Hinni az életben

13. rész

Várom haza Kimit, az egyik ralis versenyéről. Mark azt mondta, eléggé nyűgös, mert nem minden úgy történt, ahogy azt ő szerette volna. Arra gondoltam, hogy egy kicsit megpróbálok a kedvére tenni, hogy a kedvencét főzöm, s rend, és tisztaság várja itthon. Nem tudom, mi van velem, de már hiányzik. Mark hívása előtt már nem tudtam mit is kezdjek magammal. Az utóbbi egy hétben sokat gondoltam rá. Kedves, barátságos, segítőkész. Emellett sikeres, gazdag, sőt nem utolsó sorban jól is néz ki. Nem értem, hogyhogy mégis egyedül él… Kérdezni nem akarok, vagyis inkább nem merek… az ő magánélete csak rá tartozik, de mindenesetre furcsának találom…
Másnap azonban már nagyon izgatott voltam, hogy mikor is érkezik. Sürögtem-forogtam a konyhában. Főztem és sütöttem. Tudtam, hogy őrültség, amit teszek, hisz ez nem egy ünnep… de nekem az volt, hogy azaz ember, aki szinte csodát tett velem, ismét hazaérkezik. Nekem igenis örömünnep volt, és szerettem volna, ha ezt egy kicsikét észre is veszi. Gyorsan telt így az idő a nagy munka közepette… már csak egy óra és itthon van… egyre izgatottabb voltam…
A nagy munka közepette arra figyeltem fel, hogy csengetnek. Ki se néztem az ablakon, hogy szemrevételezzem az illetőt, megtöröltem a vizes kezem, és az ajtó felé indultam, majd kinyitottam azt.
Azt hittem menten rosszul leszek, ahogy megláttam az ajtóban állva. Totálisan lebénultam, még az ajtót sem vágtam rá azonnal, pedig azt kellett volna tennem.
- Nocsak… hogy felvitte az Isten a sorsodat! – kötözködött azonnal velem, ahogy végignézett rajtam. Minden ízemben remegtem. Az agyam teljesen leblokkolt, egyszerűen mozdulni sem tudtam. – Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – gúnyolódott tovább, majd félrelökött, s én nekiestem a falnak és becsaptam a csípőmet, nagyon fájt.
Megpróbáltam felállni, de nagyon nehéz volt. Az ajtó, s közte járt a tekintetem. Az ajtó nagyon közel volt, és sarkig tárva.
- Hát ez egy palota! – nézett körbe álmélkodva. – És te képes lettél volna kihagyni ebből engem? – nézett rám, s hirtelen megragadta a pólómat. – Hm? KÉRDEZTEM VALAMIT! – üvöltött már velem, s éreztem, hogy valami meleg és nedves végigfolyik a lábamon. – Ah… - dobott oda a falnak, úgy hogy szinte visszapattantam róla… már a vállam is fájt. – Már nem is fontos. A lényeg, hogy itt vagyok, s mindez most már az enyém… - kacagott úgy, hogy a sátán is megirigyelhette volna.
A nappaliban, amit talált felvette a hóna alá tette, s kivitte a házból. Én rettegve kucorodtam meg a sarokban, mint egy kisgyerek. Rimánkodtam magamban, hogy Kimi előbb jöjjön. Habár tudtam, hogy ő sem menthet meg attól, ami még rám vár, ha itt maradok. Centinként loptam a távolságot az ajtóig. Közben imádkoztam, hogy ne vegye észre. Ő még mindig a berendezésekkel és azok kihordásával volt elfoglalva. Már az ajtónál jártam… csak pár centi, s úgy futok, hogy a lábam se éri a földet. Kiminek megadom majd valahogy… mert ez a kár az enyém. Én okoztam… Ott ültem az ajtó előtt, s Ő nekem hátat fordított… felugrottam, hogy elszaladjak… de ő utánam kapott… a lábamnál… a betonon csattantam.
