Remélt szerelem... 13. fejezet

Másnap szinte repkedtem egész nap. Hihetetlenül boldog voltam. Nem hittem el, hogy mindezt még lehet fokozni, de Sebnek délután sikerült. Megnyerte a nagydíjat… azt mondta mindezt nekem nyerte meg. Boldogok voltunk, hihetetlenül boldogok…

5 évvel később…

Svájcban, Baar környékén találtunk magunknak otthont. Természetesen a környéken lakott a nagy barát Kimi is, talán azért is maradtunk itt. Az egy éves évfordulónkon kérte meg Seb a kezemet az Apámtól. Rá fél évre tartottuk meg az esküvőt, természetesen nagyon szűk körben, a sajtó, és a média teljes kizárásával.
Az eljegyzésünk estéjén vallottam neki színt, hogy féltékeny voltam arra a csajra, akivel láttam a Renault Homeja mellett. Ugyanis az eljegyzéskor derült ki, hogy az a lány nem más, mint drága finn barátunk kedvese Gina. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, de a párom jót mulatott rajtam.
Sokan úgy gondolják, hogy egy szerelem telis-tele van hullámvölgyekkel. Egy idő után a szerelem átalakul szeretetté. Én nem érzem ezt. Különösen mióta megszületett Sophie. Szőke hajával és az apjától örökölt tengerkék szemeivel mindenkit elvarázsol. Nagyon jó kislány, és imádja az autókat…
Az életünk akkor teljesedett ki csak igazán. Seb nagyon jó apa. Gondoskodó, törődő, és talán egy kicsit sokat aggódik. Mindig aggódik valami miatt. Az első szavak, az első lépések… hála az istennek, mintha a mi kis Csöppségünk tudta volna, hogy mikor kell ezeket megtenni… addig gondolatban gyakorolt rá. És Seb boldog volt mindezekért… nagyon boldog.

Ma volt a zárófutam, és a férjecském idén gyűjtötte be a negyedik világbajnoki címét. Apával mind a ketten azóta is hűek a vörös bikákhoz, s mind a ketten a csúcson vannak. Habár volt egy év, amikor nem igazán úgy jöttek ki a lépések, ahogy azt szerették volna, de akkor kárpótolt minket a kis Hercegnők születése.
Mióta Sophie megszületett nem járok ki a versenyekre, mert Sebbel úgy gondoljuk, hogy magánéletünk csak ránk tartozik, és nem akarjuk a kicsikénket kitenni a fotósok kereszttüzének.
Így itthon várom őt, már mindenkit felhívtam, hogy holnap buli lesz, az újdonsült világbajnok tiszteletére, de ma csak magamnak akarom tudni. A világbajnoki címe mellé kap még egyet… kétszeres Apa…


VÉGE

Remélt szerelem... 12. fejezet

Késő délután tértünk vissza a hotelbe. Eléggé fáradt voltam, pedig nem csináltam ma igazán semmi sem. Mennyire igaz a mondás, hogy a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni. Seb fel is vetette, hogy ma ne menjünk le az étterembe vacsizni, hanem hozassunk fel valamit, és lazítsunk… kettesben. Nem is gondolkodtam róla, hogy kérjek magamnak egy másik szobát, annyira jól érzetem magam vele. Apa áldását adta ránk, úgyhogy akkor meg minek? Most nagyon boldog vagyok…

A pilótám nagyban lapozgatta az étlapot, én pedig csak feküdtem a kanapén és őt figyeltem.
- Mit szeretnél enni? – kíváncsiskodott, de le nem vette volna a szemét az étlapról.
- Mindegy… rád bízom… - nyújtóztam egyet.
- Nem is vagy éhes? – nézett rám csodálkozva.
- Hááát… az attól függ, hogy mire… - játszottam az elgondolkodót.
- És mire, ha szabad megkérdeznem? – nézett rám egy kacér mosollyal, az étlapot félretéve.
- Vagy inkább kire… - húztam tovább az agyát.
- És kire? – nézett rám úgy, ha nem tudnám, hogy a szemekkel nem lehet vetkőztetni, azt hinném, hogy meztelen vagyok már attól, ahogy rám néz.
- Most komolyan azt hiszed, hogy elmondom?
- Te megint szemtelenkedsz velem? – jött oda a kanapé mellé.
- Én a világért se tenném ezt… - tettem az ártatlant.
- Tudod, hogy ezért büntetést kapsz…
- Bízom benne, hogy nem, mert a múltkorit is megúsztam…
- Akkor ezért fogunk most repetázni… - nevetett gonoszan.
- Ne bánts… könyörülj ártatlan lelkemen… - könyörögtem neki, ő, pedig nevetett.
- Neeeeem… most mindent bepótolunk… - ráült a csípőmre, és nekiállt csikizni.
- Neeeeee… Seb… könyörgöm… jóóóóó… kislány leszeeeeek… - könyörögtem neki, ő, pedig kinevetett. Addig kapálóztam, amíg mind a ketten le nem pottyantunk a kanapéról. Seb alulra, én rá. Először még moccanni sem mertem… talán még lélegzetet venni sem…
- Bella… Bella… jól vagy? – aggódott értem azonnal, és a hajamat kisöpörte az arcomból. – Megütötted magad? – nézett rám, én, pedig nem tudtam mást, csak nevetni. Ő is csatlakozott hozzám. – Te lány… nagyon megijesztettél ám…
- Pedig nem akartam… - néztem rá ártatlanul… - és felültem a csípőjére. – Mit szólnál, ha most én büntetnélek? – néztem rá kihívóan, és a kezeimet a mellkasára tettem.
- Azt csinálsz velem, amit csak akarsz… - nézett rám, azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Amit csak akarok? – ő csak bólogatott.
Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam… először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben. Ő átölelt, és simogatott, ahol csak ért. Egy váratlan fordulattal újra visszakerültem a kanapéra, de ő már rajtam feküdt, de nem szűnt meg csókolni engem. A kezeim a pólója alá kalandoztak be, és simogattam az alatta található feszes izmokat. Ezzel egy halk sóhajt csaltam ki belőle, amely elégedettséggel töltött el. Mindenáron azon munkálkodtam, hogy megszabadítsam a pólójától, de ekkor megállított.
- Bella… - suttogta. – Kérlek várj… valamit el kell mondanom…
- Hallgatlak…
- Bella… én… - nézett mélyen a szemembe – szerelmes vagyok beléd, amióta csak megláttalak. Azt akarom, hogy ezt tudd, mielőtt bármi olyat tennénk, amire te azt hiszed, hogy én mindezt érzelmek nélkül teszem… - nézett mélyen a szemembe.
- Én is szeretlek Seb… nagyon… - simogattam meg az arcát, ő, pedig szerelmesen megcsókolt.
Felkelt a kanapéról, és egyben rólam is, majd ölbe vett, és megcéloztuk a hálószobánkat. Óvatosan letett az ágyra, mint egy kincsre, úgy vigyázott rám, és folyamatosan engem figyelt azokkal a gyönyörű kék szemeivel… fogva tartott velük.
Mellémfeküdt, és lágyan megcsókolt, majd egyre szenvedélyesebben. A pólójától most sikeresen megvált, persze kellett hozzá az én jótékony segítségem is. Végighúztam a kezemet a kidolgozott mellkason, amitől ő felsóhajtott. Megcsókolt, de most úgy igazán… a vérem felforrt, elöntött a vágy… akartam ezt a férfit… itt, és most… azonnal…
Neki sem kellett nagyobb bíztatás… először a pólóm landolt az ágy mellett, majd a gatyám is ugyanazon sorsra jutott… A nadrágjának az övét már kioldottam, már csak a gomb volt vissza… az ő nadrágja is az én ruháimhoz csatlakozott, az ágy mellé.
Egy gyors fordulattal én kerültem fölülre, ő, pedig kicsatolta a melltartómat, amely a szoba egyik sarkában landolt. Simogatta a hátamat, a fenekemet, a combjaimat… őrjítő érzés volt… ahol hozzám ért, a bőröm égett… Egy gyors fordulattal megint ő került felülre… egy kicsit eltávolodott tőlem, és csak nézett…
- Gyönyörű vagy Bella… sokkal szebb, mint álmaimban… - simogatott meg, és tekintetével követte a kezét.
- Te rólam álmodtál? – csodálkoztam, de közben nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg.
- Amióta megismertelek… - csókolta meg a nyakamat, majd áttért a melleimre. Hihetetlenül érzékin csinálta… azt hittem megőrülök… majd áttért a hasamhoz, egy centiméterét sem hagyta ki, a köldökömbe még bele is csókolt. A szemeit azonban nem vette le rólam, látni akarta, hogy élvezem, amit csinál…
Nem bírtam ezt a játékot sokáig, felhúztam magamhoz egy forró csókra. A kezeim elindultak lefelé a mellkasán, és a boxer kidudorodásánál állt meg. Megsimogattam legbecsesebb testrészét, és erre egy elfojtott nyögés volt a válasza… A kezeim tovább folytatták az útjukat, és a hátsó felére vándoroltak. Benyúltam a boxer alá, és megmarkoltam a fenekét. A szemei szinte perzseltek, ahogy rám nézett…
- Nem bírom tovább Bella…
- Akkor ne kínozz… kívánlak…
Feltérdelt az ágyon, s engem is felhúzott magához. Simogatva szabadítottuk meg a másikat az utolsó ruhadarabjától. Már semmi sem volt, ami megakadályozott volna minket, hogy egymáséi lehessünk… Finoman elfektetett az ágyon, és a két lábam közé helyezkedett…
- Szeretlek Bella… mindennél jobban…
- Én is téged Seb… - csókoltam meg, ő, pedig belémhatolt…
Gyengéden kezdett el mozogni bennem, éreztem, hogy visszafogja magát. Én ennél sokkal többet akartam. Széttártam jobban a lábaimat, ezzel jelezve neki, hogy magasabb fokozatba kapcsolhat. Értette a célzást. Már egyáltalán nem volt gyengéd, döfései kemények voltak, és mélyrehatóak… mámorító érzés volt magamba érezni őt… Éreztem, hogy közeleg a beteljesülés… a mindent elsöprő mámor… az igazi gyönyör, amit csak ez a férfi tud megadni nekem…

