogy úgy fogok vele viselkedni, mint a többi kollégámmal. Nem fogom másképp kezelni Őt. Hisz az egész annyira abszurd. A kocsiban ülve a szórakozó hely felé tartva, saját magamat nevettem ki. Mindkettőnknek megvan a maga élete és kész…
Mire odaértem teljesen lenyugtattam magam. A srácok nagy örömmel fogadtak, már látszott rajtuk, hogy megalapozták az estét. Nem nagyon lehetett józan embert látni. Mindenki megölelgetett, és gratulált. A pulthoz mentem, s kértem magamnak egy frissítőt, és akkor megláttam a túlsó végén Őt. Rám mosolygott, de én olyan kelletlenül viszonoztam ezt, hisz megfogadtam valamit. Egyfolytában emlékeztetnem kellett magam, hogy ne induljak el felé. Ehelyett udvariasan megköszöntem a pultos lánynak az italt, és a fiúkhoz mentem. Egy röpke pillanatra még felé néztem, mert túl nagy volt a kísértés, Ő azonban csak értetlenül nézett utánam. Megbántottam, tudom… de jobb lesz így.
A csapatom minden tagja bulizott, pörgött. A tánctér közepére vonszoltak, s mindenki megveregette a vállam, és közben körbetáncoltak a szerelőim. Nagyon mulatságos volt, hogy párat én segítettem fel, mert eléggé elfáradt már. Őt azonban sehol sem láttam. Már kezdtem kétségbe esni, mikor megláttam a kijáratnál…
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Csak álltam ott, a tánctér közepén, szembe a kijárattal, és végignéztem, ahogy egyedül elmegy. Felvette a kabátját és elment. Még csak hátra se nézett. Én pedig nem tettem semmit, hogy megakadályozzam, inkább megsértettem Őt…
Csalódott voltam, és fájt, hogy ezt tettem vele. Szegény azt se tudta, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Mind az én hülyeségemnek köszönhető. Mert egy idióta vagyok. A pulthoz mentem, hogy kérjek magamnak valami erősebbet, hátha így elfelejtem ezt számomra katasztrofálissá vált bulit. És talán Linát is…
Az első pohárral kitöltötte nekem a csapos, már tette is le elém. Nyúlni szerettem volna érte, de valaki megelőzött. Meglepetten kaptam fel a fejem.
- Azzal, hogy leiszod magad, még nem fog megoldódni minden problémád. – ült mellettem maga Christian Horner, a csapatfőnök.
- Legalább ma… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Még ma sem fog, higgy nekem. – nézett rám. – Az Istenért Seb! A pályán toronymagasan te vagy a legjobb, ott minden rendben van. Tedd hát rendbe a magánéleted is. Attól, hogy te magad, vaknak képzeled, más még láthat!
- Mire célzol? – néztem rá értetlenül.
- Seb legalább magadnak ne hazudj az érzéseidről. Mindenkit próbálsz megvezeti, de higgy nekem átlátunk rajtad. Mindenki látja, csak te nem.
- De Christian, én… nekem ezt nem szabad.
- De miért nem? Szentírás az, hogy neked Hannával kell megöregedned? Ne tedd tönkre az életed és Lináét se. Egyikőtök sem illeti meg… - tette a kezét a vállamra.
- Ezt nem értem Christian. – néztem rá értetlenül.
- Akkor legyen vér a pucádban, ismerd be végre magadnak, hogy bele vagy esve és menj utána! Ez a legjobb tanácsom. További szép estét! – ezen monológ után otthagyott.
A kocsiban ülve Monaco fényben úszó éjszakai utcáit jártam. Nem tudtam, hogy merre is megyek, csak autókáztam céltalanul. Folyamatosan Christian mondanivalója járt a fejemben, és tudtam, hogy igaza van. Be vagyok tojva. A piros lámpánál azonban meg kellett állnom, hisz nem akartam tömegkarambolt okozni. Legszívesebben a fejemet a kormányban vertem volna, hisz tudtam, hogy főnökömnek igaza van. Túlságosan félek egy biztost felrúgni egy bizonytalanért. De milyen bizonytalanról is beszélek? Hisz mindig ott volt, ha szükségem volt rá, ha meg úgy kellett a háttérben maradt. Így volt ez a tavalyi évben is, de főképp idén kapott nagyon nehéz feladatot. És én támogattam Őt, és megvédtem. Mindentől, és mindenkitől… Lehet a csapatom, és főleg Guil nem is engem féltettek, hanem Őt? Hogy Én voltam Rá nézve a rizikó? Hátha én akaratom ellenére megbántom? Porba tiprom, és nem törődök az érzéseivel? De hisz ezt tettem most!!!
A felismerés, miszerint lehetséges, hogy az érzésink kölcsönösek boldogsággal töltöttek el. Kinevettem saját magam. Ha valaki látott, biztos azt hiszi, valami bajom van, de nem foglalkoztam vele. A hátam mögötti autó dudálni kezdett, s ekkor vettem észre, hogy a lámpa már zöldre váltott. Lendületesen indultam el, hisz a szívem már döntött…
Ahogy haladtam az utcán észrevettem Őt, az egyik kirakat előtt sétálgatva. Kapkodtam a fejem, hogy hol tudnék megállni, de itt nem lehetett. Csak ne tűnjön el! Ne most! Kérlek! Még láttam, ahogy befordul a sarkon. Így kénytelen vagyok megkerülni az egész tömböt, és keresni egy üres parkolóhelyet. Pedig ha megtehetném, itt most kiszállnék, és hagynám a kocsit.
Idegesen kapkodtam a fejem, hogy merre lehet, mikor végre találtam egy helyet, ahová beállhattam. Azt se tudtam, hogy bezártam-e az autót, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Futólépésben indultam meg arra, merre látni véltem. Kezdtem kétségbe esni! Szem elől tévesztettem! Addig totojáztam, míg elment! Az utolsó reménysugaram a túloldalon lévő cukrászda. Kérlek, kérlek, csak legyen ott…
Körülnézés nélkül átfutottam az úttesten, egy autó rám is dudált, de nem foglalkoztam vele. Odaértem a bejárathoz, s megláttam odabenn. Ott ült az egyik boxban a bejáratnak háttal, de a szemben lévő tükörben észre lehetett venni. Egy hatalmas fagylaltkehely társaságában. Kifújtam a benn tartott levegőt. A megkönnyebbülés hulláma végigfutott a testemen, s a mosolyom egyre szélesedett, ahogy küzdött a hatalmas fagyi halommal.
Gondolkodás nélkül léptem be, nem akartam gondolkodni. Rajta és az eladón kívül nem volt senki az aprócska üzletben, de engem nem érdekelt más, csak Ő. Az ajtó nyitódására felnézett, és a tükörben találkozott a tekintetünk.
Félve indultam el hozzá, s egy röpke pillanatra méltattam az idős eladó urat, aki nem szólt egy szót sem, odament a kirakathoz, és behúzta a sötétítőket. Olyan volt az egész, mintha csak nekünk, csak kettőnknek készült volna. Láttam rajta, hogy zavarban van… én is…
- Leülhetek? – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Igen… - suttogta vissza, és én bátorítóan rámosolyogtam, mire Ő elpirult. A mellkasomban a szívem erre hatalmasat dobbant.
- Én… - kezdtem bele, mikor helyet foglaltam, de ahogy rá néztem nem jutottam szóhoz. Áhítattal nézte a fagyit, ami előtte volt, s minden egyes kanál szájba vételkor becsukta a szemét, s élvezte az ízeket. Annyi szép ilyenkor… mondjuk mikor nem?
- Kérsz? – ébresztett fel merengésemből, s egy kanál fagyit nyújtott felém. Egy pillanatra nem értettem Őt. Nem követel a viselkedésemre magyarázatot? Nem bunkózik velem? Nem küld el, hogy látni se kíván? – Baj van? – nézett rám fürkészve a tekintetemet, mikor látta szerintem zavarodottságomat.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Minden a legnagyobb rendben.
- Ennek nagyon örülök… Bajnok! – nevettünk össze.
