Remélt szerelem... 5. fejezet

Másnap reggel fél nyolckor kipattantak a szemeim. Kipihentnek és fittnek éreztem magam. Nem voltam fáradt egyáltalán, így úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom. A felfrissülés után szemrevételeztem az időjárást. Kicsit meglepődtem, hogy süt a nap, de a távolból látni lehetett az esőfelhőket. Nem is tudtam eldönteni, hogy mit is vegyek fel. Egy vékony pulcsi meg egy vékonyabb kabát mellett döntöttem, ha fáznék, majd kérek egy pulcsit… Valakitől… Fél kilenc lett volna öt perc alatt, amikor úgy döntöttem, hogy elindulok lefelé.
A hallba érve, már érezhető volt, hogy ma már beindul a pörgés, mert sok embert lehetett látni. A gyomromba egy kis remegés volt, ahogy közeledtem az étterem felé. A tenyerem izzadt… Ahogy megláttam ott ülni egyedül a bejáratot figyelve a pillangók azonnal életre keltek a hasamba, és a mosolyom széles lett, és az Övé is. Ahogy közeledtem az asztunk felé, Ő felállt, és kihúzta nekem a széket. Nagyon meglepődtem, de jól esett.
- Szia… - mosolygott Rám, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza.
- Jó reggelt! Rendeltél már?
- Nem… Rád vártam.
- Köszönöm. – nem tudom miért, de elpirultam, Ő ezt egy mosollyal nyugtázta.
- Rendeljünk valamit, mert éhen halok… - s intett a pincérnek. Én rántottát kértem és hozzá gyümölcsteát, Ő cappucínót pirítóssal. Hát igen, neki muszáj könnyűt ennie, de nekem bármit lehet… Reggeli közben is beszélgettünk…
- Izgulsz a mai nap miatt? – érdeklődtem kíváncsian.
- Nem mondanám… inkább mondanám azt, hogy izgatott vagyok…
- Miért?
- Ha elmondom, meg kellene, hogy öljelek… - fenyegetett meg játékosan.
- Lenne hozzá szíved? – görbült látszólag sírásra a szám, és a kezemet a szívemhez tettem.
- Nem – nézett rám komolyan, de a szemei mosolyogtak – pont ezért nem mondom meg.
- A szabadedzések után sem? – néztem rá esdeklően.
- Nem.
- Ez olyan titoktartási dolog? – komolyan érdekelt.
- Igen… az. Tudod minden csapatnak megvannak a maga kis titkai a fejlesztésekkel kapcsolatban. Ezért van az, hogy az egyik autó látszólag ugyanolyan, mint a másik valamiért mégis gyorsabb… - magyarázta.
- És Ti most gyorsabbak vagytok?
- Nem tudom… csak remélni tudom ezt. Jó az autó, de valahogy mindig közbe jön valami. Eddig még nem volt olyan hétvége, amire azt mondtam volna, hogy tökéletes…
- Nem vagy egy kicsit maximalista?
- Ebben a szakmában nem engedheted meg magadnak, hogy ne legyél az. Egyszerűen, muszáj annak lenned. Ki kell hozni az autóból a legjobbat, és ezt csak akkor tudod elérni, ha te magad is a maximumot nyújtod. Egy kis kilengés, és komoly pozíciókat, és pontokat tudsz bukni.
- Milyen érzés egy Forma 1-es autót vezetni?
- Az egyszerűen fantasztikus… ahogy 300-al repesztesz falak közt, az adrenalinszinted az egekben van… semmi más nem számít, csak maga az élmény…
- És milyen érzés megnyerni egy futamot?
- Leírhatatlan… - messze távolba nézett mellettem, és láttam rajta, hogy most nem itt van. Az arca az egész beszélgetés alatt olyan volt, mint egy tanulmány. Az elején magyarázó, majd átszellemült lett. Ő tényleg ennek a sportnak a szerelmese. Figyeltem a tekintetét, ami szépen lassan visszaért a valóságba, és újra engem fürkészett.
- Mit csinálnál, ha valamilyen oknál fogva nem lehetnél pilóta?
- Most úgy érzem magam, mint egy interjún lennék… - nevetett ki.
- Nem akartam rosszat kérdezni, én csak érdeklődtem, én… - de félbeszakított, és a kezét az enyémre rakta. Zavartan pislogtam rá.
- Semmi baj. – nézett rám mosolyogva - Tudod, ezt még soha, senki nem kérdezte meg tőlem… Nem tudom… - nézett rám, majd a kezemre, és a karkötőmmel kezdett el játszani. – Sosem gondolkoztam ezen, mert hála Istennek azt csinálhatom, amit szeretek. Te mivel szeretnél foglalkozni?
- Nem tudom. Eddig úgy érzem, hogy sodródtam az árral. Nagy megfelelési kényszert éreztem Apa felé, hogy felnevelt… hogy befogadott.
- Befogadott? – nézett rám, hatalmas szemekkel – Ezt nem értem…
- Én a nevelt lánya vagyok… örökbefogadott engem…
- Én ezt nem tudtam… ne haragudj… én nem akartam tapintatlan lenni… - most Ő volt az, aki kellemetlenül érezte magát egy olyan kérdés miatt, ami az ember természetes kíváncsiságából fakad. Most én tettem a kezem az övére és nyugtattam meg azonnal.
- Nem történt semmi… nem tudhattad, és nem haragszom. – mosolyogtam rá. – Ha igazán érdekel, elmesélem neked, de azt hiszem azt már csak a pálya felé menet…
- Már ennyi idő van? – nézett az órájára – Jó társaságban gyorsan megy az idő.
- Siessünk, mert azt hiszem mind a ketten gazdagabbak leszünk egy letolással, ha elkésünk…
- Tudod, azt mondják három letolás egy dicséret. – nézett rám mosolyogva.
- Te hiszel ebben?
- Őszintén? Nem… - nevettünk mind a ketten.
Összeszedtük magunkat, Seb gyorsan kiosztott pár aláírást a rajongóinak, megígérte nekik, hogy a szabadedzések után mindenkinek ad majd egyet, de most késésben van. Bepattantunk a kocsiba, és elindultunk a pálya felé.
- Mesélsz magadról? – kérdezte gyengéden.
- Egy feltétellel… ha Te is.
- Rendben… de rólam bármit elolvashatsz a neten.
- Az nem olyan izgalmas… és szeretném Tőled hallani.- mosolyogtam Rá.
- Oké, én benne vagyok, de kezd Te.
- Jó. Egy szeptemberi esős napon kezdődött minden…