Hinni az életben

15. rész

Két nap telt el a betörés óta. Két nagyon hosszú nap. Tegnap benn voltak nálam Seb és Liz. Nagyon kedvesek voltak, s hoztak nekem ruhákat, és néhány fontos dolgokat, melyekre szükségem lehet a kórházban. Próbáltak kicsit felvidítani, de kényesen kerülték a Kimi-témát.
Ő azóta, a nap óta nem jelentkezett. Szomorú voltam, s egy kissé elkeseredett, de megértettem az érveit. Tudtam, hogy neki ez már nagyon sok volt. Túl sok problémát okoztam… Csendes merengésemet két egyenruhás férfi zavarta meg.
- Jó napot Miss Collins. – köszönt az egyik – Azért jöttünk, hogy tudassuk Önnel, beszéltük az orvosával, miszerint velünk jöhet. Azonosítania kellene az elkövetőt… - de nem akartam tovább hallgatni mindezt. Egy dolgot érettem meg, hogy újra látom az Apámat.
- Nem! Nem megyek magukkal! – néztem rájuk rettegve.
- De kisasszony… - nem akartam semmit hallani ez ügybe.
Azonnal a kezemhez kaptam, amibe az infúzió volt bekötve, s egy határozott mozdulattal kitéptem onnan. Nagyon fájt, de jelenleg ez sem érdekelt. Így tettem minden egyes dróttal, csővel, ami a testemhez volt kötve. Hallottam, hogy a rendőrök orvosért kiáltanak, s próbálnak megnyugtatni, de nem érdekelt. Az a fehér köpenyes doki futott be két másikkal, aki két napja Kimivel beszélt. Nem foglalkoztam velük. Fel akartam kelni az ágyból, ők azonban visszanyomtak.
- Engedjenek el! – kiabáltam.
- Azonnal feküdjön vissza. – akart visszanyomni az ágyra a doki.
- Eresszen el! – kiabáltam vele – Nem fekszem vissza, eresszenek!
- Feküdjön vissza… most! – kiáltott rám erélyesen, de nem érdekelt.
A másik két férfi megfogta a karomat, és lenyomtak az ágyra. Rúg-kapálni kezdtem, sírtam, zokogtam, könyörögtem, de nem engedtek el. A doki egy fecskendőbe kezdett felszívni valamit, de engem ez eléggé megrémisztett. Megfogta a kezemet, s a fecskendő, már majdnem a bőrömhöz ért, behunytam a szemem, de a könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Állj! Elég! Hagyják békén! – hallottam meg Kimi hangját.
- Kimi… - könyörögtem neki, s próbáltam szabadulni a kezek közül, de azok bilincsként fonódta a kezeimre.
- Mr. Raikkonen, kérem, várjon odakinn. – mondta neki nyugodtan a doki.
- Nem! – dacoskodott – Eresszék el! – jött oda – MOST! – a két ápoló azonnal elengedett, s én a karjaiba bújtam, s ott sírtam ki magam. – Doki, kérem, hagyjanak most magunkra.
- De… - kezdte volna azonnal.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok vele. – magyarázott az orvosnak, majd hallottam a kórterem ajtajának csukódását - Shhh… semmi baj Lina… itt vagyok. – simogatta nyugtatólag a hátamat.
- Kimi… - zokogtam a karjai közt.
- Nem fognak bántani, itt vagyok, nem engedem. – emelt a karjai közé, majd leült velem az ágyra, és az ölébe ültetett.
Nem mondott semmit, hagyta, had sírjam ki magam. Az elmúlt napok történései nagyon felzaklattak. Az Apám hirtelen feltűnése ismét padlóra küldött. Tudtam, hogy most csak Kimi tudja lecsillapítani a lelkemben okozott vihart, az Ő közelsége nyugtatólag hat rám. A kedvessége, a törődése, a féltése az, amivel a páncélomat, melyet az évek során magam köré építettem sikeresen megtörte. Ha most Ő is magara hagyna, nem lenne értelme az életemnek. Soha nem tudom neki meghálálni mindazt, hogy itt van… hogy mellettem van.
- Kimi… - szóltam neki szipogva, amikor a sírásom már csillapodott.
- Mond… - szólt lágyan, s végigsimított a hátamon, amibe beleborzongtam, s egy ismeretlen érzés kerített hatalmába.
- Vigyél haza… - távolodtam el tőle, hogy a szemébe nézzek.
- Rendben… haza megyünk. – simított végig nagyon gyengéden az arcomon, s letörölte a sírásom nyomait.

Két órával később már Kimi házának a küszöbén léptem át. Egy apró kis könny csordogált végig az arcomon, ahogy beléptem a bejárati ajtón, s visszagondoltam arra, hogy néhány nappal ezelőtt mi történt itt velem. Kimi szorosan mögöttem jött, s végigsimított a karomon… tudta, hogy miért torpantam meg hirtelen.
- Nincs semmi baj… senki sincs itt rajtunk kívül. Nyugodj meg, kérlek. Nem bánt senki… még egyszer nem hagyom. Itt maradsz velem. Liz segítségével áthoztuk ide a cuccaidat. Az egyik vendégszobában pakoltunk ki. Remélem tetszeni fog. – nézett rám lágyan.
Nem tudom honnan jött a bátorságom, de megöleltem. A sok törődés és a gondoskodás, amit tőle kaptam… Két másodperc volt az, míg hezitált, majd a karjai nagyon lassan körém fonódtak. Ennek hatására egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Köszönöm. – néztem rá, egy picit távolabbról.
- Mit? – nézett rám meglepetten.
- Mindent. – mosolyogtam rá félszegen.
- Gyere… - karolt át – felkísérlek a szobádba. Pihenned kell. – szólásra nyitottam volna a számat, azonban ő az ujját a számra tette finoman – Nincs apelláta. Pihensz, nem fogadok el kifogásokat…