A kezem mintha önmagától kelt volna életre, az apró kis kezére helyezkedett. A szemébe néztem, s nem láttam ellenállást, sőt! Összefűzte az ujjainkat. Most értettem csak meg igazán Christian mondanivalóját…
3. rész
A partin nem maradtam sokáig, nagyon mehetnékem volt a csapatom után. A herceg és a párja mindezt tiszteletben tartották, és nem marasztaltak sokáig, így egy gyors átöltözés után indulhattam is. Megfogadtam magamnak, hogy úgy fogok vele viselkedni, mint a többi kollégámmal. Nem fogom másképp kezelni Őt. Hisz az egész annyira abszurd. A kocsiban ülve a szórakozó hely felé tartva, saját magamat nevettem ki. Mindkettőnknek megvan a maga élete és kész…
Mire odaértem teljesen lenyugtattam magam. A srácok nagy örömmel fogadtak, már látszott rajtuk, hogy megalapozták az estét. Nem nagyon lehetett józan embert látni. Mindenki megölelgetett, és gratulált. A pulthoz mentem, s kértem magamnak egy frissítőt, és akkor megláttam a túlsó végén Őt. Rám mosolygott, de én olyan kelletlenül viszonoztam ezt, hisz megfogadtam valamit. Egyfolytában emlékeztetnem kellett magam, hogy ne induljak el felé. Ehelyett udvariasan megköszöntem a pultos lánynak az italt, és a fiúkhoz mentem. Egy röpke pillanatra még felé néztem, mert túl nagy volt a kísértés, Ő azonban csak értetlenül nézett utánam. Megbántottam, tudom… de jobb lesz így.
A csapatom minden tagja bulizott, pörgött. A tánctér közepére vonszoltak, s mindenki megveregette a vállam, és közben körbetáncoltak a szerelőim. Nagyon mulatságos volt, hogy párat én segítettem fel, mert eléggé elfáradt már. Őt azonban sehol sem láttam. Már kezdtem kétségbe esni, mikor megláttam a kijáratnál…
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Csak álltam ott, a tánctér közepén, szembe a kijárattal, és végignéztem, ahogy egyedül elmegy. Felvette a kabátját és elment. Még csak hátra se nézett. Én pedig nem tettem semmit, hogy megakadályozzam, inkább megsértettem Őt…
Csalódott voltam, és fájt, hogy ezt tettem vele. Szegény azt se tudta, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Mind az én hülyeségemnek köszönhető. Mert egy idióta vagyok. A pulthoz mentem, hogy kérjek magamnak valami erősebbet, hátha így elfelejtem ezt számomra katasztrofálissá vált bulit. És talán Linát is…
Az első pohárral kitöltötte nekem a csapos, már tette is le elém. Nyúlni szerettem volna érte, de valaki megelőzött. Meglepetten kaptam fel a fejem.
- Azzal, hogy leiszod magad, még nem fog megoldódni minden problémád. – ült mellettem maga Christian Horner, a csapatfőnök.
- Legalább ma… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Még ma sem fog, higgy nekem. – nézett rám. – Az Istenért Seb! A pályán toronymagasan te vagy a legjobb, ott minden rendben van. Tedd hát rendbe a magánéleted is. Attól, hogy te magad, vaknak képzeled, más még láthat!
- Mire célzol? – néztem rá értetlenül.
- Seb legalább magadnak ne hazudj az érzéseidről. Mindenkit próbálsz megvezeti, de higgy nekem átlátunk rajtad. Mindenki látja, csak te nem.
- De Christian, én… nekem ezt nem szabad.
- De miért nem? Szentírás az, hogy neked Hannával kell megöregedned? Ne tedd tönkre az életed és Lináét se. Egyikőtök sem illeti meg… - tette a kezét a vállamra.
- Ezt nem értem Christian. – néztem rá értetlenül.
- Akkor legyen vér a pucádban, ismerd be végre magadnak, hogy bele vagy esve és menj utána! Ez a legjobb tanácsom. További szép estét! – ezen monológ után otthagyott.
A kocsiban ülve Monaco fényben úszó éjszakai utcáit jártam. Nem tudtam, hogy merre is megyek, csak autókáztam céltalanul. Folyamatosan Christian mondanivalója járt a fejemben, és tudtam, hogy igaza van. Be vagyok tojva. A piros lámpánál azonban meg kellett állnom, hisz nem akartam tömegkarambolt okozni. Legszívesebben a fejemet a kormányban vertem volna, hisz tudtam, hogy főnökömnek igaza van. Túlságosan félek egy biztost felrúgni egy bizonytalanért. De milyen bizonytalanról is beszélek? Hisz mindig ott volt, ha szükségem volt rá, ha meg úgy kellett a háttérben maradt. Így volt ez a tavalyi évben is, de főképp idén kapott nagyon nehéz feladatot. És én támogattam Őt, és megvédtem. Mindentől, és mindenkitől… Lehet a csapatom, és főleg Guil nem is engem féltettek, hanem Őt? Hogy Én voltam Rá nézve a rizikó? Hátha én akaratom ellenére megbántom? Porba tiprom, és nem törődök az érzéseivel? De hisz ezt tettem most!!!
A felismerés, miszerint lehetséges, hogy az érzésink kölcsönösek boldogsággal töltöttek el. Kinevettem saját magam. Ha valaki látott, biztos azt hiszi, valami bajom van, de nem foglalkoztam vele. A hátam mögötti autó dudálni kezdett, s ekkor vettem észre, hogy a lámpa már zöldre váltott. Lendületesen indultam el, hisz a szívem már döntött…
Ahogy haladtam az utcán észrevettem Őt, az egyik kirakat előtt sétálgatva. Kapkodtam a fejem, hogy hol tudnék megállni, de itt nem lehetett. Csak ne tűnjön el! Ne most! Kérlek! Még láttam, ahogy befordul a sarkon. Így kénytelen vagyok megkerülni az egész tömböt, és keresni egy üres parkolóhelyet. Pedig ha megtehetném, itt most kiszállnék, és hagynám a kocsit.
Idegesen kapkodtam a fejem, hogy merre lehet, mikor végre találtam egy helyet, ahová beállhattam. Azt se tudtam, hogy bezártam-e az autót, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Futólépésben indultam meg arra, merre látni véltem. Kezdtem kétségbe esni! Szem elől tévesztettem! Addig totojáztam, míg elment! Az utolsó reménysugaram a túloldalon lévő cukrászda. Kérlek, kérlek, csak legyen ott…
Körülnézés nélkül átfutottam az úttesten, egy autó rám is dudált, de nem foglalkoztam vele. Odaértem a bejárathoz, s megláttam odabenn. Ott ült az egyik boxban a bejáratnak háttal, de a szemben lévő tükörben észre lehetett venni. Egy hatalmas fagylaltkehely társaságában. Kifújtam a benn tartott levegőt. A megkönnyebbülés hulláma végigfutott a testemen, s a mosolyom egyre szélesedett, ahogy küzdött a hatalmas fagyi halommal.
Gondolkodás nélkül léptem be, nem akartam gondolkodni. Rajta és az eladón kívül nem volt senki az aprócska üzletben, de engem nem érdekelt más, csak Ő. Az ajtó nyitódására felnézett, és a tükörben találkozott a tekintetünk.
Félve indultam el hozzá, s egy röpke pillanatra méltattam az idős eladó urat, aki nem szólt egy szót sem, odament a kirakathoz, és behúzta a sötétítőket. Olyan volt az egész, mintha csak nekünk, csak kettőnknek készült volna. Láttam rajta, hogy zavarban van… én is…
- Leülhetek? – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Igen… - suttogta vissza, és én bátorítóan rámosolyogtam, mire Ő elpirult. A mellkasomban a szívem erre hatalmasat dobbant.
- Én… - kezdtem bele, mikor helyet foglaltam, de ahogy rá néztem nem jutottam szóhoz. Áhítattal nézte a fagyit, ami előtte volt, s minden egyes kanál szájba vételkor becsukta a szemét, s élvezte az ízeket. Annyi szép ilyenkor… mondjuk mikor nem?
- Kérsz? – ébresztett fel merengésemből, s egy kanál fagyit nyújtott felém. Egy pillanatra nem értettem Őt. Nem követel a viselkedésemre magyarázatot? Nem bunkózik velem? Nem küld el, hogy látni se kíván? – Baj van? – nézett rám fürkészve a tekintetemet, mikor látta szerintem zavarodottságomat.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Minden a legnagyobb rendben.
