Titkok erdeje

Ma volt a parádé Miton Keynesben... de jó lett volna... Köszönöm mindenkinek a komit!

45. rész

Az események kezdtek egyre gyorsabban haladni. A gyárba mind a ketten velem tartottak, és amikor Christiantól átvehettem Bennel közös szobám kulcsait, azt a pillanatot kissé meg is könnyeztem. A meghatottságom csak fokozódott, amikor megláttam a szobámat, ahol tört fehér falak és fenyő bútorok voltak ízlésesen elhelyezve. Az én szobámból nyílt még egy kis kuckó, ez lett Ben kis varázsbirodalma. Nem is lehet rá jobb szót használni, hiszen a falakon autós tapéta futott körbe, és a polcok roskadásig rakva játékokkal.

A Kicsi azonnal feltalálta magát. Én teljes zavaromban, ahogy Christian magunkra hagyott kérdeztem meg Sebastiantól, hogy velünk marad-e… velem… A válasza az volt, mindez nem is kérdés. Hiába volt a szomszédos szoba az övé Tommival… most már az edzőnek a saját szobája lett. Este vacsorakor Christian odabökte nekünk, hogy olyanok vagyunk már, mint egy igazi család…

A gépen ülve, az ablakon kibámulva még most is megmosolygom a jelenetet. Hogy miképp is kerülök én a gépre? Hát úgy, hogy Sebastian megkért, mit megkért… könyörgött, hogy tartsunk vele Indiába. Igen vele, én és Ben is. Így a pillantásom sokszor kúszik rájuk, ahogy a szerelőkkel önfeledten játszanak.

India, még sosem jártam ott. Vajon olyan, mint a filmeken? Varázsszerű, és meseszép… Milyenek az emberek? Tényleg olyan közvetlenek és barátságosak, mint ahogy ez nagyon sokszor elmondják?

S vajon, mi lesz velünk, Sebastiannal? Mert én már tudom egy ideje, hogy mit érzek, csak benne nem vagyok biztos. Sokszor érzem azt, hogy az érzelmeim, melyeket iránta táplálok, viszonzásra lelnek, s új értelmet nyernek. Ha vele vagyok minden szép, és nem fáj semmi. Önfeledt vagyok, gondtalan.

Ülésemet átállítottam, hogy tudjak egy kicsit pihenni még landolásig. Sebastian pulcsija a mellettem lévő ülésen hevert, kényelmesen elhelyezkedtem majd betakartam magam a pulóverével. A szemeimet becsuktam, s próbáltam ellazulni, amikor ismerős hangokat észleltem.

- Ajjja!!! – jött oda kisfiunk, s én azonnal felültem.

- Kicsim! – nyúltam felé azonnal – Mi a baj?

- Ajjja… - karolta át a nyakam, és bújt hozzám.

- Álmos vagy? – néztem már laposakat pislogó kis arcára.

- Igeee… - dőlt a mellkasomra, és már át is lépett Álomföldjére.

Visszadőltem előző helyemre, de már Bennel a karomba. Csatlakoztam a Kicsihez, és megpróbáltam én is pihenni. Nem sokkal később, azonban éreztem, hogy a karom, melyben pihen, már teljesen elzsibbadt. Szememet kinyitottam, és akkor figyeltem fel Sebastianra, aki mellettünk ült, s minket nézett kék szemeivel.

- Mi a baj? – súgta oda. Akkor láttam, hogy a gépen utazók nagy része is alszik.

- Elzsibbadt a karom…

- Add ide a Kicsit… - vette át azonnal Őt, s közben egy apró puszit adott az arcomra.

- Köszönöm… - mosolyogtam rá, éreztem, hogy az arcom lángba borul.

