Lóerők szerelmesei

12. rész

Az első másodpercben ledermedtem, ahogy megéreztem az ajkait az enyémen. A forró ajka, ahogy hozzámért a gyomromban a lepkék életre keltek, és keringőt jártak. A szívem hatalmas dobbanásokkal adta tudtomra tetszését. A kezem önkéntelenül indult meg, és meg kellett kapaszkodnom benne, mert úgy éreztem összeesek.
Először puhán, tapogatózva csókolt. Miután nem ütközött ellenállásba, mélyítette el egyre jobban a csókot, s úgy lett egyre szenvedélyesebb is. Úgy éreztem, hogy a föld felet lebegünk, mintha csak mi ketten lennénk a bolygón, senki más.
A kezeim utat törtek maguknak hisz csak egy cipzáras pulcsit viselt, de az sem volt felhúzva, így a pólóján keresztül simítottam végig a mellkasán. A kezei az arcomról a derekam köré fonódtak, és szorosan magához húzott, de nem szűnt meg csókolni engem. Úgy éreztem felrobbanok a boldogságtól, az érzés, a boldogság el sem jutott az agyamig, megrekedt a szívemben, és onnan nem is akart sehová sem menni. Levegő hiányában azonban el kellett válnunk egymástól. A nyakhajlatához bújtam, s onnan szívtam be édes illatát.
- Carla… - suttogta a fülembe. – Bocsáss meg nekem, amiért bunkón viselkedtem veled…

Újra az autópályán mentünk, de már sokkal boldogabban. Sokszor pillantott rám, zavarba hozva ezzel. Egy idő után belepirultam, és ő nagyon jól szórakozott ezen. A kezemet az övére csúsztattam a váltóra, meglepődött, de rám mosolygott. Belenézett a visszapillantóba, s összehúzta a szemöldökét.
- Követnek… - jegyezte meg szárazon.
- Mi??? – ijedtem meg.
- Nyugi… Petrov az… - mondta csöpögő gúnnyal.
- Ki? Honnan tudod? – riadtam meg.
- Ismerem a kocsiját. – mormolta.
- De… - kezdtem pánikba esni.
- Nyugi… gyere bukj le… - nézett gyakran a visszapillantóba.
- Bukjak le? – néztem rá vigyorogva, de elpirultam.
- Gyere ide… - simított végig a hátamon vigyorogva, és az övet kioldva ráhajtottam a fejem a combjára, úgy, hogy a váltásnál ne zavarjam.
- Még mindig itt van? – néztem fel rá.
- Itt, felvette a tempómat… a francba! – tette a kezét a vállamra óvatosan.
- Mi a baj? – ijedtem meg, és kapaszkodtam meg a kezében.
- Mellém jön… - adta meg a választ.
- Követ? – szaladtak magasba a szemöldököm. Ekkor a telefonom kezdett csörögni a zsebemben. – A francba! – lettem dühös.
- Mi a baj? – suttogta látszólag érzelemmentesen, de a kezemet nem engedte el.
- Vitalij az… - adtam meg a választ, miután kiszedtem a zsebemből a kis szerkentyűt.
- Hogy nem tud nekünk nyugtot hagyni… - lett egyre mérgesebb, és a telefonom kitartóan csörgött.
- Mi legyen? – néztem rá reménykedve, de a kezét nem engedtem el.
- Fogalmam sincs, de már nagyon elegem van, hogy itt koslat mellettem… - szorította össze az állkapcsát.
- És ha lassítanál? – kérdeztem félre.
- Várj! Kapaszkodj Drága… bevágok mögé. – fogta meg a vállamat. A Drága szónál a szívem dobbant egyet.
- Mi a helyzet? – kérdeztem pár perc múlva, már a telefonom is abbahagyta a zenélést.
- Itt megy előttem… és mindjárt odaérünk a hotelhez. – nézett rám egy pillanatra.
- Oh… oh… oh… - ahogy kezdett leesni, hogy mire gondol. – Mit fogunk csinálni? – kapaszkodtam már egy ideje a combjában.
- Én tudom, hogy mit csinálnék legszívesebben veled… - kajánkodott.
- Bocsánat. – engedtem el azonnal a combját.
- Nem azért mondtam ám! – vigyorgott – Csak épp most vezetésre kéne figyelnem nem arra, hogy mit váltasz ki belőlem… - simított végig az arcomon, mire én a tenyerébe pusziltam.
- Mit fogunk csinálni? – kérdeztem érdeklődve, de félelem érezhető volt a hangomban.
- Ne aggódj… a kocsiban maradok, megvárjuk míg bemegy. – simogatta a vállamat.
- És ha nem?
- Akkor teszünk még egy kört! – adta meg a választ.
- Így? – kérdeztem kajánkodva.
- Ha ragaszkodsz ehhez a pózhoz nekem sincs kifogásom ellene… - vigyorgott. – Megjöttünk… - suttogta - most lapulj Drága… - nagyon figyelnem kellett, hogy halljam.
A hátamra fordultam, hogy a vállaimat se szúrja ki. Tudtam azok után, ahogy Sebbel bánt óriási patáliát csapna, ha meglátna vele engem. Seb nem figyelte a pózváltásomat, mert a keze megindult felém, de ott már nem a vállam volt, hanem az egyik mellem. Egy másodpercre megmerevedett, a szemei kikerekedtek, de gyorsan rendezte vonásait, és a kezét is elhúzta. A számat be kellett harapnom, hogy ne nevessek fel. Az autó megállt alattunk, s én még levegőt venni is elfelejtettem. Az előbbi jó kedvem egy pillanat alatt elszállt. Gyorsan a telefonomhoz nyúltam, és lehalkítottam. Ahogy ezzel megvoltam, ismét Petrov hívott. Kezdett nagyon idegesíteni a dolog. Seb úgy tett, mintha pakolna.
- Csörgess meg… - suttogta alig hallhatóan.
- Nem tudom a számod… - suttogtam ugyanúgy vissza.
- Basszus… - matatott a telefonjával, de szemével nagyon nézett egy irányba. – Ez nem kopik le rólam. – suttogta. – Itt van… - tette le mellém a készülékét beírva a számmal. Azonnal tárcsáztam, és máris csörgött a kezében. – Igen Tommi… persze… azonnal indulok! – beszélt hangosabban, majd letette, és azonnal indított.
- Milyen jó, hogy Tommi vagyok… - vigyorogtam, mialatt kihajtott a garázsból.
- Nyugi nem foglak annak hívni, de most ez vészhelyzet volt! – vigyorgott majd az arcomon simított végig, majd fékezett egy hatalmasat, és majdnem lepottyantam – Hoppácska! Piros lámpa, bocsi – vigyorgott – Jól vagy?
- Persze, csak majdnem leestem az ülésről, de semmi gáz… - legyintettem.
- Egyébként fel is ülhettél volna. – vigyorgott továbbra is.
- Oh, ugyan – legyintettem megint – tök jó helyem van. Csak a nyakam állt már be egy ideje a forgóimmal együtt. - sóhajtottam.
- Majd megmasszírozlak… - segített felülni. – Elvinnélek valahova vacsorázni, de mindenhol felismernének minket… - nézett rám szomorúan.
- Semmi baj… - simítottam most én meg az arcát – bepótoljuk…