Titkok erdeje

25. rész

A seb kitisztításához nem adtak érzéstelenítőt, s úgy éreztem, hogy kitépem a szék karfáját, annyira fájt a beavatkozás. Majd elővettek egy nagy injekciós tűt, és úgy éreztem, hogy inkább tüntetőleg becsuktam a szemeim. Éreztem, ahogy a tű utat tör magának a bőrömön keresztül. Fájt… piszkosul fájt…

Aztán a fejemet hátra döntöttem, egészen a szék fejtámlájáig. Éreztem, ahogy a szer hatni kezdett, sőt kicsit kába is lettem tőle. Egy kék lepellel letakartak, és valószínűleg elkezdték a beavatkozást, de nem éreztem semmit.

Hallani azonban mindent nagyon is jól hallottam. Kisfiam szívszaggató sírását is a váróból. Egy könnycseppem gördült le az arcomon, és most hálát adtam, hogy ezt az orvosok nem látják. Már éppen azon gondolkodtam, hogy fogom magam és egyszerűen felállok, s kimegyek Benhez, amikor odakinn egyszer csak csend lett. Az érzékeim azt súgták Sebastian érkezhetett meg. Jelenleg csak Ő tudná megnyugtatni ennyire, a kinn tartózkodók közül. Úgy éreztem, hogy minden porcikám utána vágyakozik…

- Kész vagyunk! – szólalt meg hirtelen az egyik orvos mellettem, és lerántotta a kék leplet.

- Köszönöm. – rebegtem el zavartan.

- Két nap múlva ugyanitt kisasszony! – nézett rám szúrósan.

- Mert? – szeppentem meg.

- Varratszedés! – vigyorgott rám, tuti élvezi a kínzásokat.

- Oké… - morogtam – itt leszek.

- Kicsit lelkesebben! – vigyorgott, nekem meg kezdett viszketni a tenyerem – Kapott egy szép kis kötést, és higgye el, meg se látszik majd.

- Ha maga mondja…

- Most mehet, de két nap múlva…

- Tudom, ugyanitt. – álltam fel kissé még kábán, s indultam el az ajtó felé.

Kissé kábának éreztem magam, s nem tudtam eldönteni, hogy mindezt az eséskor szedtem össze, vagy az injekció esetleges hatásának tudható mindez be. Kinyitottam az ajtót, és Sebastian velem szembe ült, ott, ahol én mielőtt bevittek volna, s kezében Ben pislogott nagy szemekkel. Kis arca még könnymaszatos volt. Sebastian azonnal felkelt a székről, ahogy meglátott.

- LILI!!! Hál’ istennek!!! – ölelt azonnal magához a szabad kezével. – Minden rendben??? Jól vagy??? Mi történt??? – záporoztak felém a kérdések azonnal, ahogy egy kicsit eltávolodott tőlem.

Képtelen voltam a válaszadásra, a torkomat a sírás fojtogatta. Végignéztem rajta, s megállapítottam valószínűleg Kimi edzés közben zavarta meg, mert az edzős cucca volt még rajta. Nem tudtam válaszolni neki, s éreztem, ahogy a sírás felülkerekedik rajtam, a vállaim rázkódni kezdtek, és Sebastian nem kérdezett semmit, egyszerűen magához vont. A nyakhajlatához bújtam, és az arcomat inkább a pólójához szorítottam, hogy valamelyest csillapítani tudjam a sírásom erejét.

- Semmi baj… itt vagyok! – ölelt még szorosabban, és simogatni kezdte a hátamat, s puszilgatni az arcom, és a nyakam környékét. – Nyugodj meg… már nem lesz semmi baj… - suttogott a fülembe – itt vagyok…

- A Hölgynek lehet benn kéne maradni ma éjszaka… - jelent meg mögöttem az orvos.

- Miért, baj van? – ijedt volt a hangja.

- Nem csak tudja ilyen eséskor szokott lenni egy kis agyrázkódás. – magyarázta.

- Nem akarok itt maradni… - suttogtam a fülébe, mialatt magamhoz szorítottam – Ne engedd, hogy itt tartsanak…

- Muszáj itt maradnia? És ha hazamegyünk, s vigyázok rá? – kérdezte félve, de szorosan ölelt magához.

- Végülis… de csak akkor, ha két nap múlva itt lesz varratszedésre. És nagyon vigyáz rá.

- Ez csak természetes. – közölte azonnal – Vigyázni fogok rá… - suttogta és simított végig a hátamon.

- Rendben, akkor két nap múlva. – vágta rá kedélyesen a doki, otthagyva azzal minket –Még valami!!! – futott szinte vissza, s én is felfigyeltem rá, de Sebhez bújva – Értesítettem a rendőrséget, a majdnem gázolás miatt, sajnálom ez az előírás, akkor majd találkozunk. Viszlát.

- Viszlát, és még egyszer köszönöm! – kiabált neki Sebastian.

- Én nem akarom a rendőrséget… - nyafogtam – haza akarok menni!

- Remélem, gyorsan végzünk. – suttogta, majd megpuszilta a hajamat. – Kimi a frászt hozta rám! – hajolt el egy kicsit tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Én is megijedtem… - szeppentem meg.

- Elhiszem… nem tudom mi volt a telefonommal! Csak az utolsó hívásnál hallottam, hogy cseng, és amikor letettem láttam, hogy legalább tizenötször hívott! Ki fogom dobni azt a vacakot! - lett ismét dühös a tekintete.

- Menjünk haza… - kérleltem.

- De a rendőrség… - kezdte.

- Aaaaaa… - nyafogott Ben is Sebastian karjaiban, s láttam kis szája ismét sírásra görbül.

- Seb, figyelj! – fordult felénk a finn – Menjetek haza! Lilinek és Bennek is pihenésre van szüksége. Mi is ott voltunk, és láttunk mindent! Meg tudjuk tenni a vallomásokat!

- Én nem akarok vallomást! – akadtam ki egy kissé – Én nem akarok rendőrséget… - buggyant ki az első könnycseppem.

- Lili, az, aki majdnem elütött, egy közveszélyes állat!!!! – akadt ki Gina is – Mi van, ha Ben lépked át elsőnek az úton???

- Én nem… én ezt nem akarom… - sírtam el magam, s éreztem amint az eddig sikeresen elrejtett érzéseim feltörnek, és szabad folyást engednek felettem.

- Nem lesz semmi baj már… Lili… - ölelt magához Seb, és puszilta meg az arcomat - Kimi, mi akkor hazamegyünk, oké?

- Persze, Julie békésen alszik, mi itt leszünk, és a doki is elérhető… menjetek csak… - s mi szófogadóan elindultunk kifelé az épületből. Seb egy szó nélkül kötötte be Fiúnkat, míg én beültem a kocsiba. Ő is beszállt, majd indultunk, haza…