Betakartam Őket, és Ben az egyik kis kezével belecsimpaszkodott Sebastian pólójába. Ahogy így rájuk néztem, a hasonlóságot nem lehetett nem megfigyelni kettejük között…

A leszállásunk zökkenőmentes volt. Mindenki kissé megdöbbent, hogy nem álltak fotósok, és sikítozó rajongók a terminálba. Sebastianra néztem, aki csillogó szemekkel figyelt minket. Akkor jöttem rá, hogy mindezt Ő nagyon is jól tudta…

Az autók már vártak minket, Sebastian előre ült, én Bennel az ölemben beültem Tommi mellé. Nem haladtunk túl sokat, épp csak a városból értünk ki, amikor egyszer csak megállt az autó. Meglepődve tekintettem szerteszét, hogy mi is lehet a baj, azonban csak autókat láttam és hatalmas nagy dugót. Ben az ölemben elvolt, de Sebastian már kezdett kissé ideges lenni.

- Most mi van??? – akadt ki.

- Fogalmam sincs… - szólalt meg Tommi mellettem. Pár perc ismét eltelt a nagy csendben, amikor kisfiam szólalt meg az ölemben.

- Ajjja… - mutatott a legelésző bocikra, akik az autópálya mellett voltak.

- Ők bocik, ugye milyen nagyok? – magyaráztam neki mosolyogva.

- Booo… - kelt fel az ölemből, és inkább a combjaimon állt, hogy jobban lássa őket.

- Bizony bocik. Ők tudod, nagyon szeretik a füvet, és ezért legelésznek. Ők adják a finom tejet. – simogattam meg.

- Komolyan ez már hihetetlen! – akadt ki elől Ő – Most mi van??? Itt állunk már egy ideje és nem történik semmi!!!!

- Seb nyugodj meg. – csitította Tommi.

- Nem tudok megnyugodni! Itt állunk az autópályán fél úton a szálloda felé, de igazából azt se tudom, hogy hol!! Fogalmam sincs, hogy miért is veszteglünk itt, úgyhogy ne mond nekem, hogy nyugodjak meg!!! – csattant fel.

- App!! – szólt neki.

- Mond Kicsim. – lágyul el a hangja, s felénk fordult.

- App… booo… - mutatott az állatokra az üvegnél.

- Igen, ők bocik. – nézte meg őket – Ők nyugodtan legelésznek, én meg tiszta ideg vagyok! – sóhajtott fel.

- Nyugi… - tettem az egyik kezem az arcára – Nem lesz semmi baj… - simogattam meg.

- Tudom… - csókolt bele a tenyerembe – Tommi!

- Igen? Mond csak! – nézett rá a tréner.

- Nem lenne kedved átülni ide? Itt sokkal jobb a kilátás… - vigyorgott rá.

- Dehogynem! – vigyorodott el ő is, majd összeszedte a cuccait, kiszállt, és Sebastian ült le mellém.

- Mi újság kis családom? – mosolygott ránk.

- App… booo… - mutogatott lelkesen.

- Úgy látom most ez lesz a sláger… - nevetett fel, majd a nyakhajlatomhoz bújt, és átölelt minket…

A szállodába érve, az egyik luxuslakosztályt kaptuk meg. Nekem még a szám is tátva maradt. Épp csak körbenéztünk, amikor kopogtak. Sebastian nagyon lazán ment ajtót nyitni, és ahogy megtette, Norbert vigyorgott vele szembe.

- Paaa…- ment azonnal elé Ben.

- Szia Picurka! – vette fel azonnal, de mi döbbenten néztünk egymásra.

- Hogy mondtad? – simogatta meg az arcát Ő.

- Paaa… - ismételte meg.

- Ugye tudod, hogy nagyon okos vagy Kicsikém? – puszilta meg az arcát.

- Délután játszunk egy hatalmasat, míg Anyuék nem lesznek itthon, jó? – mondta neki tovább nagyapja.

- Óóó…

- Mert? Mi hová megyünk? – fordultam a csillogó kék szemek felé.

- Van egy meglepetésem…

- Igen? – hatódtam meg.

- Igen… - vette egyik kezébe az arcomat – csak előtte ki kell pakolni.

- Részemről oké, csak mutasd meg melyik lesz a szobánk…

- Egy szobában leszünk… - suttogta – Bené a miénkből nyílik… - pirult el.

- Úgy látom, hogy mindent megszerveztél. – vigyorogtam rá.

- Remélem, nem baj… - vörösödött még jobban.

- Nem… - fogtam meg azt a kezét, mely még mindig az arcomon pihent…