Pihegve feküdtünk egymáson, és megpróbáltam a légzésemet normálisba hozni… de valahogy ez ilyen csodálatos szeretkezés után nagyon nehezen ment. Legördült rólam, és magához húzott, én, pedig készségesen bújtam karjai közé. Egy puszit nyomott a fejemre…
- Szerelek Kicsim… - nézett rám gyengéden.
- Én is téged Seb… - mosolyogtam rá. – Azaz igazság, hogy éhes vagyok… - panaszoltam neki.
- Még mindig??? –nézett rám csodálkozva.
- Most nem úgy… hanem tudnék enni valami táplálót…
- Az előbb is így kezdtük… - nézett rám kacéran.
- De most fejezzük is be… éhes vagyok… - panaszkodtam neki.
- Jó-jó, értettem. Rendelek valamit… - kelt fel az ágyból, a boxerét magára húzta, és felhívta a szobaszervizt. A pólóját felvéve követtem őt a nappaliba, s miközben telefonált, hátulról átöleltem. Miután letette a készüléket felém fordult, és forrón megcsókolt…
Az este további része csendesen telt. Megvacsoráztunk, közösen vettünk egy forró fürdőt. Készségesen bújtam páromhoz lefekvéskor, és az arcomon mosollyal aludtam el…

Remélt szerelem... 11. fejezet

Az időmérő edzés után, nem tudtam eldönteni, hogy most örülöm kellene, vagy sem a harmadik helynek. Tisztában voltam azzal, hogy Seb maximalista, neki csak a győzelem a fontos, így lehet, hogy az utóbbi lesz igaz. Ann nagyon boldog volt, érthető ez, hiszen Mark a poleból indul. Rátapadtam a képernyőre és figyeltem, ahogy begurulnak az autókkal a boksz bejáratához, és kiszállnak az autókból. Seb arca boldog volt, még integetett is a kamerába.
- Nem tudom, mit tettél vele, de ilyenkor már őrjöngeni szokott… - jelent meg mögöttem Guil.
- Én nem tettem semmit… - szabadkoztam.
- Hééé… nem is azért mondtam. – mosolygott rám.- Ez jó dolog… nagyon jó. – mosolygott továbbra is Guil rám. – Bella, szép dolog a szerelem… - nézett rám mindent tudóan.
- De mi… mi nem is… - dadogtam össze-vissza.
- Persze-persze… értem én. Egyébként az arcotokra van írva, de nyugi nem fecsegek róla senkinek sem.
- Köszönöm… - mosolyogtam rá hálásan.
- Ugyan – legyintett – nincs mit. Sőt, inkább én lehetek neked hálás. Amit ma tettél vele, azt a holnapi futam előtt is ismételjétek meg. Lehet így nyerhetünk… - lett ábrándozó a tekintete, majd egy mosolyt küldött még felém, és magamra hagyott.
Elindultam vissza a Homehoz, mert vágytam már egy kis frissítőre, és enni is tudtam volna valamit. No, és természetesen Seb is hiányzott már. A paddockban rengeteg ember sétálgatott, hisz időmérő után megnyitották az érdeklődők, és a rajongók számára. Alig tudtam eljutni a Red Bull Homehoz. Steve, Seb egyik szerelőjének a segítsége kellett a bejutáshoz. Az emberek szinte vérre mennének egy-egy aláírásért vagy képért a kedvencükről, és a sajtó is az ajtó előtt tolongott.
Odabenn sem volt jobb a helyzet. Emberek mindenütt, minden asztal foglalt volt, a büfé részleghez úgy kellett átverekednem magam. Ott kértem két hatalmas sajtos szendvicset 2 üveg ásványvizet, és bemenekültem Seb öltözőszobájába.
Megkönnyebbülten telepedtem le a kanapéra, és bekapcsoltam a televíziót, és próbáltam valami adót találni, amit meg is érthetek, tekintve, hogy azért mégis Malajziában vagyunk, de nem jártam sikerrel. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és az én németem lépett be rajta. Mikor meglátott hatalmas lett a mosolya, én, pedig felpattantam a kanapéról, egyenesen a karjaiba. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal a dologgal, hogy még overall volt rajta, és magán viselte a maláj meleg nyomait. Kicsit eltávolodtunk egymástól, ő, pedig megcsókolt… szenvedélyesen… mégis gyengéden…
- Gratulálok… nagyon ügyes voltál… - csókoltam meg újra.
- Ugyan, lehetett volna jobb is, de most csak ennyi volt az autóban. Különben is a pontokat a holnapi futam után osztják. Lezuhanyozom, és ehetnénk valamit, mert éhen halok… - simogatott.
- Hoztam neked is egy szendvicset, és egy ásványvizet is. – mosolyogtam rá.
- Köszönöm… egy angyal vagy. – mosolygott rám, és kaptam egy apró csókot.
Az ablakhoz léptem, és onnan figyeltem a kinn hömpölygő tömeget. Én kiláthattam, de Ők be nem. Seb közben lerángatta magáról az overallját, és a hozzá tartozó tűzálló szerelést. Szegényem, ebben a vacakban is elég melege lehet, de a kinti időjárás sem kedvez neki, tekintve, hogy kezdett egyre emelkedni a hőmérséklet. Mögém lépett, és belecsókolt a nyakamba…
- Sietek. – felé fordultam, és akkor tudatosodott bennem, hogy egy szál boxerben áll velem szembe.
- Rendben… -próbáltam ezt az egy szót lehetőleg értelmesen kinyögni. Bement a szobájához tartozó aprócska fürdőbe, én meg lerogytam a kanapéra, és légzésemet próbáltam helyrehozni. Seb látványa a kedvemre való volt… nagyon is. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot. Becsuktam a szemem, és szinte láttam magam előtt, ahogy a vízcseppek végigfolynak a kidolgozott mellkason… és egyre lejjebb folytatják az útjukat… és akkor megfogja a tusfürdőjét, és bekeni vele a testét… mindenhol… és a vízcseppek könyörtelenül csak folynak…
A víz megszűnt folyni… ekkor riadtam fel ábrándozásomból, biztos elzárta a csapot, ergo végzett. Eldőltem a kanapén, és megpróbáltam az előbbi képeket minél előbb kiűzni a fejemből. Lehunytam a szemeim, és a megpróbáltam csak a légzésemre figyelni… de a képek könyörtelenül utat törtek az elmém egy kis zugán át. Hallottam, ahogy nyílik a fürdő ajtaja, és résnyire kinyitottam a szemeim.
- Csak nem megint elaludtál? – lépett mellém, és megsimogatja az arcomat.
- Nem – mosolyogtam rá – de nem találtam semmi nézhetőt – böktem fejemmel a tévé felé.
- Azt elhiszem… én se találtam semmit délelőtt, unatkoztam is nélküled. – mosolyogott rám, majd elindult a szekrény felé. Más nem volt rajta, mint egy fekete Calvin Klein boxer, ami a legjobb helyeken domborodott. Tökéletes volt a rálátásom a kanapén fekve, így szabadon legeltethettem rajta a szemeimet… - Bella… hahó!!!
- Mi? Mit mondtál? Bocsi, nem figyeltem… - pirultam el.
- És mi kötötte le a figyelmedet, ha szabad megkérdeznem? – mondta egy cseppnyi felháborodással.
- Calvin Klein… - adtam meg a valós választ félszegen mosolyogva.
- Hogy ki? – nézett rám értetlenül, én, pedig arra felé mutattam. Magára nézett, majd elmosolyodott. – Szóval tetszem így? – kacérkodott.
- Nagyon is… - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Hidd el, így maradnék nagyon szívesen, hogy legeltesd rajtam azokat a gyönyörű szemeidet, de interjúra kell mennem… Így mégsem léphetek ki innen??? – mutatott magára.
- Meg ne próbáld, ha kedves az életed. Az összes női egyed rád vetné magát. – nevettem ki.
- Rám csak te vetheted magad… - s húzott is fel egy halásznadrágot, legnagyobb bánatomra. – Megkérdezem Annát, hogy mire kell kész lennem… - s tárcsázott, és pár percig beszélt a sajtósával.
- Mi újság? – kíváncsiskodtam.
- Van még fél órám. Akkor az étterembe kell mennem. – jött oda a kanapéhoz. – Addig idejövök hozzád… - telepedett le mellém, és a karjaiba vont, majd kaptam egy forró csókot…

Remélt szerelem... 10. fejezet

Együtt elfogyasztott reggeli után Seb elment zuhanyozni, én, pedig nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Boldog voltam, nagyon boldog… Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat…
- Bella… ébresztő… - kinyitottam a szemem, és egy friss, illatos Sebbel találkoztam.
- Elaludtam… - próbáltam meg felülni, de visszanyomott.
- Aludj nyugodtan, csak szólni akartam, hogy kimegyek a pályára.
- Rendben… megpróbálom, én is mielőbb összeszedni magam… - mosolyogtam rá.
- A telefonodba beírtam a számom, ha bármi baj van, hívj. – simogatott meg.
- Oké, de ne aggódj, nem lesz semmi baj. – ültem fel. – Ügyes legyél ám a szabadedzésen. – mosolyogtam rá.
- Megpróbálom. Időmérőre kijössz? – nézett rám könyörögve, s letelepedett mellém az ágyra.
- Már ebédre szeretnék.
- És együtt ebédelünk?
- Úgy, mint tegnap? – poénkodtam.
- Nem, ma igazán. – nézett rám komolyan.
- Én benne vagyok.
- Mennem kell. – nézett az órájára.
- Ügyes legyél – pusziltam meg az arcát, ő, pedig magához húzott.
- Te, pedig vigyázz magadra. Hívj, ha elindultál. – ölelt meg hosszan.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – simogattam meg az arcát, és egy utolsó puszival útjára engedtem.

