65. rész

Másnap ebéd után indultunk útnak Sebi szülővárosa felé, mert ezt a hetet megkaptuk szabadságnak. Azaz igazság, hogy ezen egy kicsit meg is lepődtem, tekintve, hogy felmondtam, és Carolt kellene „betanítanom”, de Helmut és Christian csak annyit mondtak, hogy ők mindent elintéznek, és jár már nekünk egy kis családi kiruccanás, de Törökországban kötelező megjelennem, mert ott segítenem kell a Kígyónak. Ó ez lesz a kedvenc eltöltésem… neki segíteni. Azért Maggiet sajnáltam Milton Keynesben… már lehet agyvérzést kapott Caroltól…

Mannheimtől kocsival mentünk, persze Sebi vezetett, apuja ült mellette, én, pedig hátra kerültem. Azt hiszem útközben elaludtam, mert egy kéz simogatását éreztem az arcomnál…
- Drága… ébresztő… - mosolygott rám a kedvesem, de a simogatást nem hagyta abba.
- Már meg is érkeztünk? – elég kómásnak éreztem magam.
- Igen. Gyere Kicsim… kipakolunk, felcuccolunk a szobánkba, és már aludhatsz is. Oké?
- Rendben… - kikászálódtam, és megnyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, amikor Fabit láttam közeledni. Szinte repült felénk, látszott rajta, hogy hiányoztunk neki.
Másnap reggel Sebi vitte el suliba a legfiatalabb családtagot. Én addig Heikkével takarítottam el a reggeli romokat. Láttam rajta, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Egész reggeli alatt le se vette a szemeit rólunk Sebivel. Most, hogy kettesben maradtunk, már nem bírtam tovább.
- Heikke, valami baj van?
- Baj? – döbbent meg teljesen kérdésemen – Nincs… vagyis nem tudom… - látszott rajta a zavartság.
- Akkor? Olyan furcsa vagy…
- Én… vagyis… tudom, hogy semmi közöm a dolgaitokhoz Sebastiannal, de mond csak… minden rendben van köztetek?
- Igen, a lehető legnagyobb rendben. Miért kérdezed?
- Csak, mert legutóbb mikor itt voltatok valahogy olyan… hm… nem is tudom… úgy tűnt, mintha gond lenne. Lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak, de látom most nagyon szerelmesek vagytok… szóval nem tudom… - egy pillanatig töprengtem, hogy mit tegyek, s rájöttem mégsem hazudhatok neki, hisz ő mindig nagyon rendes volt velem szeretettel fogadott a családjába…
- Részben igazad van Heikke… - és akkor elmeséltem neki nagy vonalakban a dolgokat. Azért a Lewisos gyanúsítgatást kihagytam, főként Carol szemétségeit és a barátnőim elfordulását ecseteltem neki részletesen. Igazán most győződtem meg róla, hogy kitől is örökölte Sebi a szenvedélyességét… Heikke mondhatni kiakadt…

- Ezek nem is barátnők!!! Szemét Carol… - szabályosan izzottak a szemei a méregtől – Hogy szorulhat valakibe ennyi rosszindulat…
- Nyugodj meg… mindenki megkapja azt, amit érdemel… - és akkor elmeséltem neki, hogyan akarok bosszút állni rajta.
- Mindig is tudtam, hogy okos lány vagy Liz… - mosolygott rám, már teljesen lenyugodott. – De biztos, hogy sikerülni fog???
- Sikerülni fog… bízz bennem…
- Akkor rendben… - pillantása az órára esett – Hol lehet Sebastian? Ilyenkor már itt kellene lennie? – ebben a pillanatban a bejárati ajtó hatalmasat csapódott, és egy hihetetlenül ideges Sebastian Vettel ment el mellettünk, és robogott fel a lépcsőn, majd felérve az emeltre bevágta a szoba ajtaját. Mi nagyokat pislogtunk Heikkével. Majd Norbert lépett be a házba…
- Mi történt?
- Ezt én is szeretném tudni… - mondta teljesen lelombozva. – hatalmas fékcsikorgások közepette hazaért, majd nekiállt csapkodni az autó ajtaját. Szóltam neki, hogy ne csinálja, erre ő, mit foglalkozom vele, az ő pénzéből van, ha elromlik, vesz egy másikat… - láttam, hogy rosszul estek neki a fia szavai.
- De valaki csak felhúzta… nem szokott csak így vagdalózni… - kötötte az ebet a karóhoz Heikke.
- Te is tudod, hogy csak egy ember tudta így felhúzni… - nézett mindent tudóan Norbert Heikkére.
-Kicsoda? – néztem rájuk.
- Hanna…