Remélt szerelem... 3. fejezet

Késő délután szedelődzködtünk vissza a szállodába Apával és Adriannal. Seb is akkor készült indulni, a pakolóban találkoztunk, és odaintegetett nekünk. Apa felvetette, hogy nyugodtan mehetek Vele, mert Ők még megvárják Guilt és Ciaront is. Így egy boldog mosollyal az arcomon ültem be mellé. Most az eső épp, hogy csak szemerkélt. Titkon bíztunk benne, hátha el is áll, de hideg volt. Ahogy beszálltunk Seb első dolga volt a fűtést feltekerni.
- Nehogy megfázz… - mondta mosolyogva, én meg pirultam.
- Milyen messze van a hotel? – próbáltam valami beszélgetést kezdeményezni.
- Körülbelül fél óra…
- Nem tűnt olyan soknak, ahogy jöttem. És milyen lesz a hétvége?
- Esős… - mosolygott.
- Komolyan? Ezt nem is gondoltam volna… a francba, akkor most sem kell felvennem a bikinimet… - méltatlankodtam.
- Bikini? Én benne vagyok… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Akkor adjam kölcsön? – tettetem a hülyét.
- Én nem arra gondoltam… - pirult el, ó szóval Őt is lehet zavarba hozni.
- Akkor mire? – kérdeztem, de választ már nem kaptam, mert az eső rákezdett. Özönvízszerűen zúdult le. Semmit nem lehetett látni. Az előbb még előttünk haladó autó is megállt. Az úton kocsisor alakult ki pillanatok alatt. Az ablaktörlő maximumon ment, de az előttünk álló autót így is alig láttuk. Kezdtem egy kicsit pánikba esni…
- Jól vagy? – hallottam mellettem Seb aggódó hangját.
- Azt hiszem igen… - ránéztem, Ő megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem lesz semmi baj… vigyázok Rád.
- Tudom… - egy picit még feljebb húzta a fűtést, ugyanis az ablakok kezdtek bepárásodni. Az illata belengte az egész belső teret, és ez megnyugtatott. Megszólalt a telefonja.
- Szia… Igen, bennragadtunk az esőben. Áll a sor, nem tudunk haladni, de nem is kockáztatnám meg. Nem lehet semmit sem látni… Igen… Adjam? – felém fordult – Apukád… - s nyújtotta a készüléket, de egy pillanatra sem engedte el a kezemet.
- Szia Apa.
„ – Jól vagy Kicsim?”
- Igen, minden rendben van. – hallottam a hangján, hogy aggódik.
„ – Nem lesz semmi baj, nincs pánik… Seb veled van…”
- Tudom… azt mondta, vigyáz rám. – néztem mélyen a szőke német kék szemeibe, amelyek mosolyogtak rám. Simogatta a kézfejemet, és ez teljesen ellazított.
„- Vigyázzatok magatokra, és egymásra… a hotelben találkozunk. Szeretlek Bella…”
- Én is téged Apa…
„ – Add vissza Sebet légy szíves…” – adtam vissza a készüléket.
- Apa akar még veled beszélni…
- Igen?... Jó, rendben van… Persze, felhívlak… Oké… - rám nézett, és elmosolyodott, és letette. – Nincs más választásunk, mint várni…
- Komolyan? Nem is gondoltam volna…
- Te szemtelenkedsz velem? – háborodott fel játékosan.
- Ééééén??? A világért se tenném. – mosolyogtam rá.
- A szemtelenkedésért büntetés jár ám… - fenyegetett meg játékosan.
- Büntetés? Állok elébe… - kacérkodtam vele. Alig ismertem magamra. Mindig féltem az ilyen időkben, de ez jelenleg egyáltalán nem zavart.
- Igen? – lepődött meg.
- Igen…- az eső, mintha csak erre várt volna csillapodott, és végre a látómező is kitágult.
– Azt hiszem, el tudunk indulni… De nehogy azt hidd, hogy el fogom felejteni a büntetésedet… - mosolygott rám, majd a kézfejemre egy puszit lehelt, és visszatette azt az ülésre, és meg sem álltunk már a hotelig…