- Azt hiszed, hogy megszökhetsz??? – a nyakamnál fogott meg, alig kaptam levegőt – KÉRDEZTEM VALAMIT!!!! Azt hitted MEGSZÖKHETSZ???? – üvöltött már velem. – Engedelmességgel tartozol! AZ APÁD VAGYOK!!!! AZ EGYHÁZ IS AZT MONDJA TISZTELD ATYÁDAT!!!!! VAGY TÁN ELFELEJTETTED???? – üvöltötte a fülembe. - MAJD MOST EMLÉKEZTETLEK RÁ!!!! – s lekevert egy hatalmas pofont majd a padlóra lökött, s belém rúgott egyet. – Te provokálod ki, hogy így viselkedjek veled! Te akartad AZT is! TE! A szép pofikáddal, meg az alakoddal! Neki is illegeted magad??? MÁR AZ ÁGYBA VITT??? – ordított – Gondolom nem bírtad ki… folyamatosan ezt csinálod. Neked mindig kell egy férfi, IGAZ??? – ő egyre csak közeledett, és én a falhoz kezdtem hátrálni. Nem láttam szinte semmit már a könnyeimtől. Mindenem szúrt, fájt, hasogatott. De nem foglalkoztam vele, valahogy meg kell szöknöm, különben nem élem túl…
- Mi egy?! Ugyan… NEKED TÖBB IS KELL!!! A haverjaival is kipróbáltad??? MELYIKÜK JOBB??? – üvöltött a képembe. – Most megfizetsz azért a nyomorért, amit hagytál! Ahelyett, hogy maradtál volna és nekem adod, amit keresel! ENGEM ILLET!!!! ÉN NEVELTELEK FEL!!!!! – ordított, és én remegtem, mint a nyárfalevél.
Semmi mást nem kívántam, mint öljön meg, s akkor véget ér a szenvedés. Nem akartam élni. Egy nyomorék vagyok… egy lelki nyomorék, aki nem képes túlélni a gyermekkora okozta lelki traumákat. Nem tudok túllépni a múlton… az én sötét múltamon. Jöhet Kimi… jöhet bárki… rajtam nem lehet segíteni. Amíg ez az ember él, addig nem tudok… egyszerűen nem megy. Már a tudat is, hogy él, és én vagyok a célpont… megrémít. Meg akarok halni… most… már csak ezért könyörgök…
- Ölj meg… - zokogtam – ölj meg…
- Nyugalom Kincsem… - nevetett – ez is be fog következni, de könyöröghetsz segítségért, nincs aki meghallaná. Nincs itt rajtunk kívül senki. – mulatott rajtam. – Mindenek előtt azonban… az elmúlt éveket LEVEREM RAJTAD!!!!
Ütni kezdett, ahol ért. Mindegy volt neki, hogy hol talál el. A fejemre mért egy óriási ütést, amitől már a levegőben megpördültem. A padlóra érve megpróbáltam felemelni a fejem, de minden nagyon összemosódott. Vércseppeket láttam a padlón, már amennyire ki tudtam venni őket. Éreztem, hogy a fülemből valami meleg, és nedves folyik ki. Akkor már tudtam, hogy kiszakadt az egyik dobhártyám. Nem hallottam semmit, csak valami kis neszezést. Mindenemet nagyon nehéznek éreztem, és fáradt voltam… nagyon fáradt. Visszafeküdtem a padlóra háttal, mert nem bírtak el a kezeim. Egyszer csak nagy világosság lett. Próbáltam fókuszálni, de nem ment. Homályosan láttam alakokat… lehet, hogy ez a vég? Azt mondják mindez fehér fénnyel jön… lehet engem is várnak már? Boldog voltam abban a pillanatban. Tudtam, hogy nem látom többé Kimit, de megszabadulok a szenvedéstől… és ami a legfontosabb az apámtól. Az egyik alak egészen közel jött hozzám. A szívembe boldogság költözött, mert tudtam… ez a vég…