Titkok erdeje

42. rész

Döbbenten ültem a nappali kanapéján. Heikke mondandója nagy nehezen jutott csak el az agyamig. Sebastian szorosan mellettem ült, és simogatta a kezemet. A szemeimből az első könnycsepp gyorsan utat tört magának, de nem is akartam megállítani.

- Ne sírj… - hozott az ölébe Ő – kérlek… megoldjuk… elmegyünk hozzájuk…

- De tudni sem akarnak rólunk… - borultam a nyakába – Minden elhittek neki… minden egyes szavát…

- Eljönnek ma… - vágott hirtelen a beszélgetésünkbe Heikke.

- Hogy mi?- néztem rá nagy könnyes szemekkel.

- Elmondtuk nekik az igazságot, és azt is, hogy itt lesztek most nálunk. Azt mondták, hogy eljönnek, hogy meg tudjátok beszélni mindezt. – mondta tovább.

- Nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom őket… - váltottam át kissé durcásba. Haragudtam rájuk.

- Önmagadat fogod hibáztatni, ha nem beszélitek meg. Lili… kérlek… csak hallgasd meg őket. A kedvemért, csak hallgasd meg őket… - nézett nagy szemekkel kérlelően rám. Nem tudtam neki nemet mondani.

- Oké… de csak a te kedvedért… - mindez azonban nem volt elég megjelent Melanie is a nappaliban, s egyből kiszúrta azt, hogy Sebastian ölében vagyok.

- Azt hittem tegnap sikerült tisztázni mindent Hannával! – akadt kissé ki, én meg csak kapkodtam a fejem - Hiszen, Ő azt mondta nekem, hogy minden rendben van köztetek!

- Mi? –néztem Rá, s ijedt és zavart volt a tekintete.

- Tegnap beszéltem Hannával… - súgta oda, s én azonnal kipattantam az öléből, s az emelet felé tartottam – Lili beszéljük meg… kérlek…- hallottam még a hangját, de nem érdekelt…

(Seb)

Elkeseredve rogytam vissza a kanapéra. Most mindent elrontottam, mindent, amit eddig felépítettem kettőnk között… összeomlott. Most azt hiszi, hogy Hanna és Én… pedig mekkorát téved. Melaniera tekintettem, s elfogott a düh.

- Most boldog vagy? – vágtam oda.

- Nem tudom, most mit vagy kiakadva, megtettem azt, amit te nem mertél… - flegmázott.

- Miről beszélsz?

- Elküldtem. Tudom, hogy kolonc a nyakadon, így csak segítettem eltakarítani az útból.

- Azt se tudod, hogy miket beszélsz! – ment fel bennem a pumpa. Legszívesebben pofon vágtam volna ezért a tettéért. – Most Ő azt hiszi, hogy nekem még mindig van közöm a te drágalátos kis barátnődhöz!

- Miért nem így van?

- Te ostobább vagy, mint hittelek! Melanie! Nyisd ki végre a szemedet! Vele akarnék lenni – mutattam az emelet felé – s te most mindent elrontottál!

- Vele? – nézet rám értetlenül – Sebastian! Nem kell csak azért vele lenned, mert szült neked egy porontyot! – éreztem, hogy a türelmem nem sokáig tart ki.

- Melanie! – szólalt meg Anya vészjósló hangon – Most azonnal fejezd ezt be, és menj fel Lilihez és kérj tőle bocsánatot!

- Eszem ágában sincs, ahhoz a felkapaszkodott libához felmenni… nem fogok tőle bocsánatot kérni! – ordította, majd kirobogott, és bevágta a bejárati ajtót.

- App… - jelent meg a lábaimnál Kisfiam, félve, nagy szemekkel.

- Semmi baj Manó! Nem bánt senki, nem fogom hagyni! – pusziltam meg, s vettem a karomba.

- Ajjja? – tekingetett körbe.

- Anya most nagyon haragszik rám… - sóhajtottam egy hatalmasat.

- Menj fel hozzá, beszéljétek meg, mi addig itt leszünk Bennel. – jelent meg mellettem Anya.

- Maaa… - kéredzkedett át hozzá.

- Gyere Csöppségem, csinálunk valami finomat, jó? – magyarázott neki csillogó szemekkel.

- Óóó… - s már el is tűntek a konyha felé.

Egyedül maradtam a nappaliban, és a gondolataimmal is. Pedig olyan szépen indult ez a nap. Aztán tisztáztunk mindent a szüleivel kapcsolatban… és akkor ez történik… szomorú vagyok és elkeseredett. Komótosan indultam el a lépcsőn fel. Tudtam, hogy most nagyon megbántottam Őt. Az ajtó előtt még mindig a gondolataimat szedtem össze, hiszen tudtam, ha most nem győzöm meg arról, hogy köztem és Hanna között nincs semmi, akkor vége… mindennek vége…

Lassan nyitottam ki az ajtót, s megláttam, ahogy az ablaknál áll nekem háttal, kezei összefonva a mellei előtt. Halkan csuktam be az ajtót, de láttam rajta, hogy összerezzent, a becsukódáskor. Hatalmasat sóhajtottam, és az ágyhoz mentem és leültem rá.