- Ennek nagyon örülök… Bajnok! – nevettünk össze.
A kezem mintha önmagától kelt volna életre, az apró kis kezére helyezkedett. A szemébe néztem, s nem láttam ellenállást, sőt! Összefűzte az ujjainkat. Most értettem csak meg igazán Christian mondanivalóját…
2011. június 12., vasárnap
Megtalálni Őt... (2/4)
A részt Bibinek és Timcsynek ajánlom...köszönöm nektek...
2. rész
A vasárnap reggel hamar rám köszöntött. Szerencse, hogy a szálloda, ahol laktunk nem fekszik messze a pályától. Apummal idén közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy nem hódolunk a hagyományoknak, miszerint lakókocsival megyünk, és abban alszunk. Az egészet ő vetette fel, hogy pihennem kell, és most a verseny az első.
A boxba érve láttam Őt, ahogy egyeztet a szerelőkkel, és más mérnökökkel a csapatból. Rám mosolygott, és intett nekem, én vissza. Épp indultam volna felé, mikor Guil mellém ért, hogy beszéljük át még egyszer a versenystratégiát. Már megint Guil. De nem volt idő a bosszankodásra, hisz pár óra múlva rajt.
Mielőtt kigördültem volna a rajtrácsra, még a boxban láttam. Én már a kocsiban ültem beszíjazva, menetre készen, csak a jelzésre vártam. A visszapillantó tükörbe észrevettem, ahogy engem néz. A tekintetünk ekkor összekapcsolódott, s mutatta, hogy szorít nekem. Megkaptam a jelzést, így indultam a pályára, plusztöltéssel, hogy Ő szorít nekem…
A versenyen sok minden történt. Egy valami azonban még egyszer megismétlődött, akárcsak tegnap. Újból mentő volt a pályán, ezúttal Petrov nem tudta elkerülni a falat. Nekem is nagy szerencsém volt, hisz minden mindegy alapon átszáguldottam a törmeléken. Tudtam, hogy ez jelentheti akár a versenyem végét is, de kockáztatni kellett, mert Alonso és Button a nyomomban voltak. Piros zászlót kapunk, és én új kerekeket. Az újraindítást követően pár kör maradt a végéből, az élen nem történt változás. Én, Alonso, Button lett az első három sorrendje. Bevettük Monacót is…
Interjúadások, és különböző kötelező körök megtétele után indultam el a csapatomhoz a szokásos közös fényképezkedésre, és fürdőzésre. Nálunk ez már hagyománynak számít Monacóban. Tavaly is megfürdettük a csapat nagy részét, de akkor én még csak másodikként. Ahogy odaértem a medencéhez már hatalmas üdvrivalgásba kezdtek, és a nevemet skandálták jó néhányan a csapatnál. A végén szép kis vízi csata alakult ki, mindenki mindenkit megfürdetett. Így került Eddie Jordan és David Coulthard is a medencébe. A cipőm cuppogott a rengeteg víztől, az overálom már teljesen átázott, mikor a medencétől kicsit távolabb megláttam Őt. Nem volt kérdés számomra, hogy odamegyek-e hozzá, egyből felé vettem az irányt. Ő rám nézett, ahogy előtte álltam, és csak mosolygott.
- Szia, te ázott ürge! – nevetett rajtam.
- Én inkább Monaco győztesének mondanám magam! – húztam ki magam, és vigyorogtam.
- Kis egoista! – csapott a mellkasomra, de ő is vizes lett az overáltól. Míg ezen bosszankodott, a karjaim közé kaptam, s megindultam vele a medence irányába. Egy pillanatig még megszólalni is elfelejtett. – Ne, Seb… kérlek ne. – nézett rám könyörgően, ahogy rájött mire is készülök.
- De-de. Senkinek sincs menekvés. – nevettem. Jót mulattam rajta, ahogy a karjaival szorosan kapaszkodott belém, mikor odaértünk a medence széléhez. Azt hitte beledobom… tévedett. Beleugrottam vele, a többiek meg hangos nevetésbe kezdtek. A víz felszínére érve még mindig szorosan kapaszkodott belém, s ez egyáltalán nem volt ellenemre. Ahogy felfogta mit is tettem, a pillanat tört része alatt kitört belőle a nevetés, és én vele együtt nevettem…
Már az autóban ültem az estéjre tartva, amikor még mindig megmosolyogtam a délután történteket. Úgy kellett kihúznom a medencéből, de nem bosszankodott, hanem egyfolytában nevetett saját magán, ahogy a vizes cipőben és ruhában csúszkál. A szomszéd szobában öltözött át… nagyon nagy volt a kísértés, hogy ne menjek utána és segítsek neki megszabadulni a vizes göncöktől… túl nagy.
A számomra adott partira, amit a herceg szervezett, csak lazán, egy farmerban és zakó, ing, nyakkendőben mentem. A csomagtartóban volt egy póló, és egy kabát, ha ennek vége, akkor indulok a többiek után. Megpróbáltam minden gondolatomat kiűzni a fejemből róla. Nem helyes ezeket érezni, hisz nekem ott van Hanna. Nem hagyhatom cserben, hisz öt éve vagyunk együtt. Sok mindent elnézett nekem… túl sokat. Mindent és mindenkit a versenyzésnek vetek és vetettem eddig alá. Ő sosem panaszkodott, sosem veszekedett velem ezekért a dolgokért, sokszor túlságosan is megértő. Mind a ketten hagyunk a másik karrierjének és életének elég helyet. Ő volt eddig az, aki mindig meg tudott nyugtatni bármi bajom volt. Tisztában vagyok azzal is, hogy az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól. Már nincsenek a sűrű és hosszú telefonbeszélgetéseink. Már se én, se ő nem repkedünk annyit, hogy pár órácskát együttöltsünk. Azt hiszem lettek fontosabb dolgaink is, mint a kapcsolatunk. De én megfogadtam, hogy történjék bármi, hűséges maradok, és leszek hozzá. A szavamat eddig nem szegtem meg… és nem is fogom.
2. rész
A vasárnap reggel hamar rám köszöntött. Szerencse, hogy a szálloda, ahol laktunk nem fekszik messze a pályától. Apummal idén közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy nem hódolunk a hagyományoknak, miszerint lakókocsival megyünk, és abban alszunk. Az egészet ő vetette fel, hogy pihennem kell, és most a verseny az első.
A boxba érve láttam Őt, ahogy egyeztet a szerelőkkel, és más mérnökökkel a csapatból. Rám mosolygott, és intett nekem, én vissza. Épp indultam volna felé, mikor Guil mellém ért, hogy beszéljük át még egyszer a versenystratégiát. Már megint Guil. De nem volt idő a bosszankodásra, hisz pár óra múlva rajt.
Mielőtt kigördültem volna a rajtrácsra, még a boxban láttam. Én már a kocsiban ültem beszíjazva, menetre készen, csak a jelzésre vártam. A visszapillantó tükörbe észrevettem, ahogy engem néz. A tekintetünk ekkor összekapcsolódott, s mutatta, hogy szorít nekem. Megkaptam a jelzést, így indultam a pályára, plusztöltéssel, hogy Ő szorít nekem…
A versenyen sok minden történt. Egy valami azonban még egyszer megismétlődött, akárcsak tegnap. Újból mentő volt a pályán, ezúttal Petrov nem tudta elkerülni a falat. Nekem is nagy szerencsém volt, hisz minden mindegy alapon átszáguldottam a törmeléken. Tudtam, hogy ez jelentheti akár a versenyem végét is, de kockáztatni kellett, mert Alonso és Button a nyomomban voltak. Piros zászlót kapunk, és én új kerekeket. Az újraindítást követően pár kör maradt a végéből, az élen nem történt változás. Én, Alonso, Button lett az első három sorrendje. Bevettük Monacót is…
Interjúadások, és különböző kötelező körök megtétele után indultam el a csapatomhoz a szokásos közös fényképezkedésre, és fürdőzésre. Nálunk ez már hagyománynak számít Monacóban. Tavaly is megfürdettük a csapat nagy részét, de akkor én még csak másodikként. Ahogy odaértem a medencéhez már hatalmas üdvrivalgásba kezdtek, és a nevemet skandálták jó néhányan a csapatnál. A végén szép kis vízi csata alakult ki, mindenki mindenkit megfürdetett. Így került Eddie Jordan és David Coulthard is a medencébe. A cipőm cuppogott a rengeteg víztől, az overálom már teljesen átázott, mikor a medencétől kicsit távolabb megláttam Őt. Nem volt kérdés számomra, hogy odamegyek-e hozzá, egyből felé vettem az irányt. Ő rám nézett, ahogy előtte álltam, és csak mosolygott.