11 óra van, és én itt ülök egy taxiban, egy hatalmas dugóban a pálya felé. A sofőrtől megtudtam a szabadedzés végeredményét, ami egy kis bizakodásra adott okot. 2. hely… És hála istennek a kocsisor is megindult.
A Red Bull Racing Homeja előtt jártam, amikor megcsörrent a telefonom, és Seb nevét írta ki. Mosolygásra késztetett.
- Igen?
„ – Szia Bella! Merre vagy?” – hallottam a hangján, hogy aggódik. És megláttam egy tuja mögött bujkálva, amint telefonál.
- Ha jobbra kukucskálsz a középső tujánál, akkor látsz… - nevettem, rám nézett és integetett, én vissza.
„ - Az étteremben találkozunk…”- nevetett.
- Rendben. – nevettem én is.
A Homeba belépve, már sokkal több ember volt itt, mint tegnap. Az egyik asztalnál kiszúrtam Apát, és odamentem hozzá.
- Sziasztok. Hello Apa… – köszöntem mosolyogva.
- Szia Bella. Jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Igen, és meg szeretném köszönni, hogy nem hagytál tegnap magamra.
- Nem nekem tartózol főképp köszönettel. – bökött Seb felé, aki a sarokban ült az egyik asztalnál egyedül, és minket figyelt.
- Tudom – mosolyogtam a németre, aki vissza rám – neki már megköszöntem… mindent.
- Ő volt az, aki betörte az ajtódat – próbálta rejtegetni a kuncogását.
- Nem hazudtolja meg a csapat lógóját. – a bikákra mutattam Apám ingjén, mosolyogva.
- Igen – nevetett – de úgy látom már nagyon vár, úgyhogy menj csak… - terelgetett.
- Téged nem zavar, hogy Ő meg Én… szóval, hogy Mi… - dadogtam zavartan.
- Egyáltalán nem, sőt! – mosolygott - Seb pályán nyújtott teljesítményére azonban mindez nem hathat ki, de ezt neki is elmondtam. – nézett rám komolyan.
- Köszönöm… - adtam egy puszit az arcára.
- De menj… látom rajta, hogy alig várja már, hogy együtt legyetek… - nevetett rajtunk.

Ebéd után Seb elvonult átöltözni, de megígértette velem, hogy az időmérő kezdete előtt még meglátogatom. Észrevettem rajta, ebéd alatt, hogy feltűnően figyel arra, hogy ne érjen hozzám mások jelenlétében, főként itt a sajtóra gondolok. A tekintete azonban sokkal több mindent elárult róla… a szemeivel szinte simogatott. 20 perc magány után azonban arra gondoltam, hogy megkeresem Őt… vagyis először a szobáját. Miután sikeresen megtaláltam, bekopogtam, és egy halk „Szabad” után beléptem. Ott ült a kanapén behunyt szemmel.
- Zavarok? – kérdetem meg félve.
- Dehogy… - rám mosolygott, felkelt, és becsukta az ajtót mögöttem. Szemben álltunk egymással, megfogta mind a két kezemet, én, pedig összekulcsoltam az ujjainkat. Egyikőnk sem, szólt egy szót sem, de mindez egyáltalán nem volt nyomasztó. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál, nem hiába maximalista. Ez a gondolat, mosolygásra késztetett.
- Szeretem, amikor mosolyogsz… - szólalt meg hirtelen. – olyankor nem bírom ki, hogy ne tegyem én is ugyanezt.
Elengedte az egyik kezemet, és megsimogatta az arcomat. A homlokát az enyémnek döntötte, és rám nézett.
- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra… - suttogtam neki.
- Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Te, pedig ígérd meg, hogy szurkolni fogsz nekem… - simogatta az arcomat, én, pedig hozzábújtam.
- Csak miattad vagyok ma itt… - suttogtam a mellkasába. Átölelt, és az arcát a nyakhajlatomhoz tette, és mélyeket lélegzett.
- Mennem kell… szerencsepuszit azért kapok? – nézett rám mosolyogva, de még mindig nem engedett el. Adtam egy puszit az arcára, de még mindig engem nézett. Lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam a száját is. Rám mosolygott, és a két kezébe vette az arcomat, és megcsókolt…

Remélt szerelem... 9. fejezet

- Szia – válaszoltam neki rekedten a tegnapi sok sírástól. Nem tudtam sokáig állni a tekintetét, így visszatettem a fejemet, az előző pozíciómba. Ő azonban nem hagyta ezt, és lecsúszott hozzám, teljesen felém fordulva, a fejünk egy vonalba került. Az egyik keze a fejem alatt volt, míg a másikkal átölelt engem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, a keze az arcomat cirógatta.
- Szégyellem magam… - sütöttem le a szemeimet, nem bírtam állni a pillantását.
- Miért? - simogatott.
- A tegnap estéért… a kiborulásom miatt… - a fejemet felemelte, és várt, míg ránéztem.
- Szerintem nincs rá okod…
- Szerintem meg igen… - felkeltem, otthagyva Őt az ágyban. Felült és nézett rám döbbenten.
- Mi a baj Bella? – fel kelt Ő is, mellém sétált, és az arcomat fürkészte. Az ablak felé fordultam és onnan néztem az ébredező tájat. Nem akartam rá nézni… nem akartam ellágyulni iránta… hisz ő máshoz tartozik.– Bella? Mi történt?
- Semmi… - fordultam felé, minden erőmet összeszedve, és a szemébe néztem. – Ne haragudj, hogy feltartottalak. Biztos lett volna jobb dolgod, mint engem pátyolgatni… - próbáltam határozottnak tűnni.
- Ha arra célozgatsz, hogy nekem teher a társaságod, akkor hatalmasat tévedsz…
- De gondolom másnak, jobban örültél volna az ágyadban, ma reggel, mint nekem… - a szemei hatalmasra kerekedtek.
- Mi van? – nézett rám döbbenten.
- Jól hallottad…
- Ezt most nem értem. Miből szűrted ezt le, ha megszabad kérdeznem?
- Az, mindegy. – legyintettem.
- Nem, nem az. Engem érdekel. – fonta keresztbe a kezeit a mellkasán, és eléggé bosszúsan nézett rám. Most tűnt fel, hogy rajta egy póló és egy boxer van. Megpróbáltam nem foglalkozni a ténnyel bár nehéz, tekintve, hogy rajtam is csak egy pólós-rövidnadrágos nyári pizsama volt. – Hallgatlak…
Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam a feltörő könnyeimet visszanyelni. Mégis hogyan mondhatnám azt neki, hogy láttam valakivel ölelkezni? Még a végén azt hinné, hogy követtem őt, pedig véletlenül láttam meg őket… miután Ő elfeledkezett rólam… Ez az! A legjobb védekezés a támadás…
- Elfeledkeztél rólam… - néztem rá szomorúan.
- Én? Rólad? Az lehetetlen… Mikor? – lágyult el egyszerre a tekintete.
- Tegnapi ebéd… rémlik valami?
- JÉZUSOM!!! – csapott a homlokára. – Én teljesen elfelejtettem, kiment a fejemből… ne haragudj. – lépett hozzám közelebb, és megfogta a kezemet – Ne haragudj rám… én… erre nincs mentségem. – hajtotta le szomorúan a fejét. – Tudod azt akartam, hogy büszke legyél rám… meg akartam neked nyerni a szabadedzéseket… de nem jött össze…
- Mi? – kaptam fel a fejemet – Nekem akartad megnyerni?
- Igen… - pirult el.
- De… - alig hittem el a szavait – én ezt most egyáltalán nem értem.
- Mit nem értesz? – nézett rám gyengéden. Az egyik kezével cirógatta az arcomat, a másikkal még mindig a kezem fogta.
Annyira könnyű lett volna kimondani, hogy mi is az igazi bajom, mégsem volt elég bátorságom hozzá. A karjai szinte hívogattak, hogy bújjak hozzá, ott semmi baj nem érhet, hisz majd ő megvéd mindentől. Mégis féltem… Hogy mitől? Elég egyszerű a válasz… a csalódástól. Mi van, ha én mindezt, csak beképzeltem magamnak… ha én másképp látok mindent, mint ami valójában? Ha ő nem is érez barátságnál többet irántam? Ha mindez csak az én agyszüleményem? Mi van, ha csak én akarom mindezt belelátni?
De akkor sem értem… ott van az a lány… akivel láttam. Ő meg velem akar lenni, habár nem mondta ki, de utal rá… Most velem van, én mégis el akarom lökni magamtól… simogatja az arcomat, és gyengéden fogja a kezemet. Szabályosan ég a bőröm, ahol hozzámér… Miért ilyen furcsa ez az érzés? Miért kell fájnia annak, ami a legnagyobb örömet okozza?
- Elgondolkoztál… - nem kérdezte, ha nem csak egyszerűen kijelentette. – Min tépelődsz ennyit, azzal a gyönyörű buksiddal?
- Én… - de nem tudtam befejezni, mert kopogtak. A legjobbkor… a varázs ezennel megszűnt.
- Ne menj sehova. – végignézett rajtam, majd az egyik csuklyás felsőjét odaadta, én értettem a célzást, és azonnal felvettem – Nem akarom, hogy bárki így lásson… csak nekem szabad… -én meg elpirultam.
Figyeltem őt, ahogy az egyik szállodai alkalmazottal beszélgetett, majd a csomagjaimat a londiner behozta. Nem értettem semmit. Elköszönt a férfi, majd távozott.
- Hát ezek? – mutattam a bőröndjeimre.
- Tudod, ez úgy volt - nézett félve rám – hogy apuddal csak úgy tudtunk tegnap bejutni, hogy be kellett törnöm az ajtódat…
- Te betörted az ajtómat??? – néztem rá csodálkozva.
- Tudod nem nyitottad ki, és nagyon megijedtem, mikor hallottalak sírni… nagyon fájt… - vallotta be félve.
Alig hittem el, hogy Ő, aki Forma 1-es pilóta és a fél világ női részlege odavan, értem aggódik, és fáj neki, ha hallja, hogy sírok. Rámosolyogtam, ő elpirult. Kitárta a karjait felém. Azt hiszem ez a fordulópontunk… Nem bírtam tovább… odamentem hozzá és a kajaiba vont. Mélyen beszippantottam az illatát, amely megnyugtatott…

