Eltitkolt vágyak...

Eltitkolt vágyak... (2/2)

A szemeim kikerekedtek, ahogy az ajka találkozott az enyémmel. Most nem volt durva, nem volt követelőző. Az arcomat két kezébe vette, s lágyan tapogatózva csókolgatott. Döbbentem álltam vele szemben… nem tudtam, hogy ilyen édesen csókol.
A falnak nyomott, és úgy csókolt tovább. Fogalmam sincs, hogy mikor történt az, amikor én is viszonoztam, és a kezeimmel átkaroltam a nyakát. Beletúrtam a szőke fürtjeibe, és a csókot kezdte elmélyíteni, és egyre szenvedélyesebb lett. A gondolatok abban a pillanatban megszűntek, nem érdekelt semmi, az érzésen kívül, amit kiváltott belőlem…
Nem tudtam, hogy kezdődött, de csak azt vettem észre, hogy a pólóm nincs rajtam, és az overallját közös erővel kezdtük lehámozni róla. A nyakamat kezdte kényeztetni, én pedig a tűzálló ruhát, húztam ki az overallból. Nem gondolkodtam, nem akartam, csak egy dolog hajtott, mégpedig a vágy, amit a csókjai és az érintései váltottak ki belőlem. A melltartómat kikapcsolta, és mellettem huppant a padlón. Rám nézett, nem mondott semmit, de a szemeiből a vágyat tudtam kiolvasni. Itt még megállhattam volna, hisz az agyam egy kis zuga szinte kiabálta felém, hogy meg fogom bánni, mégis áthúztam a fején a tűzálló ruhát, és megcsókoltam…
Az overallja a bokájáig csúszott és a csapatruhám szoknyája a derekamra volt felhúzva. Az utolsó ruhadarabot, a bugyimat, mely kettőnk közt volt még, s amely megakadályozta az egyesülésünket, végre lehámozta rólam. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, s vágytunk a beteljesülésre, melyet csak a másik tudott megadni. Kapkodva vettük a levegőt, s mikor nem volt semmi akadály közöttünk, visszatért az ajkaimhoz. Szenvedélyesen, forrón csókolt, s a popsim alá csúsztatta a kezét, és megemelt.
A fejem így egy szintbe került az övével, és a lábaimat a csípője köré kulcsoltam türelmetlenül. Vágytam már rá, hogy magamban érezhessem őt. Türelmetlenül nekinyomtam a csípőmet, és nem kellett várnom a további kínzásra, ugyanis egy lökéssel bennem volt.
Sóhajok voltak az első mozdulataira a válaszaim, s ez kezdett átmenni hangos nyögésekbe. Ezt megakadályozta azzal, hogy a száját az enyémre nyomta, s forrón megcsókolt. Gyorsabb tempóra váltott, s meg kellett kapaszkodnom benne, hogy bírjam vele. Őrjítő volt… fantasztikus…
A beteljesedés hullámai átcsaptak a fejem felett… a gerincem ívbe feszült, a számat összeszorítottam, hogy ne kiáltsak fel, és a hátát végigkarmoltam. A kezei körülöttem megfeszültek, és erőteljesebben szorított magához, majd éreztem, ahogy szétterjed bennem odalenn.
A lábai azonban nem bírtak tovább minket megtartani, és lecsúsztunk a földre. Pihegve néztünk egymásra… igazán most fogtam fel, hogy mit csináltunk mi ketten. Egyikőnk sem tudott megszólalni… döbbenten néztünk egymásra.
- SEB!!! Egy óra és futam!!! Igyekezz!!! – hallottuk meg az edzőjét az ajtó túloldalán.
Kapkodva öltöztünk fel, nem is néztünk a másikra. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyikünk van nagyobb zavarban. Magára rángatta az overallt, és tűzálló ruha felső részét. A zsebébe nyúlt, majd kinyitotta az ajtót. Szélesre tárta, ott azonban megtorpant. Egy másodpercig a semmibe nézett, majd rám kapta a tekintetét. Egy pillanatig habozott, majd egy lépéssel előttem termett, és a száját az enyémre nyomta.
- Zoé… remélem, találkozunk futam után. Szurkolj nekem… - suttogta az arcomtól pár milliméterre.
Döbbenten néztem rá, s mire felocsúdtam már nem volt a raktárban. Egyedül maradtam, s akkor fogtam fel, hogy mit is tettünk itt. Én nem vagyok normális! Hisz nem is szimpatikus erre mi… ketten a raktárban… és pont vele… Megigazítottam magamon a ruhát, és kimentem a többiekhez. Sebastian már nem volt ott, és Tommi sem, a vendégek azonban megsokszorozódtak, amíg távol voltam. Zavartan álltam be a pult mögé, ahol Petra tartotta eddig a frontot. Kíváncsian méregetett, egy cinkos mosoly kíséretében. Nem bírtam már tovább, így én szólaltam meg.