- Szia, te ázott ürge! – nevetett rajtam.
- Én inkább Monaco győztesének mondanám magam! – húztam ki magam, és vigyorogtam.
- Kis egoista! – csapott a mellkasomra, de ő is vizes lett az overáltól. Míg ezen bosszankodott, a karjaim közé kaptam, s megindultam vele a medence irányába. Egy pillanatig még megszólalni is elfelejtett. – Ne, Seb… kérlek ne. – nézett rám könyörgően, ahogy rájött mire is készülök.
- De-de. Senkinek sincs menekvés. – nevettem. Jót mulattam rajta, ahogy a karjaival szorosan kapaszkodott belém, mikor odaértünk a medence széléhez. Azt hitte beledobom… tévedett. Beleugrottam vele, a többiek meg hangos nevetésbe kezdtek. A víz felszínére érve még mindig szorosan kapaszkodott belém, s ez egyáltalán nem volt ellenemre. Ahogy felfogta mit is tettem, a pillanat tört része alatt kitört belőle a nevetés, és én vele együtt nevettem…
Már az autóban ültem az estéjre tartva, amikor még mindig megmosolyogtam a délután történteket. Úgy kellett kihúznom a medencéből, de nem bosszankodott, hanem egyfolytában nevetett saját magán, ahogy a vizes cipőben és ruhában csúszkál. A szomszéd szobában öltözött át… nagyon nagy volt a kísértés, hogy ne menjek utána és segítsek neki megszabadulni a vizes göncöktől… túl nagy.
A számomra adott partira, amit a herceg szervezett, csak lazán, egy farmerban és zakó, ing, nyakkendőben mentem. A csomagtartóban volt egy póló, és egy kabát, ha ennek vége, akkor indulok a többiek után. Megpróbáltam minden gondolatomat kiűzni a fejemből róla. Nem helyes ezeket érezni, hisz nekem ott van Hanna. Nem hagyhatom cserben, hisz öt éve vagyunk együtt. Sok mindent elnézett nekem… túl sokat. Mindent és mindenkit a versenyzésnek vetek és vetettem eddig alá. Ő sosem panaszkodott, sosem veszekedett velem ezekért a dolgokért, sokszor túlságosan is megértő. Mind a ketten hagyunk a másik karrierjének és életének elég helyet. Ő volt eddig az, aki mindig meg tudott nyugtatni bármi bajom volt. Tisztában vagyok azzal is, hogy az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól. Már nincsenek a sűrű és hosszú telefonbeszélgetéseink. Már se én, se ő nem repkedünk annyit, hogy pár órácskát együttöltsünk. Azt hiszem lettek fontosabb dolgaink is, mint a kapcsolatunk. De én megfogadtam, hogy történjék bármi, hűséges maradok, és leszek hozzá. A szavamat eddig nem szegtem meg… és nem is fogom.
2011. június 10., péntek
Megtalálni Őt... (1/4)
Márciusban ígértem nektek, hogy valamivel kárpótolni foglak titeket a hosszú kihagyás miatt. Ennek most jött el az ideje. Remélem tetszeni fog és írtok komit... ha nem akkor is írjátok meg a véleményeteket, sokat jelent... pusz: szabus
1. rész
Még mindig ott ülök a büfében, szemben velem Guil, és próbáljuk kitalálni, hogy miképp lehet nálam gyorsabb Lewis. Én mégsem tudok megfelelően rákoncentrálni, mert azon töröm az agyam, hogy ő most merre lehet. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg dolga van, hisz mérnök, de nem láttam már reggel óta, és jelenleg délután van. Itt Monacóban mindig a csütörtök a szabadedzés napja, és péntek, pihenő.
Holnap péntek, s nekünk ki kellene valamit találni, hogy miképp kerülhetnénk mi az élre, mert itt a pole rettentően fontos, ha nem a legfontosabb, ha Monacóban nyerni akarsz. Már pedig én nyerni akarok. Azért dolgozik itt rengeteg ember, közöttük ő is…
Guil csak magyaráz, és magyaráz. Előveszi a telemetriát, és mutogatja, hogy hol lehetne időt spórolni, és persze hozzátette igazán jó lenne, ha a KERS-ünk is megfelelően működne. Ekkor egy kicsit pipa lettem.
- Fejezd már be te is Lina szapulását. Ő mindent megtesz, hogy megfelelően működjön a rendszer. Ne kezd te is elég neki Ciaront hallgatni, hogy náluk így nem működik, meg úgy. – csaptam az asztalra.
- Oké-oké. – emelte fel a kezét védekezésképp. – Az előbb láttam, hogy követeli, hogy nézze át Mark autóját… - húzta el a száját.
- Minek? – lepődtem meg.
- Mert nem hiszi el, hogy a KERS-ük megfelelően működik. Mégis csak Lina felel érte…
- Egyszer beverem a képét, ha nem hagyja békén. – morogtam tovább.
- Seb azzal, hogy betöröd az orrát, nem lehet polet nyeri. Inkább figyelj, habár lehet, a kocsidban is meg kéne nézetni. – gondolkodott hangosan, de szerintem észbekapott, ahogy ránéztem – Oké-oké… vedd úgy, hogy nem szóltam. De nem értem, hogy minek véded ennyire.
- Most mire akarsz kilyukadni? – néztem rá gyanakodva.
- Figyelj, én megértem, hogy ez a lány rengeteget dolgozik, de ezért van itt. Ez a dolga. Seb az Istenért… ezért fizetik. Mindnyájan azért vagyunk itt, mert megfizetnek ezért. Lina meg majd megvédi magát, elég felnőtt hozzá.
- Ez a baj, hogy mindenki így áll hozzá, hogy megfizetik őt, és elég felnőtt, hogy megvédje magát. De nem TE álltál szemben az egész dolgozói részleggel az első futamok után! Csoda, hogy nem mondott fel, hisz mindenki rá akarta húzni Mark sikertelenségét, és ha én nem nyerek, szerintem még az enyémet is! – ment egyre jobban fel bennem a pumpa. - Mark és Ciaron azon dolgozik, miképp lehetne megszabadulni tőle, mert szerintünk az én kocsimban hatékonyabban kiépítette, mint a másikban! – dühödtem be.
- De te végig kitartottál mellette, néha túlságosan is…- fürkészte a tekintetem.
- Te most célozgatsz?- ment fel bennem a pumpa.
- Nem Seb, én nem célozgattam, hanem a lényegre tértem.
- Guil, azt hiszem, ezt a beszélgetést most fejezzük be! – álltam fel az asztaltól, s indultam meg kifelé, otthagyva a mérnökömet taktikai megbeszélés, meg minden nélkül.
Katasztrofális csütörtök után a péntek sem volt jobb. Részt kellett vennem egy fotózáson az egyik főtámogatónk miatt, így a boxba se tudtam bemenni, mert a napom nagy része elment mindenféle PR tevékenység miatt. Még az idióta modelleket, és buta kérdéseiket is el kellett viselnem. Szerintem, ha nem lennék világbajnok, észre se vennének. Úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit kénye-kedve szerint bárki rángathat, és jelen esetben öltöztet. Vacsorakor Guil megjegyezte, hogy találkozott Linával, aki mondta neki, hogy átnézte az autómat, s minden rendben volt vele. Nem értettem magam… miért voltam Guilre irigy???