Remélt szerelem... 8. fejezet

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Nyújtózkodni akartam, amikor tudatosult bennem, hogy valami gond van. Nem az ágyamban fekszem, vagyis nem csak abban. Valakin fekszem. Ennek a valakinek, pedig nagyon jó illata volt, és kidolgozott felsőteste, legalábbis, amit a rajta lévő póló mutatott.
Gondosan be voltam takarva. A vállamon pihent az egyik keze, a másik pedig, az enyémmel volt összekulcsolva. Pánikfogott el, de nem mertem megmozdulni… Hallottam, ahogy „hálótársam” szuszog, így tudtam, hogy még alszik.
Gyorsan visszagondoltam a tegnapi napra. Mit csináltam én tegnap este? Lefeküdtem valakivel? Nem, az nem lehet, hisz a saját pizsamám van rajtam. De akkor mi történt?
Páni félelem kezdett rajtam úrrá lenni. Bella… Bella… gondolkodj, nem borulhatsz ki. Nem szabad sírni… a könnyeimet megpróbáltam visszanyelni. Oké, vegyük szépen sorba… mi történt tegnap…

Együtt reggeliztünk… igen erre tisztán emlékszem. Aztán kimentünk együtt a pályára, de megbeszéltünk, hogy együtt ebédelünk, amiből nem lett semmi. Aztán megláttam egy lánnyal ölelkezni… még most is összefacsarodik a gyomrom, ha arra gondolok.
Aztán megpróbáltam nem venni róla tudomást, ami abba merült ki, hogy kerültem Őt, és ez mindenkinek feltűnt. Bravó még az se tudom megfelelően rejtegetni, ha valaki megbántott. Apa is már az idegeimre ment a folyamatos kérdéseivel Sebről. Még az autóban vissza a szállodáig is célozgatott. Ott azt hittem megmenekülhetek, de ahogy beértem a szobámba felhívott, hogy egy közös vacsorát akar, és hétkor legyek ott…
Aztán elkezdem pityeregni… igen és az időjárás idomult a bennem lezajló érzelmekkel. Becsapottnak, megalázottnak éreztem magam, de ehhez semmi jogom nem volt. Hisz nem vagyok a barátnője… semmi sem történt köztünk…
És jött a vihar, és a dörgések… és én egyre nagyobb pánikba estem… csak sírtam, és sírtam… Azt akartam, hogy az egésznek legyen vége… mindennek… a szorításnak a mellkasomban, még annak is…
Bebújtam a sarokba, a párnámat szorongatva… a sírást nem tudtam befejezni… hatalmasakat dörgött és én egyre jobban féltem… és jött egy hatalmas robaj… és hallottam, hogy valaki beszélni kezd hozzám, de nem jutott el a tudatomig… két kezet éreztem magam körül, akik át akartak ölelni, de képtelen voltam arra, hogy abbahagyjam a sírást…
És akkor megéreztem valakit, aki hozzámért… a hátamat simogatta, és nagyon jólesett… a keze után kaptam, ő, pedig magához húzott. Az illata… igen, az, fantasztikus volt, és egyből tudtam, hogy semmi baj nem történhet. Szorosan hozzábújtam, én nem akartam elengedni. Fejemet a nyakhajlatába fúrtam, és magamba szívtam mámorító illatát. Kezdtem megnyugodni… és repültem, vele, és az illatával…

És itt ébredtem fel. Fantasztikus… valaki megment, de nem tudom ki az. Megpróbáltam körülnézni, de a szoba nem volt ismerős. Szóval magához vitt… ÉS APÁM EZT HAGYTA??? Csak találkozzak vele… hagyta, hogy egy vadidegen elvigyen?
Kezdtem magam rendesen felhúzni, a hálótársam meg ébredezni. Karjait szorosabbra húzta körülöttem, de nem fájt, inkább gyengéd volt.
A vállamon lévő keze simogatni kezdett, lassan és gyengéden. Én mégis pánikoltam… nem tudtam, hogy kinn fekszem… de egyszer csak meg kell, hogy tudjam, nem?
Lassan, nagyon lassan felnéztem rá, és egy fantasztikus kék szempárral találtam szembe magam. Aggódás, és gyengédség egyszerre keveredett benne…
- Jó reggelt! – szólt gyengéden. A kezemet elengedte, és most az arcomat kezdte cirógatni – Remélem, jól aludtál…

