Hinni az életben

10. rész

Kimi nagy nehezen, hatalmas könyörgések közepette, lerimánkodott az emeletről. Megígérte, hogy nem fog már nagyobb kárt tenni a haverjában. Odafenn még nem tudtam, hogy miről is beszél, míg le nem értem a nappaliba. Ugyanis a tesztember ott ült a nappali kanapéján… törött orral.
Szóhoz sem jutottam, még levegőt sem mertem venni, ahogy rám nézett. A tekintetünk találkozott, és én remegni kezdtem, mint a kocsonya. Hátrafelé araszolva mentem a lépcső irányába, míg bele nem ütköztem valamibe. Inkább valakibe… hogy pontosítsak Kimi mellkasába. Ő azonban, ahogy ráemeltem a tekintetem egy széles mosolyt küldött felém, s én teljesen összezavarodtam.
A zavarom azonban egy pillanat alatt elmúlt, ahogy az a bizonyos szőke a törött orrával felém nem közeledett határozott léptekkel. Azonnal menekülő utat próbáltam keresni, Kimi azonban a kezeivel gyengéden megfogta a derekamat, s nem engedte, hogy gyorsan lelépjek. A pánik azonnal szétáradt a testemben, s a sírás fojtogatott…
- Ne félj… itt vagyok, nem fog bántani. – suttogta a fülembe.
- De… - suttogtam félelemmel a hangomban.
- Bízol bennem? – ez a kérdés hirtelen és váratlanul ért. A szívem tudta a választ, és a szám ki is mondta…
- Igen. – ahogy elhagyta a számat, akkor tudatosult a tartalma.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – a fülemnél éreztem a forró leheletét és úgy éreztem, hogy minden olyan homályos, és összemosódó. A srác már ott állt előttem.
- Elina, én annyira sajnálom! – kezdett azonnal bele – Én… nincs megfelelő magyarázat a tettemre. Tudom, hogy egy állat voltam, és hidd el, hogy ha tudnám, visszacsinálnám. Egy dolgot tudok kérni, ha ilyesmit lehet, hogy ha tudsz, valamikor bocsáss meg nekem. Tudom, hogy amit tettem arra nincsen bocsánat. Én tönkretettem az egész bemutatkozást. Atte vagyok, és nagyon sajnálom, amit tettem és… - de tovább nem hallottam, mert a fejem lüktetett, és az éles kép homályosodni kezdett. Úgy éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.
- Kimi… - nyögtem fel, ahogy a fejemhez kaptam, mert a fülem őrült módjára kezdett sípolni, s lábaimon nem álltam stabilan.
- Lina! Lina, mi a baj? Mi történt? – hallottam a fülem mellett, s éreztem, hogy két kar körém fonódik, s felemel, aztán se kép, se hang…

Egy puha kényelmes fekhelyen tértem magamhoz. Nagyokat pislogtam mire be tudtam azonosítani, hogy a nappali kanapéján fekszem, rajtam egy pléd, a fejem alatt egy párna. Hirtelen felültem, azonban nem kellett volna, mert azonnal elszédültem, s fájdalmasan nyögtem egyet. Kimi azonnal megjelent előttem.
- Lina, te rekordot döntesz, hogy két nap alatt hányszor hozod rám a frászt! Tudod, hogy megijedtem? – nézett rám csúnyán – Szépen visszafekszel, mindjárt kész a kaja és eszel.
- De Kimi… - néztem rá esdeklő szemekkel.
- Ne kezd… - nézett rám csúnyán - Ha jól számoltam kettő napja nem ettél. Valószínűleg ezért lettél rosszul. – morfondírozott hangosan.
- Én nem akarok a terhedre lenni. Vagyis tudom, hogy már arra vagyok…
- LINA! – emelkedett meg a hangja, amitől összerezzentem. – Csend! Míg nem mondom, hogy a terhemre vagy, addig ez nincs így. Világos voltam??? – nézett rám nagyon-nagyon csúnyán, és a konyha felé csörtetett. – Toni! Mi a fészkes fenét totyogtok ott? Eszünk még ma vagy várjak a jövő hétig??? – kiabált be a konyhába.
- Jól van már!!! – hangzott onnan még egy kiabálás. – Kimi ne ordíts már! Beverek én is egyet, akkor majd csendben maradsz???
- TONI!!! Ne kiabálj!!!
- Jó!!! De te se ordíts már azzal a szegény lánnyal!!! – kiabáltak egymással, én meg csendben törölgettem a szemeimet, remegő kézzel.
Tudtam, hogy mindenről én tehetek… egyedül én. Ha én nem lennék itt, és nem lennék annyira szerencsétlen, akkor ők se veszekednének miattam. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tehetem, mert Kimi még ennél is jobban haragudna rám. Minden bizonnyal elege van abból, hogy nem azért alkalmaz, hogy ápolgasson, meg pátyolgasson, hanem megvan a dolgom, és azt kellene tennem.
A konyhában egy pillanat alatt csend lett. Füleltem, de nem hallottam semmit. Becsuktam a szemeimet, és vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatartsam a sírásomat. Amikor kinyitottam azt, egy szőke srác állt előttem kezében egy megrakott tálcával, s mosolygott rám.
- Szia! Én Toni vagyok, Kimi haverja. Tudom-tudom én is szőke vagyok meg kék szemű, és igen tudom, hogy a mosolyom is ellenállhatatlan. – vigyorgott rám. – Na, gyere szépen hoztam neked enni. Ne nézz ennyire ijedten, nem én főztem, csak melegítettem. Egyél, mert Kimi keresztbe lenyel, nagyon harapós kedvében van. – rakta le az ölembe a tálcát, amikor kényelmesen elhelyezkedtem ülve. – Egyébként nagyon aggódott érted. – súgta, s leült mellém, de a távolságra figyelt, hogy ne rettentsen el.
- Értem? – találtam meg a hangomat, s nekiálltam falatozni, mert nagyon éhes voltam, és Kimit sem akartam jobban magamra haragítani.
- Nem a dalai lámáért. – nézett rám úgy, mint egy zakkantra. – Jaj te lány. Szépen felborítottál mindent. Atte mondjuk nem volt teljesen normális, hogy neked esett, és nem is volt szép tőle. De hidd el nagyon megbánta. Húúú… láttad volna Kimit! Azta! Szép jobb horgost kapott ám cserébe, és mindezt az orra bánta. – vigyorgott továbbra is. – De megérdemelte… - kacagott.
- Mi? – néztem rá nagy szemekkel.
- Bizony-bizony. – bólogatott - Kimi tiszta ideg volt, és behúzott neki egyet. Nem ám sajnálod Attet! - kerekedtek ki a szemei - Megérdemelte! Kimi azóta is úgy viselkedik, mint egy pukkancs! De most szépen eszel, a színed is visszatér, és akkor talán ő is megnyugszik. – mosolygott rám ismét.
- Ha te mondod… - vontam meg a vállam.
- Igaza van Marknak. – állapította meg fürkészve az arcomat.
- Miben? – néztem rá nagy szemekkel.
- Sokkal több közös vonás van bennetek, mint hinnétek…