Titkok erdeje

32. rész

Azt gondoltam sokkal nehezebb lesz elbújni a sajtó elől, így, hogy Sebastian bevallotta van egy kisfia, de nem így lett. Igaz, nem együtt érkeztünk, és rajtam sem volt csapatruha, de senki még csak figyelemmel sem méltatott bennünket. Én ennek kimondottan örültem, de annak még jobban, hogy kivehettem részem a munkából is. Míg az első szabadedzésre készültünk fel, addig elmerengtem kissé, s eszembe jutott az a pár nap, amit hármasban tudtunk itt Koreában eltölteni. Szerdán megjelent a lakosztályban Rocky, Tim, és pár szerelősrác, hisz mindenki nagyon kíváncsi volt a kis Benre. Kissé örültem a dolognak, mert míg ők a szobában játszottak, addig én a nappali részben tudtam Christiannal egyeztetni a hétvégi programot.

Azzal azonban nem számoltam, hogy hiába imádja Ben az apukáját, sok volt neki hirtelen az idegen arc, s engem nem látott, így sírni kezdett. Megdöbbentem rajta, hiszen Sebastian eddig annyira ügyesen meg tudta nyugtatni, most mégis én kellettem Kicsinyünknek. Azonnal felpattantam a székről, és a szobába mentem, ahol Sebastian az ágyon ült, és ölelgette a még mindig síró kisfiút. Végigmásztam az ágyon, nem is gondolkodtam, és a hátához bújtam, hogy Ben is észrevegyen. Ahogy meglátott csend lett…

Az első szabadedzés nagyon gyorsan telt el. Nem éreztem a másfél év kihagyást, mintha nem is mentem volna el, és a többiek nem is éreztették elem, hogy sok minden azóta megváltozott. A sok adattól kissé zsongott már a fejem, és Tommitól is. A finnek gyöngye, aki ezen a hétvégén külön gondot fordított az étkezési szokásaimra. Szerinte csak és kizárólagosan Benre és Sebastianra figyelek, magamra nem. Az edzés előtt két palack ásványvizet tett elém, s szigorú szemekkel közölte, mire vége lesz a tréningnek, üresen akarja látni őket.

Az ebédlő fele menet jutott eszembe, hogy meg se bontottam egyiket sem. Az egyik eldugott asztalnál ült Sebastian Bennel, és egy eléggé morcos Tommival. Már előre féltem, mit fogok kapni. Ahogy odaértem, már kezdte is…

- Azt hiszem mondtam valamit!

- Nem tudom, miről beszélsz! – vágtam rá azonnal, és pusziltam meg Bent.

- Én nem kapok? – nézett rám nagy szemekkel Ő – Hisz minden utasítást betartottam az edzésen…

- Na gyere te Bajnokom… - mosolyogtam rá, és adtam az Ő arcára is egy cuppanósat.

- Seb! Lili nem figyel magára! Ennek nem lesz jó vége! – folytatta Tommi, ahogy helyet foglaltam Ben mellett.

- Mi? – nézett edzőjére, majd rám nagy szemekkel.

- Fejezd be Tommi! – dörrentem rá, kezdett idegesíteni.

- Nem fejezem be! Figyellek az utóbbi napokban, nem csak úgy kitaláltam! – akadékoskodott továbbra is.

- Megmondanátok, hogy mi folyik itt? – értetlenkedett Ő.

- Az van, hogy szinte alig eszik, és iszik Lili! Ezt nem lehet! Mással sincs elfoglalva, minthogy te és Ben… önmagára egyáltalán nem figyel. – vett vissza a végére a hangerőből.

- Ez igaz? – fordult felém kissé gondterhelten.

- Eszek, ha éhes vagyok, és iszok, ha szomjas. Nem kell ezt annyira felfújni. – hadartam el, s inkább a Kicsinek segítettem az evésben.

- Tooo… - magyarázott Ben két falat között, és a finnre mutatott.

- Látod? Ben is nekem ad igazat! – akadt ki megint.

- Mond csak Tommi, megjött vagy mi van? Nincs senki itt a csapatnál, akit boldogíthatsz, csak engem tüntettél ki ekkora figyelemmel? – csattant kissé élesen a hangom.

- Hogy mondtad Kicsim? – fordult Ő a kicsinyített másához.

- Tooo… - mutatott a trénerre.

- Te annyira okos vagy, ezek meg… – nézett ránk mérges szemekkel – Figyelj Tommi! Rám figyelsz, az oké, de nem kell Lili edzőjének lenned, ha kér belőle, szól, nem kell tukmálni magad! – ekkor muszáj volt vigyorognom, hisz megvédett. – Te meg – fordult felém – igaza van, figyelj magadra jobban! – most Tommin volt a sor, és egy sunyi mosolyt küldött felém – Attól, hogy azt hiszed te nem vagy fontos, csak mi Bennel, nekünk nagyon is kellesz! És nem kórházi ágyon, betegen… érted? – fogta meg az asztal alatt a kezemet.