Remélt szerelem... 7. fejezet

A délután mindenki számára gyorsan telt el. Bella minden egyes porcikájával kerülte a német pilótát, ami Sebastiannak nagyon is feltűnt. Próbálta Bella figyelmét magára vonni, de a lány szabályszerűen átnézett rajta. Nem értette a viselkedését…
Késő délután volt, amikor Christian, Adriannal és Bellával elhagyta a pályát. Horner próbált rájönni lánya furcsa viselkedésére, de süket fülekre talált. Megkérdezte tőle a szabadedzések után, ha szeretne visszamenni a szállodába Sebbel, megteheti. Bella „Ezt, most inkább kihagyom, és megvárlak téged…” válasszal intézte el a dolgot. A csapatfőnöknek furcsa volt mindez, hisz a két fiatal pillanatok alatt egy hullámhosszra került, ami nem kerülte el senki figyelmét sem.
Guil is örült Sebastian boldogságának, hisz végre lenne neki más is, mint a verseny, meg a világbajnokság. Mind a két versenyhétvége alatt másról sem volt szó közöttünk, mint a beállításokról, a taktikáról. De ezen a hétvégén, mintha kicserélték volna a fiatal németet, és ez örömmel töltötte el. Neki is feltűnt, hogy ma valami megváltozott a két fiatal között, és kérdezte róla Christiant is, de Ő sem tudott semmit…
Bellát Mark beinvitálta a boxába, hogy megmutasson neki mindent. Jól érezte magát az ausztrál társaságában, sokat nevettek, és ez most Bella lelkivilágát egy kicsit feldobta. Ann is ott volt, és sokat nevettek az ausztrálon és a poénjain is. Megmutatta neki a pihenőszobáját, a szerelők helységét, a figyelőközpontot, és azt a helyet, ami mindenki számára látható, ahol az autó van. Bellát próbálta Mark bíztatni, hogy üljön be a kocsijába, de nem sikerül a meggyőzés. A lány egy picit félt tőle, hogy hátha valami kárt tesz benne… azért mégiscsak több milló eurós járgányról van szó…
Sebastian a távolból figyelte őket, és nem fért a fejébe, hogy mégis mi történt a lánnyal. Ő akarta körbevezetni… ő akart neki mindent megmutatni… ő akarta rávenni, hogy üljön bele a kocsijába… mégis most ezt neki végig kell nézni, ahogy mindezt csapattársa teszi meg. És milyen jó kedve van… bezzeg Ő még egy mosolyt sem kapott tőle a szabadedzések óta… még csak rá se néz. Mintha tett volna valamit…
Christian visszaérve a szállodába megbeszélte az étterem pincéreivel, hogy terítsenek nekik meg egy nagy asztalon, ahol elférnek ők a mérnökök, meg a pilóták, és a két lány. Eltervezte, hogy rájön, mi van itt a háttérbe, mert nagyon zavarta, hogy Bella ennyire csendes. Tudta, hogy bántja Őt valami, ismerte már a lányát. Körbetelefonálta a bandát, hogy este hétkor vacsora. Így még neki is marad fél órája az étkezésig. A liftbe felfelé haladva azon tanakodott, hogy bemenjen-e a lányához vagy sem. Mi legyen a legjobb?
Eléggé felnőtt ahhoz, hogy ne szóljon bele az életébe. Így arra jutott, hogy megnézi magának a két fiatalt a vacsora alatt, és időbe le fog majd menni, mert úgy akarja intézni, hogy Ők ketten egymás mellé kerüljenek. Aztán, ha ott is úgy látszik, van valami baj, akkor beszélni fog négyszemközt a lányával. Két tűz közé került. Egyrészt ott van a lánya, akit imád, az életét adná érte, másrészt ott van Seb, az egyik legtehetségesebb pilóta a mezőnyben. Nem akarja, hogy azért, mert a két fiatal között történt valami, a fiú ne tudjon koncentrálni egész hétvégén. Holnap már időmérő…
Hét óra előtt pár perccel már majdnem mindenki ott volt. Mark hiányzott Annel, Seb és Bella. Christian titkon azért számított arra, hátha sikerült megbeszélniük a két fiatalnak a problémáikat, és olyanok lesznek, mintha semmi sem történt volna. Markék megérkeztek, de a fiatalok még sehol…
- Christian, kérdezhetek valamit? – szólt félve Mark, miután elfoglalták a helyüket az asztalnál.
- Persze… mondd csak.
- Mi történt Bellával és Sebbel?
- Nem tudom. Nekem úgy tűnt, hogy jól megvannak, de mintha Bella kerülné Sebet.
- Nekem is feltűnt… meg is kérdeztem tőle, de jobb lett volna, ha becsukom a számat inkább… - lett egyszerre szomorú az ausztrál.
- Miért? Mit mondott?
- Hogy semmi közöm hozzá, törődjek a saját dolgommal…
- Nem tudom mi ütött ebbe a lányba. Valami történt… csak még ki kell derítenem, hogy micsoda…
Nem folytatták tovább a beszélgetést, mert a német pilóta megjelent az étterem bejáratánál, de egyedül, és szomorúan. Horneren rossz érzés lett úrrá. Nem tudta miért…
A pilóta illedelmesen köszönt mindenkinek majd a fennmaradó helyek közül elfoglalta a csapatfőnöktől messzebb elhelyezkedő széket. Az étlapokat és a frissítőket, már mindenkinek kiosztották a pincérek… de Ők vártak… még nem volt teljes a létszám… Bella hiányzott.
És ekkor egy hatalmasat villámlott és még hatalmasabbat dörgött az ég. Az étterem összes vendége az ablakok felé kapta a fejét. Az eső ömlött, mintha dézsából öntenék… nagyokat villámlott, és hatalmasakat dörgött. Odakinn ítéletidő tombolt…
Christian csak nézte az ablakon kívüli időjárást, de egy nagy villámlás után inkább az asztaluk felé fordult. Senki sem szólt egy szót sem… kezdett ez az egész nyomasztóvá válni. Christian ránézett Sebre, és akkor beugrott neki, hogy miért üres még minidig a szék…
- Bella… - suttogta szinte alig hallhatóan.
Felpattant a székről, és kirohant az étteremből egészen a liftekig. Idegesen, és kétségbeesve nyomkodta a hívó gombot, amikor sűrű léptek zaját hallotta maga mögött. Megfordult, és Seb volt az… a lift megérkezett, Ők, pedig azonnal beszálltak…
- Bella szörnyen fél a viharoktól… retteg tőlük, főleg, ha villámlással járnak… kiskorában még az ágy alá is bebújt… alig tudtam onnan kiimádkozni… - magyarázta kétségbeesve.
- Talán ezt az egyet hozta magával előző életéből… - fűzte hozzá Seb.
- Mesélt neked a gyermekkoráról? – lepődött meg a csapatfőnök.
- Igen…
- Sebastian, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mi történt köztetek? – nézett a német pilóta szemébe.
- Én sem tudom Christian… - nézett rá tanácstalanul.
Megérkeztek az emeltre, ahol a lány szobája is helyet kapott. Az ajtóig szinte rohantak. Mind a ketten kopogtak, dörömböltek, de senki nem nyitott ajtót. Próbáltak csendben maradni, és fülelni, hogy van-e egyáltalán odabenn valaki. Egy hatalmas dörgés után, sikítást, és sírást hallottak. Most már biztosak voltak benne, hogy a lány odabenn van. Christian és Seb ordítottak neki, hogy nyissa ki, dörömböltek, de semmi…
- Állj hátrébb… - lökte el az ajtótól a férfit a német.
Seb először próbálta a vállával, de az ajtó nem engedett. Majd a lábával tette ugyanezt… 1… nem megy… 2… majd 3… és az ajtó egy hatalmas robajjal beszakadt.
Berohantak a szobába, és a lányt az ágy melletti sarokba találták meg összekuporodva a párnáját szorongatva… az arca könnytől áztatott volt…

Remélt szerelem... 6. fejezet

A délelőtt további része nagyon gyorsan eltelt. A pályára idejövet megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, aminek én nagyon örültem, és megígérte, hogy Ő fog mesélni. Jó volt vele lenni, a társasága üdítőleg hatott rám. Ma már senkinek nem okoztam nagyobb fejtörést, szerintem mindenki tudta, hogy ki vagyok. Egy csendes sarkot választottam a büfében, szembe a tévével. Így figyelemmel tudom követni a szabadedzések menetét. Kértem egy narancslevet, és figyeltem…
Másfél órás edzés letelt, Mark a hatodik lett, míg Seb a kilencedik. Tudtam, hogy most itt nem megy tétre a dolog, így nem is keseredtem el, inkább izgatott voltam, hogy újra láthatom…
De nem jött… A telefonomat előszedtem a táskámból, hátha írt üzenetet, hogy ne várjam, vagy valami… semmi. És akkor leesett, hogy nem is cseréltünk számot. Egy kicsit el voltam keseredve… na jó… Nagyon el voltam keseredve. Az ebédidő lassan letelt, és nemsokára elkezdődik a második edzés is.
Annt vettem észre a büfében, oda is integettem neki, ő természetesen vissza, de megszólalt a telefonja, ő, pedig elhagyta a Homeot. Úgy éreztem, egyedül maradtam… ebben a hatalmas világban, ahová kevés embernek engednek igazán bebocsátást, egyedül vagyok… nagyon egyedül… Tisztában voltam azzal, hogy itt van az Apám, de Ő most esősorban csapatfőnök, csak másodsorban az én Apám.
A második szabadedzést néztem, és próbáltam kitalálni, hogy miért nem jött. Lehet más dolga volt… tekintve, hogy készültek a másodikra. De ennie mégiscsak kell, nem? Vagy az is lehet, hogy teher neki a társaságom… végül is a főnök lánya vagyok… érthető lenne. Nem tudom… Persze könnyebb lett volna, ha felemelem a seggem a székről és elmegyek a boxok felé, de nem akartam senkinek a lába alatt lenni, tekintve, hogy oda nem hívott senki. Nem akartam Apát felidegesíteni, tudom, hogy van éppen így is elég baja. Meg Seb is… nem akarom, hogy úgy érezze, hogy mindig a nyakán lógok… Talán éppen ez a baj. Nem hagyok neki levegőt, és így akarja mindezt a tudtomra adni… de akkor minek mondta, hogy ebédeljünk együtt??? Nem értem ezt az egészet…
Mialatt az okokat, és a kérdéseimre a válaszokat kerestem vége lett a második szabadedzésnek is. Úgy döntöttem, hogy ennyit éppen elég volt egy helyben ülni, sétálok egy kicsikét. Igazából nem láttam még semmit a híres Forma 1-es paddockból.
Rengeteg fotós, és sajtós rohangált itt. Mindenki csak egy picit, pár kockát, pár kérdést akart egy-egy pilótától. Olyan volt az egész, mint egy méhkas.
Csak sétálgattam céltalanul. Kíváncsi voltam, hogy mi az ebben az egész hajcihőben, ami annyira megfogta Apát… Mert én ebben semmi mást nem láttam, mint autókat, meg a média árgus szemeit. Lehet nagyon kisarkított, de így van.
Egy hatalmas sárga épület mellett haladok el, Renault… ez áll rajta hatalmas fekete betűkkel. A Red Bullnak ők szállítják a motorokat, ennyit azért tudok a dologról. Megmosolyogtam saját bölcsességemet, és úgy döntöttem, hogy folytatom utam… ha valakinek hiányzom, úgyis megtalál…
És akkor megláttam Őt… elbújva az épület mellett… egy lánnyal. Bizalmasan beszélgettek… nekem úgy tűnt túlságosan bizalmasan. A lábam a földbe gyökeredzett, és nem tudtam mozdulni. Képtelen voltam rá… csak Őket figyeltem…
Mosolyogtak, nevetgéltek… a gyomromban a lepkék meg kezdtek meghalni… Végső haláltusájukat akkor érték el, amikor Sebi valamit mesélt a csajnak, neki előbb hatalmas mosoly lett az arcán, majd a német nyakába ugrott, és hosszan ölelték egymást. Az utolsó lepkém utolsó csapkodásával ekkor halálozott el. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak… de egy dologban biztos voltam… nem tudok úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit…

