Remény a boldogságra 10. fejezet

Reggel az ágy mellettem üres volt. Először meglepődtem, de úgy gondoltam biztos valami dolga akadt, így nem akadtam fenn túlzottan a dolgon. Elvégeztem reggeli teendőimet, és elindultam le, reggelizni. A büfében csak néhányan lézengtek, s nyugodtan el tudtam fogyasztani a reggelimet.
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…