Szombat. Két nagyon fontos dolog történt. Az egyik, hogy Perezt kórházba kellett szállítani, mert gumifalba csapódott, a másik meg, az első helyről indulok Monte-Carlóban. Amikor folyt a Q3-ban a mentés, egy pillanatra mutatták a Red Bull mérnöki részlegét. Ott volt ő is, és aggódó szemekkel nézte a monitort. Legszívesebben odamentem volna, és elmagyaráztam volna neki, hogy Pereznek semmi baja… habár szerintem jobban tudta ő ezt, mint én. A mérnöki részleg után engem vettek kereszttűzbe a kamerák, de nem tulajdonítottam mindennek nagy jelentőséget, inkább lecsuktam a szememet, hogy koncentráljak újra a pályára. Egy baj volt… Guil hiába mondta egyfolytában az adatokat, én nem rá koncentráltam… nem rá… Arra eszméltem fel, hogy mérnököm mellettem áll, és dühös tekintettel néz rám.
- Jobb lenne, ha inkább a pályára koncentrálnál. – vágta oda dühösen. – Van még 2 perc 26 másodperc, és Lewis még nem volt kinn. Azt se felejtsd el, hogy neked ott van Hanna. – az utolsó mondatot már csak nekem suttogta, majd otthagyott.
Az utolsó perceket, amit a pályán töltöttem, már csak dühből vezettem. Guil egyfolytában üvöltött velem a rádióban Christiannal együtt, hogy fejezzem be, mert fal lesz a vége. Nagyon ideges voltam… saját magamra…
A pole végül sikeresen meglett, s a levezető körön megpróbáltam lenyugodni, hisz oda kell állnom a kamerák elé a közös fotóhoz. Egy dolog vígasztalt, Mark mögöttem végzett. Később már két dolog. Mindegyik autóban tökéletesen működött a KERS. Nem tudom, mi van velem, és nem tudom, mit akarok. Úgy vélem, hogy az utóbbi elég nagy baj…
1. rész
Még mindig ott ülök a büfében, szemben velem Guil, és próbáljuk kitalálni, hogy miképp lehet nálam gyorsabb Lewis. Én mégsem tudok megfelelően rákoncentrálni, mert azon töröm az agyam, hogy ő most merre lehet. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg dolga van, hisz mérnök, de nem láttam már reggel óta, és jelenleg délután van. Itt Monacóban mindig a csütörtök a szabadedzés napja, és péntek, pihenő.
Holnap péntek, s nekünk ki kellene valamit találni, hogy miképp kerülhetnénk mi az élre, mert itt a pole rettentően fontos, ha nem a legfontosabb, ha Monacóban nyerni akarsz. Már pedig én nyerni akarok. Azért dolgozik itt rengeteg ember, közöttük ő is…
Guil csak magyaráz, és magyaráz. Előveszi a telemetriát, és mutogatja, hogy hol lehetne időt spórolni, és persze hozzátette igazán jó lenne, ha a KERS-ünk is megfelelően működne. Ekkor egy kicsit pipa lettem.
- Fejezd már be te is Lina szapulását. Ő mindent megtesz, hogy megfelelően működjön a rendszer. Ne kezd te is elég neki Ciaront hallgatni, hogy náluk így nem működik, meg úgy. – csaptam az asztalra.
- Oké-oké. – emelte fel a kezét védekezésképp. – Az előbb láttam, hogy követeli, hogy nézze át Mark autóját… - húzta el a száját.
- Minek? – lepődtem meg.
- Mert nem hiszi el, hogy a KERS-ük megfelelően működik. Mégis csak Lina felel érte…
- Egyszer beverem a képét, ha nem hagyja békén. – morogtam tovább.
- Seb azzal, hogy betöröd az orrát, nem lehet polet nyeri. Inkább figyelj, habár lehet, a kocsidban is meg kéne nézetni. – gondolkodott hangosan, de szerintem észbekapott, ahogy ránéztem – Oké-oké… vedd úgy, hogy nem szóltam. De nem értem, hogy minek véded ennyire.
- Most mire akarsz kilyukadni? – néztem rá gyanakodva.
- Figyelj, én megértem, hogy ez a lány rengeteget dolgozik, de ezért van itt. Ez a dolga. Seb az Istenért… ezért fizetik. Mindnyájan azért vagyunk itt, mert megfizetnek ezért. Lina meg majd megvédi magát, elég felnőtt hozzá.
- Ez a baj, hogy mindenki így áll hozzá, hogy megfizetik őt, és elég felnőtt, hogy megvédje magát. De nem TE álltál szemben az egész dolgozói részleggel az első futamok után! Csoda, hogy nem mondott fel, hisz mindenki rá akarta húzni Mark sikertelenségét, és ha én nem nyerek, szerintem még az enyémet is! – ment egyre jobban fel bennem a pumpa. - Mark és Ciaron azon dolgozik, miképp lehetne megszabadulni tőle, mert szerintünk az én kocsimban hatékonyabban kiépítette, mint a másikban! – dühödtem be.
- De te végig kitartottál mellette, néha túlságosan is…- fürkészte a tekintetem.
- Te most célozgatsz?- ment fel bennem a pumpa.
- Nem Seb, én nem célozgattam, hanem a lényegre tértem.
- Guil, azt hiszem, ezt a beszélgetést most fejezzük be! – álltam fel az asztaltól, s indultam meg kifelé, otthagyva a mérnökömet taktikai megbeszélés, meg minden nélkül.
Katasztrofális csütörtök után a péntek sem volt jobb. Részt kellett vennem egy fotózáson az egyik főtámogatónk miatt, így a boxba se tudtam bemenni, mert a napom nagy része elment mindenféle PR tevékenység miatt. Még az idióta modelleket, és buta kérdéseiket is el kellett viselnem. Szerintem, ha nem lennék világbajnok, észre se vennének. Úgy éreztem magam, mint egy bábu, akit kénye-kedve szerint bárki rángathat, és jelen esetben öltöztet. Vacsorakor Guil megjegyezte, hogy találkozott Linával, aki mondta neki, hogy átnézte az autómat, s minden rendben volt vele. Nem értettem magam… miért voltam Guilre irigy???
Szombat. Két nagyon fontos dolog történt. Az egyik, hogy Perezt kórházba kellett szállítani, mert gumifalba csapódott, a másik meg, az első helyről indulok Monte-Carlóban. Amikor folyt a Q3-ban a mentés, egy pillanatra mutatták a Red Bull mérnöki részlegét. Ott volt ő is, és aggódó szemekkel nézte a monitort. Legszívesebben odamentem volna, és elmagyaráztam volna neki, hogy Pereznek semmi baja… habár szerintem jobban tudta ő ezt, mint én. A mérnöki részleg után engem vettek kereszttűzbe a kamerák, de nem tulajdonítottam mindennek nagy jelentőséget, inkább lecsuktam a szememet, hogy koncentráljak újra a pályára. Egy baj volt… Guil hiába mondta egyfolytában az adatokat, én nem rá koncentráltam… nem rá… Arra eszméltem fel, hogy mérnököm mellettem áll, és dühös tekintettel néz rám.
- Jobb lenne, ha inkább a pályára koncentrálnál. – vágta oda dühösen. – Van még 2 perc 26 másodperc, és Lewis még nem volt kinn. Azt se felejtsd el, hogy neked ott van Hanna. – az utolsó mondatot már csak nekem suttogta, majd otthagyott.
Az utolsó perceket, amit a pályán töltöttem, már csak dühből vezettem. Guil egyfolytában üvöltött velem a rádióban Christiannal együtt, hogy fejezzem be, mert fal lesz a vége. Nagyon ideges voltam… saját magamra…
A pole végül sikeresen meglett, s a levezető körön megpróbáltam lenyugodni, hisz oda kell állnom a kamerák elé a közös fotóhoz. Egy dolog vígasztalt, Mark mögöttem végzett. Később már két dolog. Mindegyik autóban tökéletesen működött a KERS. Nem tudom, mi van velem, és nem tudom, mit akarok. Úgy vélem, hogy az utóbbi elég nagy baj…
2011. június 3., péntek
Hinni az életben
10. rész
Kimi nagy nehezen, hatalmas könyörgések közepette, lerimánkodott az emeletről. Megígérte, hogy nem fog már nagyobb kárt tenni a haverjában. Odafenn még nem tudtam, hogy miről is beszél, míg le nem értem a nappaliba. Ugyanis a tesztember ott ült a nappali kanapéján… törött orral.