Remélt szerelem... 5. fejezet

Másnap reggel fél nyolckor kipattantak a szemeim. Kipihentnek és fittnek éreztem magam. Nem voltam fáradt egyáltalán, így úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom. A felfrissülés után szemrevételeztem az időjárást. Kicsit meglepődtem, hogy süt a nap, de a távolból látni lehetett az esőfelhőket. Nem is tudtam eldönteni, hogy mit is vegyek fel. Egy vékony pulcsi meg egy vékonyabb kabát mellett döntöttem, ha fáznék, majd kérek egy pulcsit… Valakitől… Fél kilenc lett volna öt perc alatt, amikor úgy döntöttem, hogy elindulok lefelé.
A hallba érve, már érezhető volt, hogy ma már beindul a pörgés, mert sok embert lehetett látni. A gyomromba egy kis remegés volt, ahogy közeledtem az étterem felé. A tenyerem izzadt… Ahogy megláttam ott ülni egyedül a bejáratot figyelve a pillangók azonnal életre keltek a hasamba, és a mosolyom széles lett, és az Övé is. Ahogy közeledtem az asztunk felé, Ő felállt, és kihúzta nekem a széket. Nagyon meglepődtem, de jól esett.
- Szia… - mosolygott Rám, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza.
- Jó reggelt! Rendeltél már?
- Nem… Rád vártam.
- Köszönöm. – nem tudom miért, de elpirultam, Ő ezt egy mosollyal nyugtázta.
- Rendeljünk valamit, mert éhen halok… - s intett a pincérnek. Én rántottát kértem és hozzá gyümölcsteát, Ő cappucínót pirítóssal. Hát igen, neki muszáj könnyűt ennie, de nekem bármit lehet… Reggeli közben is beszélgettünk…
- Izgulsz a mai nap miatt? – érdeklődtem kíváncsian.
- Nem mondanám… inkább mondanám azt, hogy izgatott vagyok…
- Miért?
- Ha elmondom, meg kellene, hogy öljelek… - fenyegetett meg játékosan.
- Lenne hozzá szíved? – görbült látszólag sírásra a szám, és a kezemet a szívemhez tettem.
- Nem – nézett rám komolyan, de a szemei mosolyogtak – pont ezért nem mondom meg.
- A szabadedzések után sem? – néztem rá esdeklően.
- Nem.
- Ez olyan titoktartási dolog? – komolyan érdekelt.
- Igen… az. Tudod minden csapatnak megvannak a maga kis titkai a fejlesztésekkel kapcsolatban. Ezért van az, hogy az egyik autó látszólag ugyanolyan, mint a másik valamiért mégis gyorsabb… - magyarázta.
- És Ti most gyorsabbak vagytok?
- Nem tudom… csak remélni tudom ezt. Jó az autó, de valahogy mindig közbe jön valami. Eddig még nem volt olyan hétvége, amire azt mondtam volna, hogy tökéletes…
- Nem vagy egy kicsit maximalista?
- Ebben a szakmában nem engedheted meg magadnak, hogy ne legyél az. Egyszerűen, muszáj annak lenned. Ki kell hozni az autóból a legjobbat, és ezt csak akkor tudod elérni, ha te magad is a maximumot nyújtod. Egy kis kilengés, és komoly pozíciókat, és pontokat tudsz bukni.
- Milyen érzés egy Forma 1-es autót vezetni?
- Az egyszerűen fantasztikus… ahogy 300-al repesztesz falak közt, az adrenalinszinted az egekben van… semmi más nem számít, csak maga az élmény…
- És milyen érzés megnyerni egy futamot?
- Leírhatatlan… - messze távolba nézett mellettem, és láttam rajta, hogy most nem itt van. Az arca az egész beszélgetés alatt olyan volt, mint egy tanulmány. Az elején magyarázó, majd átszellemült lett. Ő tényleg ennek a sportnak a szerelmese. Figyeltem a tekintetét, ami szépen lassan visszaért a valóságba, és újra engem fürkészett.
- Mit csinálnál, ha valamilyen oknál fogva nem lehetnél pilóta?
- Most úgy érzem magam, mint egy interjún lennék… - nevetett ki.
- Nem akartam rosszat kérdezni, én csak érdeklődtem, én… - de félbeszakított, és a kezét az enyémre rakta. Zavartan pislogtam rá.
- Semmi baj. – nézett rám mosolyogva - Tudod, ezt még soha, senki nem kérdezte meg tőlem… Nem tudom… - nézett rám, majd a kezemre, és a karkötőmmel kezdett el játszani. – Sosem gondolkoztam ezen, mert hála Istennek azt csinálhatom, amit szeretek. Te mivel szeretnél foglalkozni?
- Nem tudom. Eddig úgy érzem, hogy sodródtam az árral. Nagy megfelelési kényszert éreztem Apa felé, hogy felnevelt… hogy befogadott.
- Befogadott? – nézett rám, hatalmas szemekkel – Ezt nem értem…
- Én a nevelt lánya vagyok… örökbefogadott engem…
- Én ezt nem tudtam… ne haragudj… én nem akartam tapintatlan lenni… - most Ő volt az, aki kellemetlenül érezte magát egy olyan kérdés miatt, ami az ember természetes kíváncsiságából fakad. Most én tettem a kezem az övére és nyugtattam meg azonnal.
- Nem történt semmi… nem tudhattad, és nem haragszom. – mosolyogtam rá. – Ha igazán érdekel, elmesélem neked, de azt hiszem azt már csak a pálya felé menet…
- Már ennyi idő van? – nézett az órájára – Jó társaságban gyorsan megy az idő.
- Siessünk, mert azt hiszem mind a ketten gazdagabbak leszünk egy letolással, ha elkésünk…
- Tudod, azt mondják három letolás egy dicséret. – nézett rám mosolyogva.
- Te hiszel ebben?
- Őszintén? Nem… - nevettünk mind a ketten.
Összeszedtük magunkat, Seb gyorsan kiosztott pár aláírást a rajongóinak, megígérte nekik, hogy a szabadedzések után mindenkinek ad majd egyet, de most késésben van. Bepattantunk a kocsiba, és elindultunk a pálya felé.
- Mesélsz magadról? – kérdezte gyengéden.
- Egy feltétellel… ha Te is.
- Rendben… de rólam bármit elolvashatsz a neten.
- Az nem olyan izgalmas… és szeretném Tőled hallani.- mosolyogtam Rá.
- Oké, én benne vagyok, de kezd Te.
- Jó. Egy szeptemberi esős napon kezdődött minden…

Remélt szerelem... 4. fejezet

Este vacsorához indultunk le az étterembe, amikor Apa kis célozgatások közepette hozzátette, hogy reméli lesz partnerem, mert neki Adriannal, és a két versenymérnökkel kell még egyeztetnie. Tudtam, hogy munkamániás Apám van, na de ennyire? Még vacsora alatt is a verseny a téma? Ez azért már túlzás…
Kicsit félve léptem be az étterembe, mert tudtam, hogy Apáéknál nem ülhetek, Sebbel meg nem beszéltünk meg semmit. Azért mégse akarok mindig a nyakán lógni…
Az étterembe szinte alig voltak még. Odaintegettem Apáék asztala felé, és kerestem magamnak egy üres helyet, ne legyek a középpontba, de azért mégse kellene az ablakhoz ülnöm… a kinn tomboló elemek miatt. Az egyik fal melletti szélső asztalra esett a választásom. Ásványvizet kértem, szigorúan szénsavmenteset, és egy étlapot. A pincér mind a kettőt kihozta, és magamra hagyott. Kezdtem teljesen elkeseredni, hogy egyedül fogok vacsorázni, amikor valaki megsimogatta a hátamat.
- Szia, leülhetek?
- Nem látok nagy tolongást a székek körül, úgyhogy igen. – mosolyogtam Rá. Szinte hiányzott már.
- Pedig látnád az előcsarnokban, mi van. Meg kellett küzdenem, hogy elsőként ide tudjak jutni Hozzád… még szerencse, hogy nagy küzdő vagyok… - telepedett le büszkén mosolyogva mellém, én, pedig nevettem rajta. – Rendeltél már?
- Csak egy bubimentes vizet, és egy étlapot… - intett a pincérnek, hogy hozzák neki is ugyanezt. A pincér hozta, lerakta, távozott…
- Markék is mindjárt jönnek, azt üzenik, hogy várjuk meg Őket… - mélyedt az étlapjába.
- Hát igen nem lehet egyszerű szegény Annek lépést tartani a tömegben egy Forma 1-es pilótával… - morfondíroztam hangosan - vagy Ők másik oldalról jönnek??? – nevettünk fel mind a ketten.
- Miért gondolom azt, hogy Veled nem unalmas az élet? – nézett mélyen a szemembe.
- Mert így is van… - mosolyogtunk össze.

