Megtalálni Őt... (3/4)

Azoknak a csajoknak szeretném ezt ajánlani (Timcsy, Mira, Ancsa, Bibi), akik megtiszteltek azzal, hogy írtak kommentárt... ezért megéri írni. Köszönöm szépen lányok... és természetesen Ginának, aki elviseli sokszor a hisztijeimet...pusz...

3. rész

A partin nem maradtam sokáig, nagyon mehetnékem volt a csapatom után. A herceg és a párja mindezt tiszteletben tartották, és nem marasztaltak sokáig, így egy gyors átöltözés után indulhattam is. Megfogadtam magamnak, hogy úgy fogok vele viselkedni, mint a többi kollégámmal. Nem fogom másképp kezelni Őt. Hisz az egész annyira abszurd. A kocsiban ülve a szórakozó hely felé tartva, saját magamat nevettem ki. Mindkettőnknek megvan a maga élete és kész…
Mire odaértem teljesen lenyugtattam magam. A srácok nagy örömmel fogadtak, már látszott rajtuk, hogy megalapozták az estét. Nem nagyon lehetett józan embert látni. Mindenki megölelgetett, és gratulált. A pulthoz mentem, s kértem magamnak egy frissítőt, és akkor megláttam a túlsó végén Őt. Rám mosolygott, de én olyan kelletlenül viszonoztam ezt, hisz megfogadtam valamit. Egyfolytában emlékeztetnem kellett magam, hogy ne induljak el felé. Ehelyett udvariasan megköszöntem a pultos lánynak az italt, és a fiúkhoz mentem. Egy röpke pillanatra még felé néztem, mert túl nagy volt a kísértés, Ő azonban csak értetlenül nézett utánam. Megbántottam, tudom… de jobb lesz így.
A csapatom minden tagja bulizott, pörgött. A tánctér közepére vonszoltak, s mindenki megveregette a vállam, és közben körbetáncoltak a szerelőim. Nagyon mulatságos volt, hogy párat én segítettem fel, mert eléggé elfáradt már. Őt azonban sehol sem láttam. Már kezdtem kétségbe esni, mikor megláttam a kijáratnál…
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Csak álltam ott, a tánctér közepén, szembe a kijárattal, és végignéztem, ahogy egyedül elmegy. Felvette a kabátját és elment. Még csak hátra se nézett. Én pedig nem tettem semmit, hogy megakadályozzam, inkább megsértettem Őt…
Csalódott voltam, és fájt, hogy ezt tettem vele. Szegény azt se tudta, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Mind az én hülyeségemnek köszönhető. Mert egy idióta vagyok. A pulthoz mentem, hogy kérjek magamnak valami erősebbet, hátha így elfelejtem ezt számomra katasztrofálissá vált bulit. És talán Linát is…
Az első pohárral kitöltötte nekem a csapos, már tette is le elém. Nyúlni szerettem volna érte, de valaki megelőzött. Meglepetten kaptam fel a fejem.
- Azzal, hogy leiszod magad, még nem fog megoldódni minden problémád. – ült mellettem maga Christian Horner, a csapatfőnök.
- Legalább ma… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Még ma sem fog, higgy nekem. – nézett rám. – Az Istenért Seb! A pályán toronymagasan te vagy a legjobb, ott minden rendben van. Tedd hát rendbe a magánéleted is. Attól, hogy te magad, vaknak képzeled, más még láthat!
- Mire célzol? – néztem rá értetlenül.
- Seb legalább magadnak ne hazudj az érzéseidről. Mindenkit próbálsz megvezeti, de higgy nekem átlátunk rajtad. Mindenki látja, csak te nem.
- De Christian, én… nekem ezt nem szabad.
- De miért nem? Szentírás az, hogy neked Hannával kell megöregedned? Ne tedd tönkre az életed és Lináét se. Egyikőtök sem illeti meg… - tette a kezét a vállamra.
- Ezt nem értem Christian. – néztem rá értetlenül.
- Akkor legyen vér a pucádban, ismerd be végre magadnak, hogy bele vagy esve és menj utána! Ez a legjobb tanácsom. További szép estét! – ezen monológ után otthagyott.

