Titkok erdeje

26. rész

A két nap maga volt a pokol. Sebastian még a széltől is óvott engem, Ben pedig folyamatosan a sarkamban volt. Seb még rá is tett egy lapáttal, hisz mindig felém noszogatta. Mind a két pasi kezdett egy kissé az idegeimre menni. Nem csinálhattam semmit! Seb főzött, s folyamatosan aggódott. Most éppen azon, hogy lehet Bennek maradandó lelki károsodása származhat majd az esetből…

Szerda szélsebesen jött el, s vele együtt a varratszedésem is. Hiba győzködtem Sebastiant, hogy elintézem majd délután Ginával, egyszerűen hajthatatlan volt. Ő akart elvinni, hisz délután ő már repülő ül, s célba veszi Suzukát. Reggel, ahogy Ben felébredt közösen ettünk egy reggelit, s ezt követően átvitte kisfiúnkat Kimiékhez, mi pedig elmentünk a kórházba.

A doki most is vigyorgott egyfolytában, mialatt érzéstelenítő nélkül kirángatta a varratokat. Meg tudtam volna fojtani! Komolyan megfogalmazódott bennem az a nézet, hogy élvezi, ha fájdalmat okozhat…

Miután hazaértem már én főztem magunknak ebédet, mert Sebastiant az orvos megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, nem kell már pihenőre küldeni. Láttam rajta, hogy mindez nagyon is megnyugtatta, hisz neki ebéd után menni kell. Tommi jelent meg ebéd előtt nem sokkal, s az utazás egyre valóságosabbnak tűnt. A két bőröndjét az előszobába az ajtó mellé tette le. Úgy beszélték meg, hogy Kimi viszi ki őket a reptérre…

Az ebéd, hiába árnyékolta be az utazás miatt érzett keserűség nagyon jól telt el. Ben is sokat mosolygott, és Tommi finn létére nagyon jól elszórakoztatta. Sebastian lelke is megnyugodhatott. Én személy szerint szótlanul ültem végig az egész étkezést, s a torkomat végig a sírás fojtogatta. Alig ettem valamit, s valószínűleg ez Seb figyelmét sem kerülte el. Összeszedtem az edényeket, s a konyhába vonultam mosogatni. Ahogy letettem az edényeket maga felé fordított…

- Mi a baj? – fogta meg a kezem, és nézett mélyen a szemembe.

- Nincs semmi baj. Miért gondolod, hogy van? – mosolyogtam rá, holott belül a szívem vérzett, ahogy belegondoltam mindjárt mennie kell.

- Nagyon szótlan vagy… alig ettél valamit az ebédnél. Nem tudsz átvágni. – dorgált meg kedvesen, s magához húzott.

- Csak… hiányozni fogsz. – húztam meg a vállaimat mosolyogva, de küzdenem kellett a feltörni készülő könnyeimmel.

- Ti is nekem, hidd el. Nagyon fogtok hiányozni. Ez a két hét… furcsa lesz, hogy Ben nem lesz minden pillanatban a nyomomban, vagy a tiédben és passzolod le nekem, amikor már mind a ketten az idegeidre megyünk. – nevetette el magát - Főleg én az aggódásommal. Tudom, hogy túl sok mindenért aggódom… és tudom, hogy mindez neked nagyon is terhes… de…

- Nem az! – szakítottam azonnal félbe – De már megőrültem attól, hogy mindig feküdnöm kellett… és állandóan tésztát ettünk. – nevettem fel.

- Nagyon fogsz hiányozni… - döntötte a homlokát az enyémnek, és szinte csak suttogta.

- Te is nekem… - vallottam be, és az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán. Mélyen a szemembe nézett, de a pillanatot egy dudaszó szakította félbe…

- SEB!!! MEGJÖTT KIMI!!! – hallottuk meg Tommi hangját.

- Azt hiszem, mennem kell… - nézett rám, majd szorosan megölelt, s a nyakhajlatomhoz bújt, s mélyeket lélegzett.

- Tudom, hogy menned kell… - suttogtam vissza mosolyogva, s küzdöttem a könnyeimmel, amikor elszakadt tőlem.

- Hol van Apa legtündéribb, és legédesebb kisfia??? – ment egyenesen a nappaliba, ahol Ben álldogált Kimi mellett eléggé megszeppenten. Követtem Őt. Ben ahogy észrevette vigyorogni kezdett, és azonnal a karjaiba kéredzkedett fel. – Apának most el kell menni, versenyezni! – magyarázott neki – Meg kell verni azt a sok-sok bácsit! Ne érezze úgy Anya, hogy hiába dolgozott annyit az autón!

- App… autó! – vigyorgott folyamatosan, Sebastian pedig nagy cuppanós puszikkal halmozta el.

- Tudod Csöppség még meg is kell nyerni Apának a világbajnokságot is! – vigyorgott Kimi is töretlenül, de Sebastiantól csak egy sötét pillantást kapott – Oké, nem szóltam semmit! – emelte fel azonnal a kezeit – Indulhatunk? Vagy még van idő?

- Menni kéne… - szólt közbe a finn tréner is.

- Akkor pakoljunk be, míg Seb elbúcsúzik. – indítványozta Kimi, s Tommival kicipelték a kocsihoz a bőröndöket.

- Nagyon vigyázz magatokra… - fordult ismét felém – Megpróbálok annyiszor telefonálni, ahányszor csak lehet… - húzott magához.

- Sebastian, neked most első a munka. – nyugtattam meg – Megleszünk mi ketten, ne aggódj.

- Megpróbálom… - nézett rám fájdalmas szemekkel.

- Köszönj el szépen Apától… mennie kell… - simítottam végig kisfiam hátán.

- App… - hatalmas szemekkel pislogott édesapjára.

- Nagyon fogsz hiányozni, de ne feledd, nagyon szeretlek, kicsikém. Két hét múlva találkozunk… - engedett el engem, s ölelte magához szorosan Bent.

- App… - magyarázott tovább neki.

- Igen Kicsikém? Mond csak…

- App… szeee… - tette kicsi kezét az arcára. Egy másodpercig mozdulatlanul állt, s én sem szólaltam meg, hagyni akartam, hogy ez a pillanat a kettejüké legyen.

- Én is nagyon szeretlek! – puszilgatta meg az arcát – Légy nagyon jó fiú… fogadj szót Anyának! Hiányozni fogsz… - sétált ki vele az udvarra, ahol Kimi parkolt, s követtem őket.

- Ajjja…

- Igen Ő is nagyon fog nekem hiányozni… - fordult felém, s átadta édes terhemet.

- Vigyázz magadra… - súgtam még oda neki.

- Hívlak… - súgta vissza.

Végignéztük, ahogy beszáll az autóba, s ameddig lehetett integettünk neki. Fogalmam sem volt róla, hogy Ben mennyit is fogott fel abból, hogy két hétig bizony nem látja az édesapját. Én felfogtam… már most borzasztóan hiányzik…