Nem sokkal később megérkeztek Markék is. A vacsora nagyon jó hangulatban telt, sokat nevettem a fiúkon, ahogy egymást ugratták, vagy éppen egy sztoriról mesélnek. Mondhatni semmi különös nem történt, amíg el nem értünk a desszertkérdésig. Sebbel megegyeztünk, hogy maradunk az epres túrótortánál, és ketten elfogyasztunk egyet. Én nem bírtam volna egyet megenni, neki meg nem lehetett. Mondjuk a pincér nem nagyon értette, hogy minek nekünk egy szelet tortához két villa, így maradt az egy villás dolog, majd megoldjuk… Mark azonban most sem bírt nyugodni. Ann felajánlotta neki, hogy egy csokitortán osztozzanak Ők is, mint Mi. Erre ő…
- Mi vagyok én? Félember? Én egészet akarok… - hisztizett.
- De Mark, nem lehet… vasárnap verseny… - dorgálta kedvesen élete párja.
- De én csokitortát akarok enni, és egy egész szeletet… - szerintem az asztal alatt toporzékolt a lábaival.
Nem mertem ránézni a többiekre legfőképpen Sebre nem, hátha felröhögök. Seb már alig bírta, így láttam a szemem sarkából, hogy oldalra nézeget, hogy nyelje a nevetését.
Végül Mark célt ért az egész szelettel, szerintem Ann nem akarta, hogy mások is meghallják Párja hisztijét, még a végén azt hiszik egy óvodással él együtt… Mondjuk, nem sokat tévednének…
Seb úriember volt, és vacsora után még a szobám ajtajához is elkísért. Eléggé zavarban voltunk mind a ketten…
- Holnap szabadedzések, ugye?
- Igen… remélem, kijössz… - nézett rám.
- Úgy tervezem… de tudod, ember tervez…
- Akkor gyere ki velem reggel… - nézett rám kérlelően. Nem tudok neki ellenállni… ajjjajjj…
- Mikor indulsz?
- Kilenckor. Előtte megreggeliznénk, aztán irány a pálya… ha neked jó, akkor fél kilenckor lenn az étteremben. – nézett rám fürkészve tekintetemet.
- Legyen… úgyis azt hiszem veled sokkal egyszerűbben kijutok a pályára, mintha fognom kellene egy taxit…
- Szóval csak arra vagyok jó, hogy furikázzalak??? – színlelte felháborodását.
- Hogy még mire vagy jó, azt én nem tudhatom… - néztem rá mosolyogva.
- Szeretnéd tudni? – nézett rám egy kaján mosoly kíséretében.
- Akkor majd holnap reggel… - éreztem, hogy elpirulok, Ő, pedig kinevetett
- Rendben… Jó éjt Bella…
- Jó éjt Seb! – nyomtam egy puszit az arcára, és beslisszoltam a szobámba. Még láttam, hogy elpirul… én is zavarba tudom hozni… Már most várom a holnapot…

Remélt szerelem... 3. fejezet

Késő délután szedelődzködtünk vissza a szállodába Apával és Adriannal. Seb is akkor készült indulni, a pakolóban találkoztunk, és odaintegetett nekünk. Apa felvetette, hogy nyugodtan mehetek Vele, mert Ők még megvárják Guilt és Ciaront is. Így egy boldog mosollyal az arcomon ültem be mellé. Most az eső épp, hogy csak szemerkélt. Titkon bíztunk benne, hátha el is áll, de hideg volt. Ahogy beszálltunk Seb első dolga volt a fűtést feltekerni.
- Nehogy megfázz… - mondta mosolyogva, én meg pirultam.
- Milyen messze van a hotel? – próbáltam valami beszélgetést kezdeményezni.
- Körülbelül fél óra…
- Nem tűnt olyan soknak, ahogy jöttem. És milyen lesz a hétvége?
- Esős… - mosolygott.
- Komolyan? Ezt nem is gondoltam volna… a francba, akkor most sem kell felvennem a bikinimet… - méltatlankodtam.
- Bikini? Én benne vagyok… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Akkor adjam kölcsön? – tettetem a hülyét.
- Én nem arra gondoltam… - pirult el, ó szóval Őt is lehet zavarba hozni.
- Akkor mire? – kérdeztem, de választ már nem kaptam, mert az eső rákezdett. Özönvízszerűen zúdult le. Semmit nem lehetett látni. Az előbb még előttünk haladó autó is megállt. Az úton kocsisor alakult ki pillanatok alatt. Az ablaktörlő maximumon ment, de az előttünk álló autót így is alig láttuk. Kezdtem egy kicsit pánikba esni…
- Jól vagy? – hallottam mellettem Seb aggódó hangját.
- Azt hiszem igen… - ránéztem, Ő megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem lesz semmi baj… vigyázok Rád.
- Tudom… - egy picit még feljebb húzta a fűtést, ugyanis az ablakok kezdtek bepárásodni. Az illata belengte az egész belső teret, és ez megnyugtatott. Megszólalt a telefonja.
- Szia… Igen, bennragadtunk az esőben. Áll a sor, nem tudunk haladni, de nem is kockáztatnám meg. Nem lehet semmit sem látni… Igen… Adjam? – felém fordult – Apukád… - s nyújtotta a készüléket, de egy pillanatra sem engedte el a kezemet.
- Szia Apa.
„ – Jól vagy Kicsim?”
- Igen, minden rendben van. – hallottam a hangján, hogy aggódik.
„ – Nem lesz semmi baj, nincs pánik… Seb veled van…”
- Tudom… azt mondta, vigyáz rám. – néztem mélyen a szőke német kék szemeibe, amelyek mosolyogtak rám. Simogatta a kézfejemet, és ez teljesen ellazított.
„- Vigyázzatok magatokra, és egymásra… a hotelben találkozunk. Szeretlek Bella…”
- Én is téged Apa…
„ – Add vissza Sebet légy szíves…” – adtam vissza a készüléket.
- Apa akar még veled beszélni…
- Igen?... Jó, rendben van… Persze, felhívlak… Oké… - rám nézett, és elmosolyodott, és letette. – Nincs más választásunk, mint várni…
- Komolyan? Nem is gondoltam volna…
- Te szemtelenkedsz velem? – háborodott fel játékosan.
- Ééééén??? A világért se tenném. – mosolyogtam rá.
- A szemtelenkedésért büntetés jár ám… - fenyegetett meg játékosan.
- Büntetés? Állok elébe… - kacérkodtam vele. Alig ismertem magamra. Mindig féltem az ilyen időkben, de ez jelenleg egyáltalán nem zavart.
- Igen? – lepődött meg.
- Igen…- az eső, mintha csak erre várt volna csillapodott, és végre a látómező is kitágult.
– Azt hiszem, el tudunk indulni… De nehogy azt hidd, hogy el fogom felejteni a büntetésedet… - mosolygott rám, majd a kézfejemre egy puszit lehelt, és visszatette azt az ülésre, és meg sem álltunk már a hotelig…

Remélt szerelem... 2. fejezet

Az egész ismerős volt, mégis ismeretlen. Volt egy-pár csapat, akiknek neveik újként hangzottak számomra. Például a Virgin vagy a Hispania… Nem volt kedvem túl nagy felfedezést tenni most, tekintve, hogy zuhogott az eső. Kiskorom óta félek a viharoktól, szinte pánik fog el, ha hallom a dörgést, de szerencsére, most még addig nem fajultak a dolgok. Így gyorsan megkerestem a Red Bull Homeját, és beléptem.
Nem voltak sokan, mégis úgy éreztem, hogy minden tekintet felém fordul. Nagyon zavaró volt. Az esernyőt bele tettem az ajtó mellett álló esernyőtartóba, és úgy döntöttem, hogy megkeresem az Apámat. Nem jutottam sokáig, mert a folyosón szembetalálkoztam Adrian Neweyval.
- BELLA!!! – kiáltotta boldogan, én, pedig futottam a karjaiba. Olyan nekem Ő, mintha a második Apám lenne, nagyon szeretem.
- Adrian, de jó, hogy látlak… - köszöntöttem mosolyogva.
- Azt csiripelték a madarak, hogy ma érkezel…
- Micsoda pletykaéhes madarak vannak errefelé. – tettem a sértődöttet, de közben mosolyogtam. – Nagyon jó téged látni. Régen jártatok nálunk Marinával, már hiányoltunk benneteket Viccel.
- Tudod nagyon sok a dolgom, mióta elkezdődött a szezon, így Marinára marad minden, a háztartás, meg a gyerekek… de ígérem, egyeztetünk, és meglátogatunk benneteket.
- Vigyázz, mert szavadon fog… - lépett ki az irodából Apa.
- Akkor jó lesz vigyázni, hogy miket mondok… - ment bele Adrian is a játékba.
- Gyere Bella, pont jókor jöttél… most lett vége a megbeszélésnek. Van itt még jó pár ember, akiket nem ismersz.- ahogy beléptünk a tárgyalóba, először csak az ismerős arcokat vettem észre.
- Bella?
- Guil!!! – köszöntem neki mosolyogva, két puszi kíséretében.
- Nagyon régen láttalak. Mi járatban errefelé? – érdeklődött kedvesen.
- Tudod a főiskolával voltam elfoglalva, és most, hogy végeztem úgy döntöttem, hogy meglátogatlak benneteket.
- És milyen jól tetted… - szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.
- Mark!!! – örültem neki is. A két puszi és az ölelés itt sem maradt el.
- Gyönyörű vagy Bella… megértem, hogy miért rejtegetett téged Christian… - bókolt nekem.
- El a kezekkel a lányomtól… - viccelődött az ausztrállal, és játékosan belebokszolt a vállába.
- Azért nézni szabad?- kekeckedett tovább Apával.
- Ha a szemeid a helyén maradnak, akkor igen.
- Majd Ann felügyeli, hogy a helyén maradjanak… - kontráztam most én. A többiek meg kuncogtak.
- Na gyere, van itt még valaki, akit nem ismersz… - kísért oda egy szőke sráchoz.
- Bella, Ő Sebastian Vettel a másik pilótánk.
- Seb, Ő Annabella Horner, a lányom…
- Hello Bella. – nyújtotta a jobbját, amit én elfogadtam.
- Szia Seb… - köszöntem Őt mosolyogva, s adtam neki is két puszit. Az illata fantasztikus volt.
Az első, ami feltűnt, hogy varázslatosan gyönyörű kék szemei vannak. S, mintha hipnotizálnának, fogva tartottak. A mosolya, csak fokozta ezt az összhatást. Ilyen még nem volt velem, a bőröm égetett, ahol hozzámért, a szívem meglódult… de képtelen voltam a tekintetemet levenni róla, s mintha Ő is így lett volna vele.
- Ha kigyönyörködtétek magatokat a másikban, akkor haladni kellene, ugyanis Sebnek pályabejárása lesz… - közölte velünk mosolyogva Apa. Mi pedig, a pillanat tört része alatt szétrebbentünk… nem is tűnt fel, hogy még mindig fogja a kezem. Mind a ketten elpirultunk, s próbáltunk nem a másikra nézni.
- Bizony Germán haladjál, mert utánad én megyek… - terelgette a vállánál fogva poénkodva Mark Sebet.
- Jól van, megyek már te Kenguru… - csapkodta meg játékosan Markot azzal a pár papírral, amit a kezében szorongatott.
- Nem ér, hogy ma mindenki engem bánt… - toporzékolt az ausztrál az ajtóban.
- Néha úgy érzem, hogy az óvodában vagyok… - sóhajtott hatalmasat Apa.
- Lehet, hogy nem is tévedsz olyan sokat, Óvóbácsi… – nevettem.

