Titkok erdeje

39. rész

Fogalmam sem volt, hogy igazából mire is ébredtem fel, de magam körül neszezést hallottam. Kinyitottam a szemem, de csak a sötétséget ölelt körbe, azonban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, nem láttam ki az, mert az őrző fény sem világított.

- Seb? – suttogtam, mire valaki az ágyhoz lépett, és felkapcsolta a villanyt.

- Szia. – suttogta, majd rám mosolygott.

Nem tudtam megszólalni, a torkomat a sírás fojtogatta. Csak néztem Őt, ahogy odamegy a kiságyhoz, és óvatosan betakarja Bent, majd végigsimít a kisfején.

- Tudom, hogy egy szó nélkül tűntem el, és nagyon sajnálom, de nem tudtam mást tenni…

- Nem kell magyarázkodnod. – suttogtam neki rekedt hangon.

- De kell, mert Anya mesélte, hogy mi volt az esti fürdésnél… - nézett rám nagy szemekkel.

- Nem volt semmi különös. – le akartam zárni ezt a beszélgetést, mert kezdett számomra kellemetlen lenni.

- De volt! Sajnálom, hogy csak úgy egy szó nélkül elmentem, de ki kellett szellőztetnem a fejem, mert legszívesebben megpofoztam volna Melaniet! – ült le az ágyra nekem háttal és két kezébe vette az arcát.

- Sajnálom… – szólaltam meg végre, mire azonnal rám nézett, miközben felültem az ágyon – Sajnálom, hogy ennyi bajod van velünk!

- Ne mondj ilyet, egyáltalán nincs igazad! Hanna minden idiótasággal telebeszélte a fejét, és most nem fogad el más véleményt! – magyarázta türelmesen.

- Én azt hittem… - folyt le az első könnycseppem – azt hittem…

- Mit? – jött azonnal oda hozzám, és fogta meg a kezem.

- Hogy Hannához mentél… - hajtottam le a fejem, nem bírtam ránézni. Az agyam egy jól eldugott zuga kiabálta felém egész délután ezt a dolgot, és valószínűleg ezért voltam morcos, és Ben miattam lett rosszkedvű. Igen, minden miattam van.

- Ne gondolj ilyeneket… főleg nem ekkora butaságot… - súgta a fülembe, majd ahogy felemelte a fejem, mellettem ült az ágyon.

- Sajnálom… - suttogtam szinte erőtlenül, míg Ő átölelt és egy puszit adott az arcomra… lágy volt, szinte légies, majd az ajka a nyakamra vándorolt, és ott puszilt meg. A szívem és a gyomrom remegni kezdett, s nem bírtam megszólalni, mindez olyan hatással volt rám.

- Ajjja… - szakadt meg a varázs, és Ben ott ült az ágyon, kissé álmos fejjel.

- Hé, Nagyfiú! – szólt neki Ő, s azonnal a kiságyhoz ment.

- App!! – vette észre, s azonnal nyújtózkodott felé.

- Semmi baj, már itt vagyok! Aludj csak Kicsikém…- ölelte magához, és puszilgatta meg.

- Ajjja… - szólalt meg álmos hangon.

- Itt van Ő is… ne félj… - lépett vele az ágyhoz és ültek le mellém.

- Itt vagyok… - simogattam az arcát, miközben láthatóan küzdött az ébrenléttel. – Aludj csak… - pusziltam meg – Itt vagyunk, nem lesz semmi baj… - néztem a mellettem ülő férfi szemeibe, és tényleg elhittem, hogy így lesz…

Lefektette, betakarta, megsimogatta. Mindezt már az ágyban fekve, betakarózva néztem végig. Szinte ittam a látványát. Ellépett az ágytól, és rám nézett… mélyen a szemembe. Fogalmam sem volt arról, hogy mire is gondolhat. Csak állt ott, és nézett engem. Nem tudtam kiolvasni semmi a szeméből, mégis nekem most mindez, mindent jelentett.

Elszakította rólam a pillantását, s vetkőzni kezdett. Nagyokat kellett nyelnem, ahogy kerültek le róla a kidolgozott testét takaró ruhadarabok. Egy pillanatra elmerengtem, hogy mennyit változott a két év alatt… főleg kinézetben, mert belül ugyanolyan melegszívű, gondoskodó, jó ember, aki mindig is volt.

A pólóját is levette, s egy szál boxerba ment az ágyhoz, s ült le rá, nekem háttal. Nem szólalt meg, én se. Ben felé fordultam, bekapcsoltam az őrző fényt, s lehunytam a szemeimet. Próbáltam az alvásra összpontosítani, de folyamatosan Őt láttam magam előtt egy szál boxerben. Nagyokat kellett nyelnem, ahogy visszagondoltam az előbbi jelenetre.

Hallottam, ahogy lefekszik az ágyra, és megpróbál elhelyezkedni. Én végig csendben és mozdulatlanul feküdtem mellette. Vágytam arra, hogy közel jöjjön hozzám, átöleljen, megpusziljon. Mindez azonban csak vágyakozás maradt, hiszen hallottam, ahogy egyenletesen szuszog, ebből tudtam, hogy elaludt…

Másnap reggel neszezést hallottam, s ahogy kinyitottam a szemem láttam, hogy Sebastian távozik a szobából Bennel a karjaiban. Valahogy nem értettem Őt, hiszen tegnap még annyira más volt velem, most meg teljesen rideg… Mindezzel csak kijózanított, hogy nekünk kettőnknek nincs jövőnk… neki is és nekem is más utunk van…

A zuhany alatt állva éreztem, hogy nem bírom mindezt tovább, csak önmagamat teszem tönkre, ha továbbra is vele maradok. A sírásom feltört, és nem akartam mindezt megakadályozni, hiszen itt nem látja senki, és nem néznek rám szánakozóan. Nem látom azt, ahogy sajnálnak, amiért olyan érzéseim vannak, melyek soha nem lesznek viszonzandók…

Megmostam a hajam is, s mire megszárítottam mind a hajam, mind a testem és felöltöztem, s elindultam lefelé. Azonban a nappali bejáratánál megtorpantam, Ben ott volt Sebastiannal, miközben Britta, aki a kanapén ült, s kissé idegesen magyarázott neki. Ő megfogta a kezét, és bíztatóan rámosolyogott, miközben Ben ott játszott mellette. Nekem erre a képre görcsbe állt a gyomrom. Britta is rá mosolygott, s megsimogatta az arcát, ekkor éreztem azt, hogy mindezt nem akarom tovább nézni. Ők nem vettek észre, s nem adtam semmi olyan jelet, hogy mindez meg is valósuljon. Ahhoz túlságosan el voltak merülve egymásban.

Nem akartam a konyhába menni, mert tudtam, hogy akkor Heikke kiszúrja, hogy valami bajom van, így szinte visszamenekültem a szobába. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Én nem tudtam, hogy Britta… hiszen Ő vigyázott Benre Koreában… én ezt nem is tudtam…