- Inkább kérdezd meg… - jegyeztem meg szárazon.
- Nem kell kérdeznem, minden az arcotokra van írva. Főleg Sebére. Nem tudom mikor láttam ilyen széles mosollyal távozni. Még a járásáról is meg tudtam állapítani, hogy boldog. – kacarászott barátnőm – Ja és azt üzeni, hogy ezt a futamot NEKED fogja megnyerni. – nevetgélt tovább, s jól érthetően kihangsúlyozta a neked szót. Én csak sóhajtottam egy hatalmasat.
- Remek… - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen? Nem akarom elhinni, hogy annyira szörnyű volt. Még a zenét is fel kellett hangosítanom miattatok. Az volt az egy szerencsétek, hogy szinte még senki sem tartózkodott itt. – vigyorgott tovább töretlenül.
- Petra inkább hagyjuk… - legyintettem.
- Miért vagy ennyire elutasító vele? Megtörtént, és akkor mi van? Nem dől össze a világ! Ha szeretnétek, akkor folytatjátok, ha pedig nem akkor csak egy alkalom volt. Zoé… normális srác, próbáld meg vele, nem hiszem, hogy csak úgy otthagyott. Olyan volt, mint akinek előrehozták a karácsonyt. Mondott valamit? – kíváncsiskodott.
- Hogy reméli, találkozunk a futam után, és hogy szurkolok neki. – adtam meg magam.
- Megmondtam, vagy megmondtam? – nézet rám szemöldök húzogatva.
- Inkább menj dolgozni… mindjárt kezdődik a futam, és addig mindenkit ki kell szolgálni. – löktem az asztalok felé mosolyogva.
- Megyek már… - kacarászott – de vigyázz nehogy orra bukj, annyira tapadsz a tévére, miközben a németedet mutatják… - spurizott el a mondat végére, kacagva.
Petra sokat átvett a munkámból helyettem, hogy követni tudjam az eseményeket a tévéből. Inkább benn voltam a pult mögött, s gondolkodtam. Tudtam, hogy valahol igaza van barátnőmnek, és én vagyok az, aki elutasító… de mi van, ha neki csak arra kellettem, hogy megkapjon? A verseny végére már egészen borús gondolatok kerítettek hatalmába. A futamot Sebastian nyerte, így nagy volt az ünnep a csapat háza táján.
A szerelők is bejöttek, hogy mindenki előkészüljön a csapatfotózáshoz. Petrát Chris elcipelte, a többi lány is boldog mosollyal indult el a Home elé. Én nem akartam menni… be voltam tojva. Nem akartam Sebastiant látni, pedig tudtam, hogy ez számomra elkerülhetetlen. Az összes pezsgőt elvitték a fiúk így tudtam, hogy szükség lesz még utánpótlásra a raktárba mentem. Abba az ominózus raktárba, ahol pár órával ezelőtt a szívem vezérelt az eszem helyett. Épp a dobozokat szedtem elő, mikor két kéz simult a derekamra…
- Úgy látszik ez lesz a törzshelyünk… - csókolt a nyakamba.
- Seb… - fordultam felé, de a kezeit a derekamon hagyta.
- Shhh… - adott egy puszit a számra – Neked nyertem meg Zoé… bocsáss meg, hogy bunkó voltam veled… - döntötte a homlokát az enyémnek – Ha tehetném, visszacsinálnék mindent, hogy elölről kezdhessük… - suttogta a fülembe.
Erre nem tudtam mit mondani, csak megöleltem. Éreztem, hogy a testemben egy görcs oldódott most fel, ahogy szorosan magához húzott, és a nyakamat csókolgatta. Tudtam, hogy nem sajátíthatom ki, hisz a sajtó itt ólálkodik…
- Nem várnak téged fotózása odakinn? – néztem rá mosolyogva, ő azonban nem engedett el.
- De, egy csapatfotózásra, akárcsak téged. Petrának megígértem, hogy bejövök érted – vigyorgott rám – És megígértem neki, hogy pózolok egyet a büfés csajokkal is… - a mosolya még szélesebb lett.
- Igen? Azta mindenit… És Chris nem lesz féltékeny? – kötözködtem vele.
- Nem… Mert tudja, hogy a lányok kötött ott van a barátnőm is… - nagy szemekkel néztem rá, a szívemet melegség öntött el, és most én csókoltam meg. Tudtam, hogy közöttünk most valami új veszi kezdetét… valami varázslatos…