A délelőtt csak úgy repült. Összefutottam Annel, Mark barátnőjével is, és nagyon örültem, hogy végre van valaki, akivel másról is lehet beszélgetni, mint az autókról, és a versenyzésről. Nagyon jól szórakoztunk a fiúkon, mert úgy néztek ki, mint az ázott ürgék az esőben. Nekünk hála Istennek, nem volt kinn dolgunk, így nem is nagyon akartunk kimenni. Egy süti és egy forrócsoki mellett beszélgettünk. Epres túrótortára esett a választásom, isteni finom volt. De nem sokáig lehettünk ketten, mert a fiúk visszatértek.
- Kérek… - könyörgött a legszebb nézésével Mark barátnőjének egy kis csokitortáért.
- Tudod, hogy nem szabad… - dorgálta kedvesen Markot. Sebi egy szót sem szólt csak könyörögve nézett Rám, majd a sütire.
- Kérsz? – kérdeztem tőle kedvesen, ő csak mosolyogva bólogatott. – Az edződ nincs itt?
- Nincs – húzódott a székkel közelebb mosolyogva.
A villámra böktem egy darabot a sütiből, és a szájához tettem. Ő áhítattal az arcán kapta be a sütifalatot, és egy hálás mosolyt küldött felém.
- Ezt nem hiszem el!!! – csattant fel az ausztrál.
- Mi a baj Mark? – kérdeztem tőle.
- Én itt könyörgök Annek egy kis falat sütiért, Seb meg csak simán kap… - morgolódott.
- Ugyan, Seb a legkönnyebb pilóta a mezőnyben… - közölte a tényállást vele a Kedvese.
- Akkor sem igazságos… - durizott tovább.
Nagyon sokat nevettünk Markon, aki a végén csak elérte, hogy kaphasson a csokitortából. Sebbel nagyon sokat szemeztünk. Néha már nem bírtam állni a pillantását, mert szinte perzselt, Ő ezt egy mosollyal nyugtázta. A távolból, pedig figyelt minket valaki, mosolyogva…

Remélt szerelem... 1. fejezet

A történetet FIKUSZnak ajánlom, az én egyetlen Unokatesómnak! Mindenért...


Itt ülök az európai futam után este a Homeunk lépcsőjén, és várok. Lassan sötétedik, mégsem jön már… pedig már úgy a karjaimba zárnám… és csókolnám… Az eredményhirdetés előtt csak egy apró csókot tudtunk váltani, majd elragadták tőlem… mindenki Őt akarta… Nagyon boldog vagyok a mai nap alakulása miatt. Végre győzelem… hihetetlen öröm volt az arcán látni a megkönnyebbülést, hogy végre sikerült!!! Gondolom, már rájöttetek, hogy kit várok. Igen a valenciai győztest Sebastian Vettelt. Hogy én ki vagyok, és mi közöm van hozzá? Ígérem, mindjárt kiderül…

Annabella Hornernak hívnak, Christian nevelt lánya. 3 éves koromban talált rám, Londonban, a zuhogó esőben egy szupermarket előtt várakozva. Nem bírta elnézni, hogy csapzottan ott álldogálok. Sok ideig kutatott a szüleim után. Én nem emlékeztem rájuk, pedig az orvosok sok módszerrel próbálkoztak, de semmi. Így nem maradt más, mint az örökbefogadás. Legnagyobb bánatára 1 hónapot árvaházba töltöttem, mert az örökbefogadás elhúzódott. Minden követ megmozgatott, hogy négy hét eltelte után elmondhassa rólam, hogy Ő az én apám. Az a nap lett a születésnapom, amikor megtalált… szeptember 16… és nevet is Ő adott nekem… Bella…

Az apám egy fantasztikus ember. Nagyon sokat dolgozott azon, hogy mai nap elmondhassa, hogy ő a Red Bull Racing F1 Team csapatfőnöke. Nagyon büszke, vagyis büszkék vagyunk rá Victoriával, apa feleségével. Vic egy nagyon jó fej nő. Az első pillanattól kezdve nagyon rendes volt velem, nem hisztériázott miattam, elfogadott, szinte ma már elmondhatom, hogy Ő az én anyukám. Ő sokszor elkíséri Apát a versenyekre, vagyis többször, mint én. Talán tavaly előtt voltam kinn utoljára, mert lefoglalt a főiskola, mert közgazdaságtant tanultam, és New Yorkban töltöttem két szemesztert. Az iskola amúgy is Angliához kötött, mert Oxfordban végeztem… igen végeztem.
Sokáig kerestem magamnak munkát, de eredménytelenül. Sokan felkapták a fejüket a Horner név hallatán… igen a név kötelez… de semmi használható munkát nem kaptam. Így Apám felvetette, hogy dolgozzak náluk. Először kiakadtam, hogy miképp is képzeli ezt? Én eddig mindenért megdolgoztam, és most sem akarom, hogy az ölembe hulljon valami is. Különben sem értek én a Forma 1-hez. Mennek az autók a pályán, és kész. Természetesen ismerek elég sok embert a csapatnál, akik a 2008-as idényben ott dolgoztak. Azóta azért változott valamicskét a helyzet, ha csak a pilótapárost vesszük alapul. David Coulthard helyett jött 2009-től Sebastian Vettel. Nem ismerem Sebastiant, de Apa ódákat zeng róla, hogy milyen jó pilóta, meg milyen rendes ember… néha túlságosan is sokat… mintha célozgatna, hogy Ő meg én… de lehet, csak képzelődöm…
Tisztában vagyok vele, hogy szeretne már boldognak látni, de 22 éves vagyok, én nem fogok ma-holnap férjhez menni, az biztos. Szeretnék szerelmes lenni… úgy igazán. Nem hiszek abban, hogy valakibe első látásra beleszeretni, olyan nincs. Csak az után tudod elmondani, hogy szerelmes vagy, ha már ismered a tulajdonságait. Különben is a szerelem csak vonzódás, vonzalom… tiszta kémia az egész… de azért jó lenne megtudni, hogy milyen…
Addig fajult a munka dolog, hogy kénytelen voltam Apával egyezségre jutni, hogy ellátogatok egy versenyre és megnézem, hogy milyen munkát tudnak nekem adni. Én választhatok nagydíjat. Az első kettőnél nem értem rá, így marad Malajzia…
Először azt hittem jó buli lesz, de csütörtök reggel a hotelszobámban, arra ébredtem, hogy az esőcseppek táncolnak az ablaküvegen… Fantasztikus… Angol vagyok, de az időjárással ott sem vagyok kibékülve. Egy dolog azonban belémrögzült… mindig hordok magammal esernyőt.
Lassan készültem el, Apa nem is várt meg, mert nekik reggel 9-kor megbeszélésük volt. Szegény fiúk… komolyan sajnálom őket… Egy autót azonban intézett nekem, ami kivisz a pályára. Farmert, és csizmát húztam, égy egy világosbarna bőrkabátot, amely színben passzolt a csizmámhoz. A pulóver azonban nem maradt el, mert eléggé hideg volt. Az autóba beszállás annyival szerencsés volt, hogy nem az esőben kellett megtennem, hanem egy fedett észen. Apa mindenre gondolt, ebben biztos vagyok, mert az autóban várt egy esernyő a csapat lógójával. Ezen elmosolyodtam… A belépőkártyámat, már a gépen odaadta, és elmondta, hogy miképp tudok bejutni, és hogy találom meg a Motorhomeot. Becsekkoltam, és elindultam felfedezni a Száguldó Cirkuszt…