Hinni az életben

14. rész

Gépek csipogását hallottam, s kezdtem rájönni, hogy nem haltam meg. Valahogy nem töltött el túl nagy elégedettséggel mindez. Tudtam, hogy meg fog találni még… nem tudok elmenekülni előle… de legközelebb nem leszek ilyen szerencsés. Éreztem, hogy valaki a kezemhez ér. Ösztönösen elhúztam, de nem kellett volna. A fájdalomtól, melyet ez okozott azonnal felszisszentem.
- Lina! – hallottam meg Kimi suttogó hangját mellettem – Lina! Nyisd ki a szemed! Kimi vagyok… - s én azt tettem, amit ő mondott.
Ahogy kinyitottam a szemeimet, Kimi aggódó kék szemeibe néztem bele. Meg akart érinteni, de elhúzta a kezeit.
- Kimi… - suttogtam, s a könnyeim utat törtek maguknak.
- Lina, ne sírj, itt vagyok. Már nem lesz semmi baj. Meg fogsz gyógyulni… shhh… ne sírj, kérlek. – próbált megnyugtatni.
- Kimi… én… annyira sajnálom. – magyarázkodtam – Én ki fogok mindent fizetni… ígérem. – rázkódtam mag továbbra is a sírástól.
- Jaj, te ne beszélj butaságokat. – csitított. – Az a legfontosabb, hogy meggyógyulsz, és azt a férfit meg rács mögé dugják… a többi nem számít. – tette a kezét az enyémre.
- Hogy? – lepődtem meg.
- A betörőt elvitték a rendőrök, de csak miután megismerkedett egy kicsit közelebbről az öklömmel. – lett kemény a tekintete. – Csak azt nem tudom hogy jutott be az ajtón? Miért engedted be? – nézett rám gyengéden.
- Én… én… - az egyik kezemet a számhoz tettem, s akkor láttam meg, hogy egy cső lóg ki belőle – Istenem…
- Lina, nyugodj meg. Amikor megláttalak a padlón fekve… én azt hittem, hogy te már nem is… - harapta el a mondat végét. – Egyszerűen elborult az agyam. Ha Toni, és Seb nem fognak le, akkor én… nem is tudom mit tettem volna. – Az egyik kezét még mindig az enyémen hagyta, míg a másikkal szemeit takarta el.
- Kimi, én annyira sajnálom, ami történt. – néztem rá esdeklően.
- Lina, te nem tettél semmit. – nézett a szemembe ismét.
- De igen… beengedtem, és tudom, hogy nem lett volna szabad.
- Miért nyitottad ki az ajtót? – nézett rám kíváncsian.
- Én… egyszerűen valahogy… fogalmam sincs. Annyira lefoglalt a készülődés, hogy jössz… - néztem rá, mire óvatosan végigsimított az arcomon.
- Tudod akkor sem értem miért tette ezt veled! – lett megint dühös. –Rendben vigyék, amit akarnak, de így elbánni veled?! Ezt egyszerűen nem értem… Hogy volt mersze ennek az embernek egyáltalán kezet emelni rád? Hogy jön Ő ahhoz, hogy RÁD kezet emeljen??? Annyira mérges vagyok… - izzottak már a kék szemei.
- Kimi… - kezdtem bele félve. Tisztában voltam vele, hogy jobb, ha tőlem tudja az igazságot.
- Mond Lina. – lágyult el a hangja.
- Tudnod kell valamit… az igazságot. – ő csak kíváncsian nézett rám, de a kezét nem vette el az enyémről. – Azaz ember… szóval Ő… az én Apám volt… - a végére már szinte csak suttogtam a szavakat, a kék szemek meg azonnal kikerekedtek.
- HOGY MI???? – ment fel benne azonnal a pumpa. - Az Apád?
- Igen… Kimi ez egy eléggé hosszú történet. - kezdtem azonnal magyarázkodni. – Kilenc éve eljöttem otthonról… én azóta nem is láttam. – azt akartam, hogy higgyen nekem… ő az utolsó mentsváram.
- 18 voltál mikor eljöttél otthonról?
- Igen.
- Miért?
- Ez-ez… nagyon hosszú. Én… - dadogtam.
- Miatta volt? Az Apád miatt?
- Igen. – néztem rá őszintén.
Nem tudtuk folytatni, mert két egyenruhás ember lépett be az ajtón, s mögöttük egy orvos. A rendőrökkel túlságosan nem foglalkoztam, még a nevüket sem hallottam, s a magyarázkodásukat sem, hogy miért is teszik fel ezeket a kérdéseket. Engem sokkal jobban lekötött az orvos jelenléte. Intett Kiminek, aki odament hozzá a szoba végébe. A doki először suttogott Kiminek valamit, majd ő hitetlenkedve rázni kezdte a fejét, és nagyon magyarázott az orvosnak. Erre ő elővett egy papírt a dossziéjából, és megmutatta a finnek. Kivette az orvos kezéből a lapot, majd végigolvasta. Közben a doki folyamatosan beszélt neki. Ahogy végigért a lapon Kimi visszaadta a papírt az orvosnak és hitetlenkedve rázni kezdte a fejét, majd rám nézett. A tekintete mindentudó volt, mint aki most jött rá életem egyik legnagyobb titkára. A fehérköpenyes doki meg csak beszélt, és beszélt neki. Kimi már a halántékát masszírozta, mint akinek már ez is sok, amit eddig hallott. Kinézett az ablakon megrázta a fejét. Kezet fogott a dokival, majd távozott a kórteremből. Rám se nézett…
Abban a pillanatban világosodott meg előttem az, hogy Kimi besokallt. Besokallt belőlem, és az életemből. Tudtam, hogy ő ezzel távozik…
A rendőrök, meg folyamatosan kérdeztek mindenfélét. Tartom-e a kapcsolatot Apámmal? Mikor találkoztam vele utoljára? Tudom-e, hogy hol lakik? Hol van a munkahelye? Hol lakik?
Nem érdekelt… senki sem érdekelt, csak Ő. De Ő elment… neki elég volt. A tökéletes életébe én már nem férek bele. Túlságosan felborítottam mindent körülötte. Ennyit senki sem ér… legfőképp én nem…