Szóhoz sem jutottam, még levegőt sem mertem venni, ahogy rám nézett. A tekintetünk találkozott, és én remegni kezdtem, mint a kocsonya. Hátrafelé araszolva mentem a lépcső irányába, míg bele nem ütköztem valamibe. Inkább valakibe… hogy pontosítsak Kimi mellkasába. Ő azonban, ahogy ráemeltem a tekintetem egy széles mosolyt küldött felém, s én teljesen összezavarodtam.
A zavarom azonban egy pillanat alatt elmúlt, ahogy az a bizonyos szőke a törött orrával felém nem közeledett határozott léptekkel. Azonnal menekülő utat próbáltam keresni, Kimi azonban a kezeivel gyengéden megfogta a derekamat, s nem engedte, hogy gyorsan lelépjek. A pánik azonnal szétáradt a testemben, s a sírás fojtogatott…
- Ne félj… itt vagyok, nem fog bántani. – suttogta a fülembe.
- De… - suttogtam félelemmel a hangomban.
- Bízol bennem? – ez a kérdés hirtelen és váratlanul ért. A szívem tudta a választ, és a szám ki is mondta…
- Igen. – ahogy elhagyta a számat, akkor tudatosult a tartalma.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – a fülemnél éreztem a forró leheletét és úgy éreztem, hogy minden olyan homályos, és összemosódó. A srác már ott állt előttem.
- Elina, én annyira sajnálom! – kezdett azonnal bele – Én… nincs megfelelő magyarázat a tettemre. Tudom, hogy egy állat voltam, és hidd el, hogy ha tudnám, visszacsinálnám. Egy dolgot tudok kérni, ha ilyesmit lehet, hogy ha tudsz, valamikor bocsáss meg nekem. Tudom, hogy amit tettem arra nincsen bocsánat. Én tönkretettem az egész bemutatkozást. Atte vagyok, és nagyon sajnálom, amit tettem és… - de tovább nem hallottam, mert a fejem lüktetett, és az éles kép homályosodni kezdett. Úgy éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.
- Kimi… - nyögtem fel, ahogy a fejemhez kaptam, mert a fülem őrült módjára kezdett sípolni, s lábaimon nem álltam stabilan.
- Lina! Lina, mi a baj? Mi történt? – hallottam a fülem mellett, s éreztem, hogy két kar körém fonódik, s felemel, aztán se kép, se hang…
Egy puha kényelmes fekhelyen tértem magamhoz. Nagyokat pislogtam mire be tudtam azonosítani, hogy a nappali kanapéján fekszem, rajtam egy pléd, a fejem alatt egy párna. Hirtelen felültem, azonban nem kellett volna, mert azonnal elszédültem, s fájdalmasan nyögtem egyet. Kimi azonnal megjelent előttem.
- Lina, te rekordot döntesz, hogy két nap alatt hányszor hozod rám a frászt! Tudod, hogy megijedtem? – nézett rám csúnyán – Szépen visszafekszel, mindjárt kész a kaja és eszel.
- De Kimi… - néztem rá esdeklő szemekkel.
- Ne kezd… - nézett rám csúnyán - Ha jól számoltam kettő napja nem ettél. Valószínűleg ezért lettél rosszul. – morfondírozott hangosan.
- Én nem akarok a terhedre lenni. Vagyis tudom, hogy már arra vagyok…
- LINA! – emelkedett meg a hangja, amitől összerezzentem. – Csend! Míg nem mondom, hogy a terhemre vagy, addig ez nincs így. Világos voltam??? – nézett rám nagyon-nagyon csúnyán, és a konyha felé csörtetett. – Toni! Mi a fészkes fenét totyogtok ott? Eszünk még ma vagy várjak a jövő hétig??? – kiabált be a konyhába.
- Jól van már!!! – hangzott onnan még egy kiabálás. – Kimi ne ordíts már! Beverek én is egyet, akkor majd csendben maradsz???
- TONI!!! Ne kiabálj!!!
- Jó!!! De te se ordíts már azzal a szegény lánnyal!!! – kiabáltak egymással, én meg csendben törölgettem a szemeimet, remegő kézzel.
Tudtam, hogy mindenről én tehetek… egyedül én. Ha én nem lennék itt, és nem lennék annyira szerencsétlen, akkor ők se veszekednének miattam. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tehetem, mert Kimi még ennél is jobban haragudna rám. Minden bizonnyal elege van abból, hogy nem azért alkalmaz, hogy ápolgasson, meg pátyolgasson, hanem megvan a dolgom, és azt kellene tennem.
A konyhában egy pillanat alatt csend lett. Füleltem, de nem hallottam semmit. Becsuktam a szemeimet, és vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatartsam a sírásomat. Amikor kinyitottam azt, egy szőke srác állt előttem kezében egy megrakott tálcával, s mosolygott rám.
- Szia! Én Toni vagyok, Kimi haverja. Tudom-tudom én is szőke vagyok meg kék szemű, és igen tudom, hogy a mosolyom is ellenállhatatlan. – vigyorgott rám. – Na, gyere szépen hoztam neked enni. Ne nézz ennyire ijedten, nem én főztem, csak melegítettem. Egyél, mert Kimi keresztbe lenyel, nagyon harapós kedvében van. – rakta le az ölembe a tálcát, amikor kényelmesen elhelyezkedtem ülve. – Egyébként nagyon aggódott érted. – súgta, s leült mellém, de a távolságra figyelt, hogy ne rettentsen el.
- Értem? – találtam meg a hangomat, s nekiálltam falatozni, mert nagyon éhes voltam, és Kimit sem akartam jobban magamra haragítani.
- Nem a dalai lámáért. – nézett rám úgy, mint egy zakkantra. – Jaj te lány. Szépen felborítottál mindent. Atte mondjuk nem volt teljesen normális, hogy neked esett, és nem is volt szép tőle. De hidd el nagyon megbánta. Húúú… láttad volna Kimit! Azta! Szép jobb horgost kapott ám cserébe, és mindezt az orra bánta. – vigyorgott továbbra is. – De megérdemelte… - kacagott.
- Mi? – néztem rá nagy szemekkel.
- Bizony-bizony. – bólogatott - Kimi tiszta ideg volt, és behúzott neki egyet. Nem ám sajnálod Attet! - kerekedtek ki a szemei - Megérdemelte! Kimi azóta is úgy viselkedik, mint egy pukkancs! De most szépen eszel, a színed is visszatér, és akkor talán ő is megnyugszik. – mosolygott rám ismét.
- Ha te mondod… - vontam meg a vállam.
- Igaza van Marknak. – állapította meg fürkészve az arcomat.
- Miben? – néztem rá nagy szemekkel.
- Sokkal több közös vonás van bennetek, mint hinnétek…
Kimi nagy nehezen, hatalmas könyörgések közepette, lerimánkodott az emeletről. Megígérte, hogy nem fog már nagyobb kárt tenni a haverjában. Odafenn még nem tudtam, hogy miről is beszél, míg le nem értem a nappaliba. Ugyanis a tesztember ott ült a nappali kanapéján… törött orral.
Szóhoz sem jutottam, még levegőt sem mertem venni, ahogy rám nézett. A tekintetünk találkozott, és én remegni kezdtem, mint a kocsonya. Hátrafelé araszolva mentem a lépcső irányába, míg bele nem ütköztem valamibe. Inkább valakibe… hogy pontosítsak Kimi mellkasába. Ő azonban, ahogy ráemeltem a tekintetem egy széles mosolyt küldött felém, s én teljesen összezavarodtam.
A zavarom azonban egy pillanat alatt elmúlt, ahogy az a bizonyos szőke a törött orrával felém nem közeledett határozott léptekkel. Azonnal menekülő utat próbáltam keresni, Kimi azonban a kezeivel gyengéden megfogta a derekamat, s nem engedte, hogy gyorsan lelépjek. A pánik azonnal szétáradt a testemben, s a sírás fojtogatott…
- Ne félj… itt vagyok, nem fog bántani. – suttogta a fülembe.
- De… - suttogtam félelemmel a hangomban.
