Remélt szerelem... 4. fejezet

Este vacsorához indultunk le az étterembe, amikor Apa kis célozgatások közepette hozzátette, hogy reméli lesz partnerem, mert neki Adriannal, és a két versenymérnökkel kell még egyeztetnie. Tudtam, hogy munkamániás Apám van, na de ennyire? Még vacsora alatt is a verseny a téma? Ez azért már túlzás…
Kicsit félve léptem be az étterembe, mert tudtam, hogy Apáéknál nem ülhetek, Sebbel meg nem beszéltünk meg semmit. Azért mégse akarok mindig a nyakán lógni…
Az étterembe szinte alig voltak még. Odaintegettem Apáék asztala felé, és kerestem magamnak egy üres helyet, ne legyek a középpontba, de azért mégse kellene az ablakhoz ülnöm… a kinn tomboló elemek miatt. Az egyik fal melletti szélső asztalra esett a választásom. Ásványvizet kértem, szigorúan szénsavmenteset, és egy étlapot. A pincér mind a kettőt kihozta, és magamra hagyott. Kezdtem teljesen elkeseredni, hogy egyedül fogok vacsorázni, amikor valaki megsimogatta a hátamat.
- Szia, leülhetek?
- Nem látok nagy tolongást a székek körül, úgyhogy igen. – mosolyogtam Rá. Szinte hiányzott már.
- Pedig látnád az előcsarnokban, mi van. Meg kellett küzdenem, hogy elsőként ide tudjak jutni Hozzád… még szerencse, hogy nagy küzdő vagyok… - telepedett le büszkén mosolyogva mellém, én, pedig nevettem rajta. – Rendeltél már?
- Csak egy bubimentes vizet, és egy étlapot… - intett a pincérnek, hogy hozzák neki is ugyanezt. A pincér hozta, lerakta, távozott…
- Markék is mindjárt jönnek, azt üzenik, hogy várjuk meg Őket… - mélyedt az étlapjába.
- Hát igen nem lehet egyszerű szegény Annek lépést tartani a tömegben egy Forma 1-es pilótával… - morfondíroztam hangosan - vagy Ők másik oldalról jönnek??? – nevettünk fel mind a ketten.
- Miért gondolom azt, hogy Veled nem unalmas az élet? – nézett mélyen a szemembe.
- Mert így is van… - mosolyogtunk össze.

Nem sokkal később megérkeztek Markék is. A vacsora nagyon jó hangulatban telt, sokat nevettem a fiúkon, ahogy egymást ugratták, vagy éppen egy sztoriról mesélnek. Mondhatni semmi különös nem történt, amíg el nem értünk a desszertkérdésig. Sebbel megegyeztünk, hogy maradunk az epres túrótortánál, és ketten elfogyasztunk egyet. Én nem bírtam volna egyet megenni, neki meg nem lehetett. Mondjuk a pincér nem nagyon értette, hogy minek nekünk egy szelet tortához két villa, így maradt az egy villás dolog, majd megoldjuk… Mark azonban most sem bírt nyugodni. Ann felajánlotta neki, hogy egy csokitortán osztozzanak Ők is, mint Mi. Erre ő…
- Mi vagyok én? Félember? Én egészet akarok… - hisztizett.
- De Mark, nem lehet… vasárnap verseny… - dorgálta kedvesen élete párja.
- De én csokitortát akarok enni, és egy egész szeletet… - szerintem az asztal alatt toporzékolt a lábaival.
Nem mertem ránézni a többiekre legfőképpen Sebre nem, hátha felröhögök. Seb már alig bírta, így láttam a szemem sarkából, hogy oldalra nézeget, hogy nyelje a nevetését.
Végül Mark célt ért az egész szelettel, szerintem Ann nem akarta, hogy mások is meghallják Párja hisztijét, még a végén azt hiszik egy óvodással él együtt… Mondjuk, nem sokat tévednének…
Seb úriember volt, és vacsora után még a szobám ajtajához is elkísért. Eléggé zavarban voltunk mind a ketten…
- Holnap szabadedzések, ugye?
- Igen… remélem, kijössz… - nézett rám.
- Úgy tervezem… de tudod, ember tervez…
- Akkor gyere ki velem reggel… - nézett rám kérlelően. Nem tudok neki ellenállni… ajjjajjj…
- Mikor indulsz?
- Kilenckor. Előtte megreggeliznénk, aztán irány a pálya… ha neked jó, akkor fél kilenckor lenn az étteremben. – nézett rám fürkészve tekintetemet.
- Legyen… úgyis azt hiszem veled sokkal egyszerűbben kijutok a pályára, mintha fognom kellene egy taxit…
- Szóval csak arra vagyok jó, hogy furikázzalak??? – színlelte felháborodását.
- Hogy még mire vagy jó, azt én nem tudhatom… - néztem rá mosolyogva.
- Szeretnéd tudni? – nézett rám egy kaján mosoly kíséretében.
- Akkor majd holnap reggel… - éreztem, hogy elpirulok, Ő, pedig kinevetett
- Rendben… Jó éjt Bella…
- Jó éjt Seb! – nyomtam egy puszit az arcára, és beslisszoltam a szobámba. Még láttam, hogy elpirul… én is zavarba tudom hozni… Már most várom a holnapot…