Titkok erdeje

4. rész

Egy hét telt el, és én ennek az egy hétnek minden egyes pillanatát élveztem. Ha nem a tervezőasztalnál ültem, akkor Adriannal próbáltuk lefuttatni a terveket számítógépen. Ben mindig ott serte-pertélt körülöttünk, nagyon élvezte, hogy most nem otthon vagyunk.
Egy hét után kezdtük derűsebben látni a dolgokat, és mit adtam volna nyolc teljes óra nyugtató alvásért. Nem igazán voltam én ehhez hozzászokva, mert Ben nem volt nyűgös baba, hogy éjszakákat kellett volna virrasztanom miatta.
Nyugodtan dolgoztunk, sőt, Adrian szeretett Bennel is játszani. Azt mondta kiéli magát, míg nem lesz unokája. Azóta nem hozta szóba Őt… nem erőltetette, hogy mondjam el az igazat. Tudtam, hogy nem sumákolhatom el ezt sokáig, főleg úgy, hogy a gyárban voltunk. Egy hét telt el, s nagyon sokat haladtunk már előre, amikor hirtelen kivágódott az ajtó…
- Adrian! Mi a jó fenét csinálsz te ilyenkor itt??? – kelt ki magából nagyon nem más, mint maga Christian Horner.
- Christian… - lepődött meg.
- Ne Christianozz itt nekem!!! Eszednél vagy, hogy mekkora bajba keverhetted volna a csapatot!!!! De… - lepődött meg, amikor észrevett. – Lili? – suttogta.
- Szia Christian! – integettem neki félszegen, de Bent még nem vette észre, remélem csendbe is marad.
- MI FOLYIK ITT???? – kezdett megint bele – Te mit keresel itt??
- Christian, ne kiabálj… - intette le azonnal Adrian a csapatvezetőt. – semmi olyat nem tettünk, ami szabályszegés lenne.
- De… - folytatta volna azonban kisfiam ezt az alkalmat találta, hogy előmásszon rejtekhelyéről.
- Ajjjja… - nyúlt az üvege felé kis kezeivel, és én készségesen a kezébe adtam.
- Mi? Anya??? Te szültél? És mikor? És ki… - de nem fejezte be, mert ekkor Ben ránézett. – Ó… te magasságos! Ugye nem? Ő az Apa? És miért nem mondtátok eddig el? – mondta.
- Christian csillapodj. – intette le a főtervező – Nem tudja…
- MI???? De miért nem mondtad el neki????? – ordított tovább magából kikelve, de Ben ezt már nem viselte el, és sírni kezdett.
- Shhh… semmi baj… - vettem a karomba és ringatni kezdtem.
- Na jó, majd ha lehet veled normálisan beszélni akkor visszajöhetsz – fogta meg a vállánál – egyébként Adios! – lökte ki, és becsapta utána az ajtót.
A kanapéra telepedtem a kisfiammal, és magamhoz öleltem őt, s nyugtatólag simogattam a hátát. Ismertem már annyira, hogy percek kérdése, és elalszik ettől. Most sem tévedtem. Adrian hatalmas levegőket vett, hogy lenyugodjon, mert az arcán nagyon is látszott a feszültség. Leült mellém a kanapéra, s figyelte, ahogy kisfiam szempillái elnehezülnek, és lassan lecsukódnak.
- El kell mondanod neki… nincs más választásod. – mondta halkan.
- Tudom… csak nem tudom, hogy
kezdjek neki… álljak elé, és mondjam meg neki, hogy tessék, van egy fiad? – osztottam meg vele a félelmet.
- Hááát talán azért mégsem így kéne… - kuncogott – de ha belegondolok, fogalmam sincs, miképp kéne ezt neki tálalnod. Hála Istennek én nem voltam ilyen helyzetben.
- Sokat segítettél meg kell hagyni… - húztam el a számat, és az ajtó felől egy halk kopogást hallottunk. Adrian azonnal felpattant, odament, s kinyitotta.
- Christian… - suttogta.
- Én… szóval… én azért jöttem – tárta ki az ajtót előtte a tervező – hogy… szóval Lili – lépett elém, de halkabbra váltott mikor meglátta az alvó babát a karomban – Lili kérlek, bocsáss meg nekem, és te is Adrian. Ok nélkül akadtam ki, és nem volt jogom kérdőre vonni téged. – fordult ismét felém.
- Semmi baj… lehet én is így reagáltam volna a helyedben. – próbáltam a fagyos légkört oldani egy kicsit.
- Nem hiszem… - húzott elém egy széket, s szemlélni kezdte csöppségemet – Nagyon hasonlít rá… le sem tudnák egymást tagadni. Tudod azért még nagyon kicsi, de már most is kísérteties a hasonlóság kettejük között. Mintha indigóval készült volna…
- Én is ezt mondtam… - kuncogott Adrian mellettem.
- Miért nem mondtad meg neki? – tette fel a legkézenfekvőbb döntést – Te tudtál róla? – nézett kollegájára.
- Egy hete tudom, s azóta is azon vagyok, hogy mondja el neki az igazat. Szerintem kezdek jó úton járni. – vigyorgott rám.
- Tudom, hogy nem érted, miért nem mondtam meg neki. – néztem a csapatvezetőre. – De… nem tehettem tönkre az életét. Egyszerűen nem voltam rá képes. Egy kósza éjszaka fogant meg, s mind a ketten tudtuk, hogy hiba volt. Ő is és én is… de mégis képtelen voltam megválni tőle. – néztem a békésen szuszogó Benre az ölemben.
- Szereted őt… - Christian nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette, s fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre.
- Mi van itt kérem szépen??? Rájöttök valamire, s engem meg kihagytok belőle??? Lili??? Te mit keresel itt???