- Bízol bennem? – ez a kérdés hirtelen és váratlanul ért. A szívem tudta a választ, és a szám ki is mondta…
- Igen. – ahogy elhagyta a számat, akkor tudatosult a tartalma.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – a fülemnél éreztem a forró leheletét és úgy éreztem, hogy minden olyan homályos, és összemosódó. A srác már ott állt előttem.
- Elina, én annyira sajnálom! – kezdett azonnal bele – Én… nincs megfelelő magyarázat a tettemre. Tudom, hogy egy állat voltam, és hidd el, hogy ha tudnám, visszacsinálnám. Egy dolgot tudok kérni, ha ilyesmit lehet, hogy ha tudsz, valamikor bocsáss meg nekem. Tudom, hogy amit tettem arra nincsen bocsánat. Én tönkretettem az egész bemutatkozást. Atte vagyok, és nagyon sajnálom, amit tettem és… - de tovább nem hallottam, mert a fejem lüktetett, és az éles kép homályosodni kezdett. Úgy éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.
- Kimi… - nyögtem fel, ahogy a fejemhez kaptam, mert a fülem őrült módjára kezdett sípolni, s lábaimon nem álltam stabilan.
- Lina! Lina, mi a baj? Mi történt? – hallottam a fülem mellett, s éreztem, hogy két kar körém fonódik, s felemel, aztán se kép, se hang…
Egy puha kényelmes fekhelyen tértem magamhoz. Nagyokat pislogtam mire be tudtam azonosítani, hogy a nappali kanapéján fekszem, rajtam egy pléd, a fejem alatt egy párna. Hirtelen felültem, azonban nem kellett volna, mert azonnal elszédültem, s fájdalmasan nyögtem egyet. Kimi azonnal megjelent előttem.
- Lina, te rekordot döntesz, hogy két nap alatt hányszor hozod rám a frászt! Tudod, hogy megijedtem? – nézett rám csúnyán – Szépen visszafekszel, mindjárt kész a kaja és eszel.
- De Kimi… - néztem rá esdeklő szemekkel.
- Ne kezd… - nézett rám csúnyán - Ha jól számoltam kettő napja nem ettél. Valószínűleg ezért lettél rosszul. – morfondírozott hangosan.
- Én nem akarok a terhedre lenni. Vagyis tudom, hogy már arra vagyok…
- LINA! – emelkedett meg a hangja, amitől összerezzentem. – Csend! Míg nem mondom, hogy a terhemre vagy, addig ez nincs így. Világos voltam??? – nézett rám nagyon-nagyon csúnyán, és a konyha felé csörtetett. – Toni! Mi a fészkes fenét totyogtok ott? Eszünk még ma vagy várjak a jövő hétig??? – kiabált be a konyhába.
- Jól van már!!! – hangzott onnan még egy kiabálás. – Kimi ne ordíts már! Beverek én is egyet, akkor majd csendben maradsz???
- TONI!!! Ne kiabálj!!!
- Jó!!! De te se ordíts már azzal a szegény lánnyal!!! – kiabáltak egymással, én meg csendben törölgettem a szemeimet, remegő kézzel.
Tudtam, hogy mindenről én tehetek… egyedül én. Ha én nem lennék itt, és nem lennék annyira szerencsétlen, akkor ők se veszekednének miattam. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tehetem, mert Kimi még ennél is jobban haragudna rám. Minden bizonnyal elege van abból, hogy nem azért alkalmaz, hogy ápolgasson, meg pátyolgasson, hanem megvan a dolgom, és azt kellene tennem.
A konyhában egy pillanat alatt csend lett. Füleltem, de nem hallottam semmit. Becsuktam a szemeimet, és vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatartsam a sírásomat. Amikor kinyitottam azt, egy szőke srác állt előttem kezében egy megrakott tálcával, s mosolygott rám.
- Szia! Én Toni vagyok, Kimi haverja. Tudom-tudom én is szőke vagyok meg kék szemű, és igen tudom, hogy a mosolyom is ellenállhatatlan. – vigyorgott rám. – Na, gyere szépen hoztam neked enni. Ne nézz ennyire ijedten, nem én főztem, csak melegítettem. Egyél, mert Kimi keresztbe lenyel, nagyon harapós kedvében van. – rakta le az ölembe a tálcát, amikor kényelmesen elhelyezkedtem ülve. – Egyébként nagyon aggódott érted. – súgta, s leült mellém, de a távolságra figyelt, hogy ne rettentsen el.
- Értem? – találtam meg a hangomat, s nekiálltam falatozni, mert nagyon éhes voltam, és Kimit sem akartam jobban magamra haragítani.
- Nem a dalai lámáért. – nézett rám úgy, mint egy zakkantra. – Jaj te lány. Szépen felborítottál mindent. Atte mondjuk nem volt teljesen normális, hogy neked esett, és nem is volt szép tőle. De hidd el nagyon megbánta. Húúú… láttad volna Kimit! Azta! Szép jobb horgost kapott ám cserébe, és mindezt az orra bánta. – vigyorgott továbbra is. – De megérdemelte… - kacagott.
- Mi? – néztem rá nagy szemekkel.
- Bizony-bizony. – bólogatott - Kimi tiszta ideg volt, és behúzott neki egyet. Nem ám sajnálod Attet! - kerekedtek ki a szemei - Megérdemelte! Kimi azóta is úgy viselkedik, mint egy pukkancs! De most szépen eszel, a színed is visszatér, és akkor talán ő is megnyugszik. – mosolygott rám ismét.
- Ha te mondod… - vontam meg a vállam.
- Igaza van Marknak. – állapította meg fürkészve az arcomat.
- Miben? – néztem rá nagy szemekkel.
- Sokkal több közös vonás van bennetek, mint hinnétek…
2011. június 1., szerda
Hinni az életben
9. rész
Napfény cirógatta az arcomat, s arra kezdtem ébredezni. Komótosan nyitottam ki, s Kimivel találtam magam szembe. Mellettem aludt. Teljesen meghökkentem. Hogy kerül Ő ide? Vagyis ez az Ő háza, az Ő szobája és az Ő ágya. Akkor én nem illek ide. Ahogy megmozdultam, hogy felkelek, mindkét kezembe éles fájdalom nyilallt, s felszisszentem. Kimi azonnal kinyitotta a szemeit, rám nézett, s azonnal felült, felém fordult.
- Lina! Hála az égnek! Jól vagy? – nézett rám aggodalmaskodva.
- Hogy én? – válaszoltam neki, még az alvástól kissé rekedten.
- Igen te! Végig aludtad a tegnapi napot! Jól vagy? – fürkészte a tekintetemet.
- Hogy végigaludtam a tegnapot? – néztem értetlenül körbe. – Nem értem, én még sosem aludtam ennyit egyben. Nem tudom, hogy miképp történhetett ez meg… - zavarodtam meg egy kicsit.
- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám kitartóan.
- Miért kérdezed ezt állandóan? – dühödtem be. – Nincs semmi bajom. – válaszoltam morcosan.
- Ja, még el is hiszem neked. – felpattant az ágyról, s mászkálni kezdett. - Tegnapelőtt az egyik haverom letámadt, mire te kórházba kerültél, összevarrták a kezeidet, és totálisan kikészültél. Majd végigalszol egy napot, szinte fel sem lehet kelteni, majd mikor felébredsz, közlöd semmi bajod! Hát ez zseniális! Nem is értem miért kérdezem azt, hogy jól vagy-e. A kötéseid is biztos csak dísznek vannak. Igazán örülök, hogy nincs SEMMI BAJOD! – s a monológ végére kiszáguldott az ajtón, s becsapta azt.