A kocsiban ülve Monaco fényben úszó éjszakai utcáit jártam. Nem tudtam, hogy merre is megyek, csak autókáztam céltalanul. Folyamatosan Christian mondanivalója járt a fejemben, és tudtam, hogy igaza van. Be vagyok tojva. A piros lámpánál azonban meg kellett állnom, hisz nem akartam tömegkarambolt okozni. Legszívesebben a fejemet a kormányban vertem volna, hisz tudtam, hogy főnökömnek igaza van. Túlságosan félek egy biztost felrúgni egy bizonytalanért. De milyen bizonytalanról is beszélek? Hisz mindig ott volt, ha szükségem volt rá, ha meg úgy kellett a háttérben maradt. Így volt ez a tavalyi évben is, de főképp idén kapott nagyon nehéz feladatot. És én támogattam Őt, és megvédtem. Mindentől, és mindenkitől… Lehet a csapatom, és főleg Guil nem is engem féltettek, hanem Őt? Hogy Én voltam Rá nézve a rizikó? Hátha én akaratom ellenére megbántom? Porba tiprom, és nem törődök az érzéseivel? De hisz ezt tettem most!!!
A felismerés, miszerint lehetséges, hogy az érzésink kölcsönösek boldogsággal töltöttek el. Kinevettem saját magam. Ha valaki látott, biztos azt hiszi, valami bajom van, de nem foglalkoztam vele. A hátam mögötti autó dudálni kezdett, s ekkor vettem észre, hogy a lámpa már zöldre váltott. Lendületesen indultam el, hisz a szívem már döntött…
Ahogy haladtam az utcán észrevettem Őt, az egyik kirakat előtt sétálgatva. Kapkodtam a fejem, hogy hol tudnék megállni, de itt nem lehetett. Csak ne tűnjön el! Ne most! Kérlek! Még láttam, ahogy befordul a sarkon. Így kénytelen vagyok megkerülni az egész tömböt, és keresni egy üres parkolóhelyet. Pedig ha megtehetném, itt most kiszállnék, és hagynám a kocsit.
Idegesen kapkodtam a fejem, hogy merre lehet, mikor végre találtam egy helyet, ahová beállhattam. Azt se tudtam, hogy bezártam-e az autót, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Futólépésben indultam meg arra, merre látni véltem. Kezdtem kétségbe esni! Szem elől tévesztettem! Addig totojáztam, míg elment! Az utolsó reménysugaram a túloldalon lévő cukrászda. Kérlek, kérlek, csak legyen ott…
Körülnézés nélkül átfutottam az úttesten, egy autó rám is dudált, de nem foglalkoztam vele. Odaértem a bejárathoz, s megláttam odabenn. Ott ült az egyik boxban a bejáratnak háttal, de a szemben lévő tükörben észre lehetett venni. Egy hatalmas fagylaltkehely társaságában. Kifújtam a benn tartott levegőt. A megkönnyebbülés hulláma végigfutott a testemen, s a mosolyom egyre szélesedett, ahogy küzdött a hatalmas fagyi halommal.
Gondolkodás nélkül léptem be, nem akartam gondolkodni. Rajta és az eladón kívül nem volt senki az aprócska üzletben, de engem nem érdekelt más, csak Ő. Az ajtó nyitódására felnézett, és a tükörben találkozott a tekintetünk.
Félve indultam el hozzá, s egy röpke pillanatra méltattam az idős eladó urat, aki nem szólt egy szót sem, odament a kirakathoz, és behúzta a sötétítőket. Olyan volt az egész, mintha csak nekünk, csak kettőnknek készült volna. Láttam rajta, hogy zavarban van… én is…
- Leülhetek? – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Igen… - suttogta vissza, és én bátorítóan rámosolyogtam, mire Ő elpirult. A mellkasomban a szívem erre hatalmasat dobbant.
- Én… - kezdtem bele, mikor helyet foglaltam, de ahogy rá néztem nem jutottam szóhoz. Áhítattal nézte a fagyit, ami előtte volt, s minden egyes kanál szájba vételkor becsukta a szemét, s élvezte az ízeket. Annyi szép ilyenkor… mondjuk mikor nem?
- Kérsz? – ébresztett fel merengésemből, s egy kanál fagyit nyújtott felém. Egy pillanatra nem értettem Őt. Nem követel a viselkedésemre magyarázatot? Nem bunkózik velem? Nem küld el, hogy látni se kíván? – Baj van? – nézett rám fürkészve a tekintetemet, mikor látta szerintem zavarodottságomat.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Minden a legnagyobb rendben.
- Ennek nagyon örülök… Bajnok! – nevettünk össze.
A kezem mintha önmagától kelt volna életre, az apró kis kezére helyezkedett. A szemébe néztem, s nem láttam ellenállást, sőt! Összefűzte az ujjainkat. Most értettem csak meg igazán Christian mondanivalóját…