Titkok erdeje

46. rész

Egy laza nyári szoknyát vettem fel, s hozzá egy sarut. Nem akartam nagyon kiöltözni, hiszen fogalmam sem volt, hogy hová is megyünk. Nyomtam egy puszit kisfiúnk arcára, de már mentünk is. Sebastianon egy kockás rövid ujjú ing volt, egy halásznadrággal. Nagyot kellett nyelnem, ahogy végignéztem rajta. A lifthez sétáltunk, majd beszálltunk, és Ő megnyomta a földszint gombot.

Nagyon titokzatos volt, és folyamatosan mosolygott. Egy mindentudó kis mosoly ott ült folyamatosan a szája szegletében. Kezdtem magam egyre jobban feszélyezve érezni. Egyrészt fogalmam sincs, hogy pontosan hová is megyünk. Másrészt nem tudom, hogy menyi ideig is leszek távol Bentől. Tudom, hogy Norbert vigyáz rá, meg ő a nagyapja is, de akkor is…

- Mi a baj? – kérdezett rá a dologra, amikor már a taxiban ültünk.

- Hová megyünk? – tereltem a dolgot.

- Nem mondom meg. – vigyorgott.

- Hát pont ez a baj! – böktem ki.

- Hogy? Nem akartál eljönni velem? – a tekintete azonnal zavart lett.

- Nem erről van szó… - hajtottam le a fejem.

- Hanem? – fogta meg a kezem azonnal. – Mond el…

- Nem tudom hová megyünk, és nem tudom, hogy meddig leszünk távol… nem szeretem a meglepetéseket…

- Ezt, hidd el, imádni fogod. – vigyorgott rám, és egy apró puszit adott az arcomra.

- Biztos? – néztem rá félénken, mire bólintott egyet – És mi lesz Bennel?

- Apa vele van.

- Tudom, de ha hiányol minket? – böktem ki félelmem második okát.

- Akkor azonnal visszamegyünk a szállodába…

- Megígéred? – fordultam teljes testtel felé, már amennyire azt a taxi megengedte.

- Meg… - súgta ajkaim közé, s kaptam egy forró csókot.

- Akkor most már igazán elárulhatnád, hogy hová megyünk… - lettem egyszerre lelkes.

- Kis türelmetlen… - nevetett – De meg is érkeztünk… - állt meg az autó, és Sebastian kipattant mellőlem.

- Hol vagyunk? – tekingettem körbe, miután kisegített a taxiból.

- Azonnal megtudod… - fizetett, majd kezemet megfogta, s összefűzte az ujjainkat.

- Mondtam már, hogy nagyon titokzatos vagy? – vigyorogtam most én rá, de nagyon tetszett az egész környezet, és jó volt vele a házak között sétálni, miközben fogta a kezem.

- Ebben nem vagyok biztos… - vigyorgott töretlenül. – De bírd még ki, mindjárt odaérünk… - húzott közel magához.

- Ott vagyunk már? – jutott eszembe az egyik kedvenc animációs filmem nagy mondata.

- Ezt el ne kezd! – fenyegetett meg a jellegzetes ujjmozdulattal.

- Merre kell menni? – mutattam én is fel ugyanazon ujjam.

- Szemtelenkedünk? – állított meg mosolyogva.

- Én??? – mutattam magamra – Azt se tudom mi az… - tettem az ártatlant.

- Megjöttünk… - léptünk ki egy sikátorból egy valódi indiai piacra. Egy pillanatra meg is torpantam, annyira elvarázsolt az egész hely – Na mit szólsz?

- Ez… ez…

- Nem tetszik? – fürkészte a pillantásomat.

- Ez gyönyörű… - bújtam azonnal hozzá – köszönöm, hogy elhoztál… - csókoltam meg.

- Gyere… nézzünk körbe…

A bazárok között sétálgatva teljesen magával ragadott az egész hely. Az embereket egyáltalán nem érdekelte, hogy kivel sétálgatok. Nyugodtan tudtunk nézelődni, és össze is futottunk Michael Schumacherrel és feleségével Corrinával. Nagyon kedves, és rendes emberek. Michael azonban nagyon vigyorgott, ahogy meglátta összekulcsolt kezeinket, de nem szólt egy szót sem… Valahogy úgy éreztem, hogy ő sokat tud…

Elváltunk tőlük, és nézelődtünk tovább. Igazán akkor jöttem lázba, amikor egy ékszeres bódéhoz értünk. Annyi szépet láttam, hogy eldönteni sem tudtam volna melyik is tetszik nekem igazán.

- Válassz egyet… - bújt a hátamhoz, és puszilt bele a nyakhajlatomba. Észrevettem, hogy két lány nagyon szuggerálja Őt.

- Ne menjünk inkább? – tettem a kezem az arcára, hogy valamelyest takarjam Őt.

- Ne… fordult a lányoknak háttal, engem, pedig átkarolt – Ez tetszik! –mutatott egy kék köves fülbevalóra.

- Az tényleg szép! – csillantak fel a szemeim.

- Akkor ez lesz – vette a kezébe, s fülemhez tartotta – megy is a szemeid színéhez. Ez lesz… - tartotta oda az eladónak, aki becsomagolta, majd Sebastian fizetett.

Átkarolt, úgy mentünk tovább az árusok között. Hihetetlen volt ez az egész. Európában is jártam piacokon, de ez teljesen más. Itt bármit kaphatsz, bármiért alkudozhatsz…

- Van még egy meglepetésem… - húzott be az egyik sikátorba.

- Miért gondolom azt, hogy te nagyon is tudod, hogy merre megyünk? – néztem rá mosolyogva.

- Mert én tudom is!- húzta ki magát büszkén.

- És ott vagyunk már?

- Te ismét szemtelenkedsz velem! – állított meg, s húzott magához.

- Miért kivel szemtelenkedjek? – néztem látványosan körbe a karjaiban.

- Csak is velem… - súgta, majd megcsókolt.

Először azt hittem, hogy itt meg fog állni, de tévedtem. A falnak döntött, s úgy kezdte falni ajkaimat. Amikor a nyelve utat tört a számba, az egész testemen valami megmagyarázhatatlan borzongás futott végig a fejem búbjától a lábam ujjáig.

Az ajka elvállt tőlem, de a szemeimet lassan nyitottam ki, hogy a varázs tovább tartson. A szám még bizsergett, ahol az előbb még az övé volt. Csillogó szemekkel nézett engem…

- Mikor érünk oda? – sürgettem mosolyogva.

- Mindjárt ott leszünk… - karolt át, tovább sétáltunk, de folyamatosan mosolygott.

Egy lakóházhoz vitt, legalábbis én annak néztem. Lazán kinyitotta a bejárati ajtót, s én ekkor teljesen ledöbbentem, de nem szólaltam meg, kíváncsi lettem, mégis hová is megyünk pontosan. Lépcsőkön kezdtünk felfele haladni, s az Ő mosolya egyre szélesebb lett. Már egy ideje felfele haladtunk, amikor egy ajtóval találtuk magunkat szembe. Sebastian ezt is lazán kinyitotta.

- Hová viszel? – suttogtam, mire kiértünk a tetőre, ahonnan lehetett látni a naplementét – Ó… - szólaltam meg, mindössze csak ennyit tudtam, ahogy szembesültem ezzel.

- Tetszik? – fordított magával szembe, s éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadnak – Mi a baj Szépségem? – ölelt meg azonnal.

- Ez… ez gyönyörű… - néztem az égitestre, majd vissza rá.

- Szerintem is… - nézett mélyen a szemembe, majd ismét megcsókolt…