Nagyokat pislogtam, mert nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Végiggondoltam, és rájöttem, hogy még nem is beszél velem így. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor felfogtam mekkora egy szerencsétlen is vagyok. Azt hittem, hogy ő majd nem beszél majd velem így, hogy Ő talán kedvesebb lesz velem. Az is volt, egy darabig. Felismerés szikrája villant az agyamban, hogy biztosan miattam van ez. Velem nem lehet kijönni… az apám is megmondta, hogy én provokáltam ki nála… hogy én voltam kihívó, és tettem célzásokat neki. És most Kimi is… kezd egy világ összeomolni körülöttem, és nem tudom, hogy mit tegyek. Vagyis tudnám, de az egy szoba lenne, távol mindentől és mindenkitől… még Kimitől is…
Nagy nehezen összeszedtem magam, és becsoszogtam a fürdőbe, hogy visszavegyem a saját ruháimat. Még mindig megremeg a gyomrom, ahogy kézbe vettem a felsőmet, s láttam rajta saját véremet, rászáradva. Lassú mozdulatokkal váltam meg Kimi pólójától. Remegő kezekkel raktam le a szekrényre, összehajtottam, majd a mosdó szélére tettem. Nagyon óvatosan próbáltam meg a kezeimen áthúzni a pólómat, figyelve a kötésekre, mielőtt teljesen belebújnék. A fürdő ajtó mögöttem azonban kivágódott, csak annyi időm maradt, hogy a felsőmet a mellem elé fogjam.
- Lina én… - szólalt meg Kimi mögöttem – Úristen! – torpant meg az ajtóban.
Nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy mitől döbbent le ennyire. Nem akartam, hogy erre sor kerüljön, nem akartam, hogy ezt valaha bárki is lássa. Megfogadtam magamnak, hogy ezt elrejtem… hogy nem mutatom meg senkinek… soha.
- Lina… Istenem… a hátad… - láttam a velem szemben lévő tükörben a döbbent arcát.
Nem tudta eldönteni, hogy közelebb jöjjön vagy sem. A szemei fel és le jártak a hátamon, és én kezdtem magam egyre kínosabban érezni. A hegek, amelyek az egész hátamat borították be, és ezzel minden általa szerzett emlék csak úgy tódult be az agyamba. Nem tudtam, hogy az első könnycseppem mikor indult el lefelé az arcomon, de a többi csak úgy özönlött utána. A tekintetünk összekapcsolódott Kimivel a tükörben, és nekem mindez kezdett egyre kínosabb lenni. Nem szólt egy szót se, csak a kezébe vette a pólóját, melyet nem is oly rég még én tettem a mosdó szélére, és áthúzta a fejemen, ezzel elrejtve újra a hegeket a hátamon. Óvatosan mind a két kezemet belebújtatta a pólóba, majd felé fordultam, s csak néztem Őt. Tudtam, hogy kellene valamit mondanom…
- Nem is kérdezel semmit? – szólaltam meg rekedten.
- Ha akarod, elmondod. Én, nem faggatlak. Nagyon sajnálom, ahogy beszéltem veled az előbb, igazából azért jöttem, hogy ezt elmondjam, nem akartam rád törni. – nézett továbbra is mélyen a szemembe.
- Megérdemeltem, ne sajnáld. – hajtottam le a fejem, mert nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem érdemelted meg…
- De igen… - akaratoskodtam fojtott hangon.
- Lina… én nem foglak bántani. Ezt megígérem neked. – simított végig az arcomon, a tekintetünk újra találkozott. – Vigyázok rád… higgy nekem…
Napfény cirógatta az arcomat, s arra kezdtem ébredezni. Komótosan nyitottam ki, s Kimivel találtam magam szembe. Mellettem aludt. Teljesen meghökkentem. Hogy kerül Ő ide? Vagyis ez az Ő háza, az Ő szobája és az Ő ágya. Akkor én nem illek ide. Ahogy megmozdultam, hogy felkelek, mindkét kezembe éles fájdalom nyilallt, s felszisszentem. Kimi azonnal kinyitotta a szemeit, rám nézett, s azonnal felült, felém fordult.
- Lina! Hála az égnek! Jól vagy? – nézett rám aggodalmaskodva.
- Hogy én? – válaszoltam neki, még az alvástól kissé rekedten.
- Igen te! Végig aludtad a tegnapi napot! Jól vagy? – fürkészte a tekintetemet.
- Hogy végigaludtam a tegnapot? – néztem értetlenül körbe. – Nem értem, én még sosem aludtam ennyit egyben. Nem tudom, hogy miképp történhetett ez meg… - zavarodtam meg egy kicsit.
- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám kitartóan.
- Miért kérdezed ezt állandóan? – dühödtem be. – Nincs semmi bajom. – válaszoltam morcosan.
- Ja, még el is hiszem neked. – felpattant az ágyról, s mászkálni kezdett. - Tegnapelőtt az egyik haverom letámadt, mire te kórházba kerültél, összevarrták a kezeidet, és totálisan kikészültél. Majd végigalszol egy napot, szinte fel sem lehet kelteni, majd mikor felébredsz, közlöd semmi bajod! Hát ez zseniális! Nem is értem miért kérdezem azt, hogy jól vagy-e. A kötéseid is biztos csak dísznek vannak. Igazán örülök, hogy nincs SEMMI BAJOD! – s a monológ végére kiszáguldott az ajtón, s becsapta azt.
Nagyokat pislogtam, mert nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Végiggondoltam, és rájöttem, hogy még nem is beszél velem így. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor felfogtam mekkora egy szerencsétlen is vagyok. Azt hittem, hogy ő majd nem beszél majd velem így, hogy Ő talán kedvesebb lesz velem. Az is volt, egy darabig. Felismerés szikrája villant az agyamban, hogy biztosan miattam van ez. Velem nem lehet kijönni… az apám is megmondta, hogy én provokáltam ki nála… hogy én voltam kihívó, és tettem célzásokat neki. És most Kimi is… kezd egy világ összeomolni körülöttem, és nem tudom, hogy mit tegyek. Vagyis tudnám, de az egy szoba lenne, távol mindentől és mindenkitől… még Kimitől is…
Nagy nehezen összeszedtem magam, és becsoszogtam a fürdőbe, hogy visszavegyem a saját ruháimat. Még mindig megremeg a gyomrom, ahogy kézbe vettem a felsőmet, s láttam rajta saját véremet, rászáradva. Lassú mozdulatokkal váltam meg Kimi pólójától. Remegő kezekkel raktam le a szekrényre, összehajtottam, majd a mosdó szélére tettem. Nagyon óvatosan próbáltam meg a kezeimen áthúzni a pólómat, figyelve a kötésekre, mielőtt teljesen belebújnék. A fürdő ajtó mögöttem azonban kivágódott, csak annyi időm maradt, hogy a felsőmet a mellem elé fogjam.
- Lina én… - szólalt meg Kimi mögöttem – Úristen! – torpant meg az ajtóban.
Nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy mitől döbbent le ennyire. Nem akartam, hogy erre sor kerüljön, nem akartam, hogy ezt valaha bárki is lássa. Megfogadtam magamnak, hogy ezt elrejtem… hogy nem mutatom meg senkinek… soha.
- Lina… Istenem… a hátad… - láttam a velem szemben lévő tükörben a döbbent arcát.
Nem tudta eldönteni, hogy közelebb jöjjön vagy sem. A szemei fel és le jártak a hátamon, és én kezdtem magam egyre kínosabban érezni. A hegek, amelyek az egész hátamat borították be, és ezzel minden általa szerzett emlék csak úgy tódult be az agyamba. Nem tudtam, hogy az első könnycseppem mikor indult el lefelé az arcomon, de a többi csak úgy özönlött utána. A tekintetünk összekapcsolódott Kimivel a tükörben, és nekem mindez kezdett egyre kínosabb lenni. Nem szólt egy szót se, csak a kezébe vette a pólóját, melyet nem is oly rég még én tettem a mosdó szélére, és áthúzta a fejemen, ezzel elrejtve újra a hegeket a hátamon. Óvatosan mind a két kezemet belebújtatta a pólóba, majd felé fordultam, s csak néztem Őt. Tudtam, hogy kellene valamit mondanom…
- Nem is kérdezel semmit? – szólaltam meg rekedten.
- Ha akarod, elmondod. Én, nem faggatlak. Nagyon sajnálom, ahogy beszéltem veled az előbb, igazából azért jöttem, hogy ezt elmondjam, nem akartam rád törni. – nézett továbbra is mélyen a szemembe.
- Megérdemeltem, ne sajnáld. – hajtottam le a fejem, mert nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem érdemelted meg…
- De igen… - akaratoskodtam fojtott hangon.
- Lina… én nem foglak bántani. Ezt megígérem neked. – simított végig az arcomon, a tekintetünk újra találkozott. – Vigyázok rád… higgy nekem…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)