Titkok erdeje

40. rész

Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne sírjam el ismét, de most ez sokkal nagyobbat követelt, mint az eddigiek összesen. Mélylevegőket vettem, ellenőriztem magam a tükörben, hogy ne szúrjon ki senki semmit, s lementem a többiekhez. A nappalit elkerültem, még csak be se néztem, úgy mentem a konyhába, ahol Heikke már nagy lázban égett.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá, s csak remélhettem, hogy mindez őszinte.

- Jó reggelt neked is! – mosolygott vissza, de csak egy pillantásra méltatott, mert éppen egy süteményt kent meg krémmel – A fiúk már reggeliztek, egyél te is nyugodtan…

- Rendben… - vettem ki a tejet a hűtőből, majd egy bögrébe öntöttem, s a mikroba melegítettem meg, hogy kakaóport tegyek bele.

- Britta itt van… - csacsogott tovább – épp most beszélik meg a mai nap programját.

- Aha… - válaszoltam szűkszavúan – Segíthetek neked?

- Egyél inkább. – fordult felém.

- Nem vagyok éhes… inkább segítenék…

A délelőtt nagyon gyorsan telt, hiszen végig Heikkével a konyhában sürgölődtünk. Sebastian meg se nézett minket, s nekem a szívem egyre jobban vérzett. Ben volt az, akinek hiányom feltűnt, mert Ő sokszor betipegett hozzánk.

Azt vettem észre az egyik süti elkészültekor, hogy Heikke elővesz pár poharat, és kancsóba önt üdítőt, s azt nézi, miképp tudná mindet magával vinni.

- Várj… segítek… - mostam meg, s töröltem meg a kezem, majd a tálcát megfogva Heikke után mentem.

A nappaliba mentünk, ahol Britta még mindig ott volt, és Stephanieval, és Sebastiannal láthatóan nagyon jól szórakoztak. Elrebegtem egy halk „sziasztok”-ot, majd a tálcát letéve, amilyen gyorsan csak lehetett távoztam onnan. Nem hinném, hogy valakinek is feltűntem volna.

A fürdőbe mentem, s bezártam az ajtót magam után, hogy senki se tudjon utánam jönni. Eddig bírtam magam tartani, az egyik törölközőt az arcomhoz szorítottam, s úgy sírtam ki magamból ma már másodszor a bánatomat…

A földszintre mentem a többiekhez, ne hogy az legyen, kivonom magam a társaságból, a nappaliban ültek mindnyájan, még Melanie is. Ahogy rám nézett abból tudtam, hogy nem vagyok oda való. Britta Sebastian mellett ült, s láthatóan nagyon el voltak merülve a beszélgetésbe. Azonnal a konyhába mentem, hogy csináljak valamit, de nem volt mit tenni ott sem. Visszamenekültem a szobába, ahol a telefonom csörgött, Adrian keresett.

Éppen az új aerodinamikai újításokat beszéltük meg, amikor nyílt a szobaajtó, és Sebastian jött be. Rám mosolygott, de én visszafordultam az ablakhoz, nem igazán akartam tudomást venni róla. Ő azonban mögém lépett átkarolt, és a nyakamba csókolt, amitől kirázott a hideg. Adrian meg csak magyarázott, és magyarázott… nem igazán tudtam ráfigyelni.

- Ne dolgozz ennyit… - súgta a fülembe, miközben a főtervező a telefonon keresztül a másikba beszélt.

- És mit mutatnak a paraméterek? – kíváncsiskodtam, próbáltam a munkára koncentrálni, Sebastian azonban továbbra is hozzám bújt, és a hajammal kezdett játszani.

- „Elküldök neked mindent, de figyelmeztetlek, ez rengeteg…”

- Ne merd halálra dolgoztatni. – szólt bele azonnal a szöszke mellettem.

- „Szia Sebastian.” – nevetett Adrian a vonal túlsó végén.

- Szia Adrian – nevetett ő is, és a vállamnak támasztotta a fejét – Nemsokára megyünk parádézni! Nekem is szükségem van ám rá, nem csak a paramétereknek!

- „Rendben akkor ma nem is küldök semmit! Parádézzatok csak! – nevetett – Vigyázzatok magatokra! Lili akkor majd beszélünk még! Sziasztok!”

- Rendben Adrian akkor még hívlak! Szia!

