Titkok erdeje

3. rész

Hihetetlen érzés volt újra ott lenni. Milton Keynes mindig valami megfogalmazhatatlan érzést vált ki belőlem. Amikor a különgépel landoltunk, már éreztem a gyomromban valami bizsergést, de nem félelem volt, hanem izgalom. Izgalom, hogy újra ott lehetek, ahol minden valamikor elkezdődött. A szívem egy kissé összeszorult arra a gondolatra, hogy milyen szép karrierem lehetett volna… de ránéztem a mellettem békésen szuszogó Benre, és ez a rossz érzés azonnal távozott belőlem.
Adrian megnyugtatott, hogy nincs itt, sőt még a közelünkben sem lesz egy jó ideig. Azért tartottam a többiektől is, akikkel itt összefuthatok, hogy ők is olyan hamar észreveszik a hasonlóságot, mint a volt főnököm. Ebbe még bele sem gondoltam igazán! Egy dolog hajtott, hogy végre ismét hasznos lehetek… és visszaülhetek a tervezőasztalomhoz, ahova annyi szép emlék fűz.
Azonban ott a másik dolog… a volt munkatársaim! És a főnököm! Mi lesz, ha Ő is észreveszi… félelem és rettegés kapott el! Nem fognak rávenni, hogy mondjam el neki… nem akarom… nem és nem!!!
- Állj meg!!! – kiabáltam rá Adrianra, aki azonnal a fékre taposott, már a gyár felé tartottunk. Ben nagy szemekkel nézett rám.
- Mi a baj? – ijedt meg azonnal.
- Forduljunk vissza! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Forduljunk vissza! Nem akarom, hogy mások is lássák Bent. Eddig ebbe bele sem gondoltam, nem akarom, hogy a fülébe jusson a dolog. Önző voltam, és nem gondoltam a fiamra.
- Ugyan, ne beszélj butaságot! Mindenki nyaral éppen, szinte alig vannak benn. Az „utazókból” mindenki kivétel nélkül szabadságon van. – nyugtatott meg azonnal.
- Kivéve egy… - mosolyogtam rá.
- Ja… hát… - vakarta meg a fejét – Nem hagy nyugodni a lassulási problémánk. – pirult el.
- Akkor mire várunk még? – néztem rá vigyorogva. – Jöjjünk rá, mi okozza a problémát a Világbajnok csapatnál…

Két hét… ennyi idő állt rendelkezésünk, hogy rájöjjünk a hibákra, de mindezt csak elméletben lehetett. Így volt ez a munka a legnehezebb. Nem tudtad szimulátorban kipróbálni, nem tudtál tesztelni, még legyártani sem az alkatrészt. Az első-két nap volt számomra a legnehezebb. Visszazökkenni a kerékvágásba. Nem úgy ment a dolog, mintha el se mentem volna, hiszen ez a kocsi nem ugyanaz volt, mint a 2009-es.
Két napja dolgoztunk már szinte egyhuzamban. Az alvást és az evést nem részesítettem előnyben, Benre azonban figyeltem. Most is a szőnyegen ül, és játszik, az egyik kedvenc plüssfigurával a Villám Mcqueen-el. Fáradt voltam, de nagyon élveztem a munkát, mégis megálltam, és mosolyogva néztem kisfiamat, és elbizonytalanodtam…
Adriannak lehet, mégis igaza van, lehet, mégis el kellene mondanom neki. Önző vagyok, mert kisajátítom Bent magamnak. Lerogytam a legközelebbi székre, teljesen ledöbbentem önmagamon. Végig abban a hitben éltem, hogy mindezt Benért teszem… de rájöttem csak azért, hogy nekem ne fájjon. Ne kelljen mással boldognak látnom…
- Lili? Jól vagy? – lépett mellém Adrian.
- Önző vagyok… és igazad volt… - a torkom összeszorult, és a sírás kerülgetett.
- Most éppen miben is? – mosolygott rám.
- El kellett volna mondanom neki. A saját sebeimet nyalogattam, miközben megfosztottam az Apjától. Önző, és rossz Anya vagyok. – sírtam el magam.
- Nem vagy az… csodálatos Anya vagy. – ült le mellém, és ő is nézte Bent, miközben játszott – Tudtam, hogy meg fog jönni az eszed, és hidd el nincs minden veszve! Állj elé, és mond el neki az igazat! – bátorított.
- Utálni fog, amiért nem tettem meg előbb…
- Biztos haragudni fog az elején, és őszintén megmondom, minden oka meg lesz rá. De mondd el neki, hogy miért tetted, és hidd el meg fogja érteni. Segíteni fogok neked Lilien, és tudom, hogy a többiek is. Christian, Helmut is melletted lesznek, és fűzni fogják Őt, hogy értsen meg, de ahhoz az kell, hogy légy vele őszinte. Teljesen őszinte… - győzködött türelmesen.
- Adrian én nem tudom… gondolkodnom kell… – néztem rá.
- Tudom… nem is fogom erőltetni. – mosolygott rám – Na gyere, át kéne nézni még egy csomó iratot, maguktól nem készülnek el! Munkára fel!
- Oké, munkára fel…