- Tegnap a parádé végén egyszerűen megjelent… - kezdtem el az elején, hogy értse.

- Nem kell elmondanod, hiszen nem tartozik rám! – vágta oda hidegen, de továbbra sem nézett rám.

- De el akarom mondani, hogy megértsd! – a hangom eléggé kérlelő lett.

- Hallgatlak… - nagyon kellett figyelnem, hogy haljam, annyira suttogott.

- Mikor vége lett mindennek, akkor jelent meg. Éppen a cuccaimat pakoltam össze, amikor betoppant. Közöltem vele, hogy hagyjon békén, amikor megfenyegetett, ha nem hallgatom meg, akkor kimegy, és a sajtónak mindent elmond Rólatok…

- Hogy? – fordult felém meglepetten.

- Egyszerűen megzsarolt, ha nem hallgatom meg, mindent elmond Rólatok a Kicsivel. – döbbenten ült le mellém, s én is a kezeimet kezdtem nézegetni – Én, meg akarlak titeket védeni, csak azért hallgattam meg. Nem akarok tőle semmit, és nincs is rá szükségem. Nem Rá van szükségem…- fogtam meg a kezét, s azokkal a csodás szemeivel rám tekintett.

- És mit akart? – érdeklődött, de nem engedte el a kezemet.

- A szokásos szövegével jött, hogy szeret, és mindent csak ezért tett, satöbbi, satöbbi. Egyáltalán nem kötött le, s inkább végig arra gondoltam, hogy Ti remélem sikeresen hazajutottatok. – egy röpke kis mosoly jelent meg a szája szegletében, de nagyon gyorsan el is tűnt.

- És végül mi lett? – engedte el a kezem, s mindkét kezével átölelte magát.

- Elmondta, amit akart, s magamra hagyott. Nem mondott semmivel sem többet, mint amit eddig is tudtam. - próbáltam úgy hazudni, hogy elhiggye.

- Szóval Ő szeret téged… - kezdte rágcsálni a felső ajkát.

- Engem ez egyáltalán nem érdekel! Lili… Hanna engem nem érdekel! Az összes lehetőségét eljátszotta, hogy mi boldogok legyünk… nincs szükségem rá. Nem Rá van szükségem…

- Akkor kire? – nézett rám, s láttam közel van a síráshoz. Annyira jó lett volna, ha tudom mire is gondol.

- Rátok… Bennel… - válaszoltam őszintén. Ő felhúzta a lábait, és végigdőlt az ágyon nekem háttal.

Felálltam én is az ágyról, megkerültem azt, s lefeküdtem Vele szemben. Szinte szuggeráltam, hogy nézzen rám. Amikor pillantásunk találkozott, kezét az enyémre fektette, majd közel húzódott hozzám. Azonnal a karjaimba zártam Őt. Olyan tökéletes volt ez a pillanat, nem is akartam, hogy vége legyen. Ő továbbra is a szemeivel engem nézett… úgy éreztem, hogy az egész életemet látja… minden gondolatomat… minden érzésemet…

Egyre jobban elvackolódott karjaimban, s az arca nagyon közel volt. Éreztem a meleg leheletét, az illatát, mely mámorító volt, mintha az a parfüm, melyet viselt, pont nekem készülne… Rám emelte tekintetét, s a csodaszép ajka mosolyra húzódott. Éreztem, hogy én is így teszek, nem tudtam, nem így tenni…

Az arca közelített, már szinte elérte az enyémet, de az utolsó pillanatban, mintha meg akart volna torpanni, de nem hagytam neki. A számat az ajkára nyomtam, de nem akartam erőszakos lenni. Óvatosan kóstolgatni kezdtem ajkait, de hagytam teret neki, ha akar, elhúzódhat. Nem tette meg, ezzel teljesen felbátorított, s közel húztam magamhoz… nagyon közel…

Elmélyítettem volna, amikor kopogtak… jó hangosan, s ezzel teljesen kijózanított. Lili azonnal elvált tőlem, felült az ágyon, s a kezét az ajkára tette. Az enyémen még éreztem az övét, a szívem is hangosan dörömbölt a mellkasomban… kissé kapkodtam a levegőt… újból kopogtak.

- Szabad! – válaszoltam, de folyamatosan Őt néztem.

- Ne haragudjatok… - jelent meg Anya az ajtóban – de megérkeztek a szüleid. – nézett Lilire.

- Köszönöm Heikke… - egy vérszegény mosolyt küldött Anya felé, aki távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Ugye velem leszel? – nézet rám kétségbeesetten.

- Ez természetes. – ültem fel én is, s Ő azonnal a karjaimban kötött ki.

- Nem tudom, hogy én ezt képes leszek-e végigcsinálni…

- Veled leszek… - csókoltam bele a nyakhajlatába – veled leszek… bármi történjék…