Hinni az életben

11. rész

A délután nagy részében nem történt semmi különös, tekintve, hogy nem találkoztam már Kimivel. Azt hiszem ő nem akarta. Így Toni, a haverja vitt haza. Egész úton csak beszélt és beszélt. Nagyon sokszor röhögött a saját poénjain is. Nem tudtam eldönteni, hogy engem vagy önmagát szórakoztatja. Az ajtó becsukása után, ahogy sikerült egyedül lennem, végre fellélegeztem. Jó volt végre otthon lenni. Vettem egy gyors zuhanyt, és beájultam az ágyba.
Az éjszaka közepén azonban felébredtem, s nem tudtam visszaaludni. Órákig forgolódtam az ágyban, vagy néztem épp a plafont. Tudtam, hogy Kimi haragszik rám, s azt is, hogy valahol igaza van. Tisztában voltam vele, hogy bocsánatot kell kérnem mindazért, hogy ápolt, s aggódott értem. Össze kell szednem magam, nem sírhatok mindenen egyfolytában. Ami történt, sajnos megtörtént. Nem tudjuk visszacsinálni. Szerintem Atte, ha tudta volna, hogy orrtörést szenved nem a konyhának akart volna bejönni, hanem megkeresi a főbejáratot.
Felkeltem az ágyból, hisz feleslegesnek éreztem, hogy tovább feküdjek, mert úgysem tudnék aludni. Az ablak mellé telepedtem, s néztem a kinn nyugvó tájat, s az elmúlt nap eseményeit pörgettem le újra és újra. Lehet mégsem volt annyira jó ötlet, hogy elfogadtam ezt az állást. Nem vagyok én ebbe a világba való, ahol ennyi ember között kell mozogni, és mindenkivel kommunikálni. S a legfontosabb, hogy mindenkinek meg kell felelni, legfőképp Kiminek. Azt hiszem, rá kell jönnöm, hogy nem megy ez nekem.
Rendben tartom én a házat, ha nincsenek itthon, de akkorra keressenek valaki mást, mikor hazatér. Tudom, hogy a terhére vagyok, csak nem akarja elmondani, mert ahhoz túl jó ember. De a kifakadásai is mind ehhez vezethetőek vissza. Nem érek én annyit, hogy összevesszen a barátaival, és nagyon nincs igaza Toninak, hogy sok közös vonás van bennünk. Hisz mi lehet bennünk közös? Én egy ágrólszakadt vagyok, míg ő gazdag. Nekem nincs senkim, neki meg ott vannak a szerettei. Ők törődnek vele, szeretik. Nekem még egy macskám sincs, aki várna haza.
A nap nagyon lassan felfele kúszott a horizonton, hirdetve, hogy egy új nap közeleg. Tudtam, hogy a mai nappal véget ért a betegszabadságom, így munkára fel! Vettem egy frissítő zuhanyt, hogy magamhoz térjek, mert az éjszaka nem sokat aludtam, s lehet, ez megbosszulja magát. Felöltözve frissen és „üdén” indultam el a boltba vásárolni, s onnan a munkahelyem felé…
A házba beérve hatalmas felfordulás fogadott. Mindenfelé üvegek, papírpoharak hevertek. A székek és a fotelek nagy összevisszaságban. A konyhában még rosszabb volt a helyzet. Tudtam, hogy az elsődleges feladatom, hogy rendet tegyek, mire mindenki felébred. Nekiálltam egy zsákba összeszedni a szemetet, és az üvegeket. Nyitottam ki ablakot, hogy ki is szellőztessek. A kiborult ételeket összesöpörtem, ha mindenki felébred, akkor ki is porszívózok, de nem szeretnék azzal a ricsajjal mindenkit felkelteni. A romokból már rájöttem, hogy nagyon hosszú éjszakájuk volt.
A nappali fogjuk rá, már nem néz ki úgy, mintha a világháborút itt vívták volna, így átmentem a konyhába. Már attól elfáradtam, hogy tudatosult bennem, hogy mennyi időbe telik az, hogy kitakarítsam, és ma még főznöm is kell. Mondjuk fogalmam sem volt, hogy hány főre. A konyhába is szeméttel kezdtem, majd összesöpörtem, és nekiálltam mosogatni. Ekkor jelent meg Mark az ajtóban.
- Szia Elina! Jó reggelt! – mosolygott rám - Mi történt itt? – nézett körbe.
- Szia Mark! Neked is jó reggelt! – mosolyogtam vissza – Nem tudom, de mindjárt rend lesz és reggeli. Tettem fel kávét.
- Azt hiszem arra szükség lesz. Na, felmegyek, és felkeltem Kimit. Ma elvileg edzés lenne, de nem tudom, hogy milyen állapotban van. – húzta el a száját.
- Sok sikert hozzá. – küldtem felé egy bátorító mosolyt.
- Szükségem lesz rá. – nevetett fel kényszeredetten – Remélem, egyedül találom… - motyogta a bajsza alatt, s indult el az emelet irányába.
Megálltam a mozdulatomban, s a szemeim kikerekedtek. Ebbe még bele sem gondoltam, hogy valakivel lehet fenn. A mellkasomban a pillanat tört része alatt egy fájdalomhullám söpört végig, s tudtam, hogy ez nem a kezeim miatt van. És nem is Atte miatt… Ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy visszatartsam a kitörni készülő sírásomat, ahogy eljutott Mark mondatának az értelme az agyamig. A körmöm már a húsomba vájt, de nem érdekelt. Nem szabad sírnom… most ez a legfontosabb. Nem szabad mutatnom, hogy fáj… mert fájt, de nagyon.
Kényszeredetten törölgettem a konyhaasztalt, és a pultot. Szuggeráltam az ajtót. Nagyon vártam már Markot, hogy híreket mondjon nekem, de nem jött. Helyette egy ismeretlen hölgy jelent meg az ajtóban. Ahogy láttam kettőnk közül csak én lepődtem meg, őt egyáltalán nem zavarta, hogy ott vagyok. Odament a kávéhoz, s töltött magának.
- Te vagy Elina, ugye? – szegezte nekem a kérdést.
- Igen… - néztem rá zavartan. Elég volt rá nézni, hogy tudjam, én egy senki vagyok hozzá képest. Nagyon szép és dekoratív. A ruhái a legújabb divat szerint. Nagyon zavart, hogy a szemeivel méregetett, mialatt itta a kávéját.
- Kösz a kávét. – tette le a poharat, s indult az ajtó fele. Onnan még visszafordult, s a szemembe nézett, majd távozott.
A kezem remegett, a mellkasom a szapora levegővételek miatt emelkedett. Lerogytam a székre, s nagyon összetörtnek éreztem magam. Már nem akartam sírni, de nagyon el voltam keseredve. Végleg tudatosult bennem, hogy hol is van az én helyem…