Titkok erdeje

35. rész

Nem sokáig maradhattunk hármasban, mert csütörtökön Sebastiannak a gyárba kellett menni, ünnepelni, hiszen most ért haza mindenki a világbajnoki cím megszerzése óta. Mindhárman útra keltünk, Ő Angliába, mi Bennel Németországba. Igen, rávett minket, hogy menjünk el Heppenheimbe, hiszen szombaton parádézni fognak ott a csapattal. A gyárba történt ünneplés és a kötelező sajtóinterjúk után azonnal gépre ül, s jön utánunk… megígérte…

Stephanie és férje jött ki elénk, nagy boldogságban úszva adták tudtunkra, hogy bizony náluk is vendégeskedik a gólya. Mannheimből Heppenheimig Ben egyfolytában babanyelvén szóval tartott mindenkit, és Stephanie is könnyes szemmel figyelte Őt.

Ahogy beléptünk a családi ház ajtaján eszembe jutott, hogy mennyi inkább fájdalmas emlékem van erről a házról, s azóta a dolgok mennyire megváltoztak. Heikke a konyhából szaladt ki elénk.

- Sziasztok!!! – ölelt meg, majd Benhez fordult – Szia Kicsikém!!!

- Maaa… - nyújtotta felé kis kezeit, és Heikke egy pillanatra megdöbbent.

- Ben!!! Kis unokám!!! – ölelte szorosan magához, majd vette karjaiba fel.

- Anya! – szólt közbe Stephanie – Elmondtam Lilinek…

- Így legalább már két picurkát tudok elkényeztetni.– mosolygott Stephre, majd a kezében Benre. – Sebastian szobájába pakoljatok le, a kiságyat is átvittük oda. Ne haragudj, de nem tudok másik szobát adni, mert Melanieék is itthon lesznek a parádé miatt.

- Semmi baj, Heikke jó lesz az. - nyugtattam meg azonnal.

- Ha Sebastian hazajön, akkor osztoznotok kell rajta, remélem ez nem probléma… - nézett rám kissé félszegen.

- Nem, majd megoldjuk… - pirultam kissé bele a gondolatba, hogy ismét vele aludhatok.

Felmentük, s Stephanie segített kipakolni, míg Ben lenn maradt nagyszüleivel. Szótlanul pakolgattunk, s észrevettem Stephanien, hogy a tekintete közbe a kiságyra siklik.

- Ha bármiben tudok segíteni, nyugodtan szólj… - kezdtem.

- Köszönöm Lili. – fogta meg a kezem, majd az ágyra telepedtünk.

- Ugyan, nem kell mit köszönni… - legyintettem.

- De van! S tudod azt is meg kell köszönnünk nektek Bennel, hogy visszatért a régi Öcsém, akit annyira nagyon szeretünk…

- Hogy? Nem értem, miről beszélsz. – zavarodtam össze.

- Tudod, amikor augusztusban hazaállított, és bevallotta, hogy van egy kisfia, azt hiszem, kivétel nélkül mind padlót fogtunk. – kezdte – Amikor azonban eljöttetek, én már akkor láttam rajta a jeleket…

- Milyen jeleket?

- A változásét! Veled és a Kicsivel teljesen máshogy viselkedik, mondhatom azt, ezt az arcát még nem is ismertük. S ahogy szépen lassan egymáshoz csiszolódtatok… komolyan döbbenetes. Látom azt, ahogy rád néz. Így nőre még nem nézett…

- Ugyan Steph, ne mond ezt… - jöttem zavarba.

- De mondom, mert így van! Szeret titeket Bennel.

- Mi is szeretjük Őt… - suttogtam lehajtott fejjel.

- Ez az egy számít Lili… semmi más… - kelt fel az ágyról, majd magamra hagyott.

A kiadós ebédet követően Ben elaludt Heikke karjaiban, aki csillogó szemekkel vitte fel, s fektette le aludni. Hagytam, had csinálja, hisz nekem van lehetőségem vele foglalkozni, míg Ő olyan keveset látja. Stephanie felvetette, hogy társasozzunk, így beleegyezve játszani kezdtünk. Norbert mellettünk az egyik fotelben egy sportmagazint olvasott, de egy mindentudó apró mosoly ott bujkált szája szegletében… s mindez olyan ismerős volt…

Az idő szélsebesen szaladt velünk, s meghallottam Ben hangját a babafigyelőben. Azonnal felpattantam, s szaladtam is hozzá az emeletre. Ott ült az ágyban, s ahogy rám nézett, egyből Ő jutott eszembe. Kiemeltem onnan, s felöltöztettem. A folyosón a lépcső felé haladva hangokra lettem figyelmes lentről. A Kicsit a karjaimba vettem, úgy sétáltam le, s a nappali bejáratánál megtorpantam. Ott állt Ő a nappali közepén nekünk háttal, és épp élménybeszámolót tartott. Én szótlanul hallgattam volna, de a karomban ülő Csöppség nem így gondolta.

- App! – szólalt meg vágyakozó hangon. Ő abban a pillanatban megpördült.

- Sziasztok! – jelent meg egy széles mosoly az arcán, majd azonnal felénk indult meg, s mindkettőnket egy ölelésbe zárt. – Minden rendben? – súgta a fülembe.

- Igen… - suttogtam vissza, hogy csak Ő hallja meg, s rá mosolyogtam.

- Ennek örülök… - simított végig az arcomon, majd hangosan folytatta - Hogy van Apa legokosabb, és legédesebb kisfia???

- App… – nyújtózott felé, majd Sebastian átvette Őt.

- Hallom valaki odafenn egész eddig szundizott. – mosolygott rá, Ben pedig csak vigyorgott – Hoztam neked valamit! – sétált vele a hátizsákjáig, a Kicsi kíváncsi szemekkel nézte minden mozdulatát – Ez a Tiéd! – vett elő egy macit, akin kék Red Bullos overáll volt.

- App… - nézte nagy szemmel hol a macit, hol Apukáját.

- Megláttam Őt, a gyárban szomorkodott. És képzeld! – mesélte tovább, olyan megható volt – Azt mondta, hogy egy kisfiúra vár! Mondtam neki, hogy bizony nekem van egy, így megkért, hogy hozzam el neked, mert olyan magányos szegényke…