- Szia Adrian, te se dolgozz sokat! – nevetett még, hozzám bújva, majd kinyomtam a telefont. Nem akartam megszólalni, ő azonban nem bírta ki szótlanul – Mi a baj? Miért sírtál? – fordított magával szembe, én azonban nem bírtam megszólalni. Hát kiszúrta! Próbáltam arra fókuszálni, hogy a torkomat szorító sírás ne törjön fel, de kényszerítette, hogy a szemébe nézzek, és nem adta fel - Mond el mi történt… reggel is láttam, és most is, amikor lejöttél hozzánk… Bennek hiányzol, és nekem is! Mi a baj? Lili kérlek, segíteni akarok… - ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább és feltört minden. Britta… Melanie… és a tudat, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Minden fájt… túlságosan…

Az egyik kezével a térdem alá nyúlt, s felemelt. Én szorosan kapaszkodtam bele, mintha utoljára tenném mindezt. Az ágyra tett, és azonnal mellém bújt. A fejem a mellkasán pihent, ott hallgattam az egyenletes szívverését. Félig rajta feküdtem, s éreztem, ahogy az egész testembe a nyugalom költözik, ahogy az egyik kezével a hátamat simogatta fel és le, míg a másikkal a mellkasán pihenő kezem cirógatta. Halk kopogást hallottam az ajtón, de nem akartam vele foglalkozni, sokkal jobb helyem volt.

- Szabad! – szólalt meg alattam Sebastian.

- Ne haragudjatok… - lépett be Stephanie Bennel a karjában, mire mind a ketten felpattantunk az ágyról – de már nagyon hiányolt benneteket. – adta oda nekem Kicsinyünket.

- Szia Kicsikém! – mosolyogtam rá tiszta szívből.

- Ajjja…

- Itt vagyok…

- Én akkor megyek is. – intett oda nekünk.

- Köszönjük Steph. – szólt még oda neki Sebastian, én pedig mosolyogtam neki.

- App… - vette észe a férfit az ágyon, s én is követtem a tekintetét, Ő hátát az ágytámlának támasztotta, úgy ült ott, és mosolygott ránk.

- Gyertek ide… - tárta ki a kezeit.

Odamentem a karomba a kicsinyünkkel, és úgy helyezkedtünk, hogy Sebastian két lába közé ültem be. Bennek mindez nagyon tetszett, hogy mind a ketten vele vagyunk, s boldogan magyarázott az ő kis babanyelvével, mit is csinált ő odalenn. Engem sokkal jobban lekötött az, hogy Ő mögöttem van, két kezével átkarol, s a feje a vállamon pihent meg.

- Bizony én most elmegyek azzal szép kocsival parádézni, amin Anya és Adrian bácsi annyit dolgozik. – magyarázott neki türelmesen.

- Ooo… - formálta kis ajkát, s úgy nézett ránk, a sötétkék szemeivel, mint aki érti, hogy mi is fog pár óra múlva történni.

- Bizony, és ti is jöttök Anyával.

- Igeee??? – mászott közelebb Sebastianhoz, s én is felhúztam a lábaimat, és úgy helyezkedtem, hogy Neki oldalt ültem.

- Igen… - simogatta meg az arcát, a másik kezével a hátamat cirógatta.

- Biztos, hogy menjünk utánad? – néztem Rá, s az arca nagyon közel volt.

- Miért mondod ezt? – a szeme zavartságot tükrözött.

- Ott lesz a sajtó, és most, hogy Melanieval sem a legjobb a viszonyom, és ott lesz még Hanna is… - suttogtam a végét.

- Tudom, hogy vannak félelmeid, most nem mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, és vigyázok rátok, hiszen én a kocsiban ülök messze tőletek. De a tudat, hogy ott vagytok, mindent jelentene… - súgta a fülembe, miközben az arcomat az övének döntöttem, s éreztem a forró leheletét.

- Elmegyünk… - néztem rá – nekünk az a fontos, hogy Te jól legyél, s ha ez nagyon sokat jelent, akkor megyünk. – mosolyogtam rá, s nála is megjelent az a mosoly, amitől a gyomrom remegni kezd.

- Hidd el nagyon jó lesz. – vigyorgott – Egy kicsit meghajtom, megforgatom Kyliet, és bulizunk egy jót.

- Áiii… – folytatta Csöppségünk.

- Az ám nagy nő Apa életében Kylie. – simogattam a fejét, s közben bújtam Sebastianhoz.

- Ő csak egy autó… - súgta a fülembe, s muszáj volt ránéznem – de te más vagy… - suttogta, s az arca egyre-jobban közelített az arcomhoz. Szólni, és mozdulni se tudtam. Lehunytam a szemeimet, s egy nagyon finom apró puszit kaptam az ajkamra. Lassan nyitottam ki a szemeimet, s elmosolyodtam. Már épp szólásra nyitottam az ajkaimat, amikor…

- Gyerekek kész az ebéd! – kiabált be, s kopogott jó hangosan Heikke.

- Rendben Anya… megyünk…

Ebéd csendesen telt, Melanie sem tüntetett ki a figyelmével. Sebastiannak ebéd után mennie kellett Brittával és édesapjával távozott, azzal, hogy mi is majd követni fogjuk Őt…