Titkok erdeje

22. rész

Fogalmam sem volt, hogy Seb hová is ment, bár szerintem elege lett. Mondjuk, nem csodálom. Nekem is az állítólagos titkos hódolómból. Holnap, mag fogom lesni a futárt, és kifaggatom, melyik virágboltból szállít ki. Talán előrébb jutok…

Benhez mentem vissza a nappaliba, s próbáltam magam lekötni. Kisfiamat az ölembe ültettem, s a képeskönyvet vettem kézbe, onnan olvastam neki, s a képeket nézegettük. A Kicsi érdeklődve nézegette a képeskönyvet, s bőszen mutogatott nekem az ábrákra. Épp belefeledkeztem a játékba, amikor csapódott a bejárati ajtó. Ben azonnal arra kapta kisfejét, és Sebastian jelent meg a nappali ajtajában.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva, s meglepődtem, mert a napokban nem láttam ennyire vidámnak.

- App…- indult meg azonnal felé Ben.

- Szia Manóka! – guggolt le hozzá, és nyomott egy puszit az arcára.

Mosolyogva keltem fel a szőnyegről és pakoltam el a könyvet. Nem akartam semmit szóvá tenni, vagy szóbahozni, így inkább a konyha felé vettem az irányt.

- Várj… - kapta el a karom – bocsánatot szeretnék kérni…

- Van miért? - lepődtem meg.

- Igen, van. Bocsáss meg, hogy bunkón, és ridegen viselkedtem veled, ok nélkül. Normális magyarázatot nem igazán tudok adni, mert…

- Mert? – lepődtem meg.

- Mert azt hittem, hogy van valakid, csak én vagyok az oka, amiért nem tudsz vele lenni… ne haragudj! – nézett mélyen a szemembe.

- Seb, te akkora egy… - nevettem el magam, hisz annyira képtelenséget talált ki.

- Nagyon haragszol, ugye? – nézett továbbra is rám nagy szemekkel. – Én szeretnélek kárpótolni… - tett egy kis dobozt a kezembe.

- Dehogy! Nem haragszom! Ez az enyém? – bontottam ki félve a dobozt és megláttam benne a csodaszép tulipánokat – Köszönöm! – öleltem magamhoz.

- Olyan szépek, mint te. – suttogta a fülembe, s bókolt nekem, én pedig pirultam, s próbáltam elterelni a beszélgetést.

- Már csak azt kellene kitalálni, hogy ki küldte a virágokat. – gondolkodtam hangosan, miután elengedtük egymást.

- Hát én tudom… - komorult el azonnal. – Gyere, elmesélem… - vette a karjaiba Bent, s leültek a kanapéra. Én is követtem őket, nagyon érdekelt mit tudhatott meg.

- Nem fogok neki örülni, igaz? – ültem le mellé félve.

- Valószínűleg igen. – húzta el a száját, és az egyik kezével Bent ölelte magához, a másikkal engem karolt át. – Először is, tudnod kell, hogy én erről az egészről… szóval fogalmam sem volt…

- Tudom… - fordultam felé, és néztem a szemébe.

- Hanna volt. – mondta ki egy szuszra. – Beszéltem a futárral ma, így megtudtam, hogy melyik virágboltból kapod a virágokat. Előtte azonban megnéztem az üzenetet, az vágta ki teljesen a biztosítékot. – vette el a kezét a vállamról – Elmentem a boltba, ahol az eladónő nem épp tudott nekem segíteni, vagyis de – fogta meg a kezem, és fűzte össze az ujjainkat – megmondta a címet, ahová a virágokért a számlát kellett volna kiküldeni…

- Ismerős volt? – kíváncsiskodtam.

- Igen, ismerős volt – vett egy mély levegőt – a mi címünk…

- Hogy?

- Igen erre a címre kérte a számlát… szép nem? – nevetett fel keserűen.

- Jézusom! – kaptam a szám elé az egyik kezem, míg a másikkal Sebastianét szorongattam.

- Sorba neked küldözgette a virágokat, egy bizonyos ’Titkos hódoló’ néven, és még én fizessem ki…

- De hogy jöttél rá, hogy Hanna volt? – kíváncsiskodtam.

- Hát az eladó hölgy nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy egy német számról telefonálnak mindennap. – magyarázta tovább, Ben pedig kezdte a dolgot unni, mert nyöszögni kezdett. – Semmi baj, Kicsim… - tette le a szőnyegre, és simogatta meg a kis fejét.

- App… - nézett rá, amikor a kis lábain állt.

- Itt vagyunk Anyával… játssz nyugodtan. – hajolt oda hozzá, s puszilta meg.

- Semmi baj Babám… játssz csak itt maradunk. Vagy mutasd meg Apának a legújabb autódat, amit Kimi bácsitól kaptál. – magyaráztam neki lágyan.

- Kaptál Kimi bácsitól autót? – nézett rá meglepődve.

- Aóóó… Ííí aóóó… - magyarázott nekünk, s elindult a játékkupac felé.

- Ííí? – nézett rám felhúzott szemöldökkel Seb.

- Így hívja Kimit… - próbáltam nevetésemet palástolni, de Ő hangosan felkacagott mellettem.

- Ííí… - kacagott.

- Ííí bácsi. – nevettem vele együtt.

- Hát ez nagyon jó. Ííí bácsi!!! – nevetett.

- Az… - nevettem én is, és Ben máris jött a legújabb szerzeményével.

- App… auóóó… - mutatta, de engem nem ez kötött le.

- Ben – fordultam felé – Hogy mondtad?

- Auóóó… – mondta, és szerintem Seb is kezdte a dolgot érteni.

- Kicsim ez - mutatott a játékra - autó. AUTÓ – mondta artikulálva érthetően, kicsinyünk pedig nagy szemekkel nézte Őt.

- Auóóó… aut… auuuutóóó… – mondta ki.

- Igen, de ügyes vagy! – ölelte azonnal magához Seb, és emelte az ölébe, és én mindkettejüket megöleltem. – Sajnálom… - suttogta Seb a fülembe, és adott egy puszit az arcomra.

- Semmi baj… - simogattam meg az arcát, s Ő az egyik kezével átkarolt, és a nyakhajlatomhoz bújt…