Remény a boldogságra 18. fejezet

- Mit akarsz itt? – estem neki egyszerre.
- Bella… el akarok magyarázni egy-két dolgot.
- Szerintem ezzel már egy kicsikét elkéstél. – válaszoltam hidegen. – Hallgatlak, van 5 perced.
- Muszáj itt az ajtóban? – nézett rám esdeklően.
- Fáradj beljebb. – sóhajtottam nagyot, és a nappaliba tereltem. – 5 perc, se több, se kevesebb.
- Bella, tudom, hogy egy idióta voltam, és úgy is viselkedtem. Nem kellett volna, egy szó nélkül, csak úgy elrohannom a gyárból, de úgy éreztem, ha még egy percet ott kell töltenem, én megőrülök.
- Oh… mondhattad volna, hogy terhet okoz a társaságom. – vetettem neki oda hidegen.
- Nem rólad volt szó…
- Pedig én úgy éreztem, és a mai napig így gondolom. A levélről meg inkább ne is beszéljünk…
- Ne haragudj, ha megbántottalak…
- Megbántottál??? – három oktávot emelkedett a hangom. – Úgy dobtál félre, mint egy elhasznált rongyot. Egy kivert kutya is jobban érezte magát, mint én akkor…
- De…
- A tudtomra adtad, hogy csak pár napra kellettem neked. De azért lehetett volna szebben is elrendezni… a szép szóból is értek én, nem kell mindjárt a földbe döngölni.
- Azt hiszem te ezt az egészet teljesen félreérted. Én nem úgy gondoltam…
- Nem úgy gondoltad??? Akkor hogy? Magyarázd el nekem, mert az én csökevényes agyacskám nem bírja mindezt megérteni… Hogy kellett volna értelmeznem mindazt, hogy ’Sajnálom’?
- Mindent elrontottam… - hajtotta le szomorúan a fejét – te lennél az utolsó ember, akit meg akarnálak bántani, mégis téged sikerült legelőször…
- Igen, nagyon megbántottál… - folyt le az első könnycseppem, de azonnal letöröltem.
- Én nem úgy gondoltam azt a levelet, ahogy te értelmezted. Azt sajnáltam, hogy nem tudtam a szemedbe mondani, nem voltam rá képes kimondani, hogy…
- Ennyi volt… - vágtam azonnal a szavába - gondolom ezt akartad.
- Nem… - rázta a fejét.
- Hanem? – néztem rá kíváncsian.
- Időre van szükségem Bella, hogy összeszedjem magam. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok méltó hozzád. Sajnálom, hogy csakúgy otthagytalak, sajnálom, hogy nem vagyok méltó hozzád… hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy az megérdemelnéd…
- Azt hiszem, azt nekem kellene eldöntenem, hogy méltó vagy-e hozzám vagy sem, nem neked. Döntöttél helyettem is…
- Össze kell szednem maga Bella, és az életemet is… - muszáj volt félre nézem, mert nem bírtam elviselni a meggyötört tekintetét.
- Milyen életről beszélsz? Van családod, akik szeretnek, a munkádat imádod, a csapatnál mindenki szeret, akkor mit kell összeszedni? – kiabáltam vele.
- Magamat… hogy a régi önmagam lehessek. Én nem ilyen vagyok, ilyen érzelgősen csöpögős, hanem sokkal keményebb fából faragtak! De most eléggé megviselnek a kudarcok… amikor úgy érzed, hogy mindet megtettél, többre már nem vagy képes, mégsem jön össze semmi sem, valami mindig elromlik, és mindig nálam…
- Azt hiszed, hogy engem nem értek kudarcok az életben??? A szüleim elhagytak, mintha egy játékszer lennék, csak úgy lepasszoltak! A nagymamám nevelt fel, de már ő sincs az élők sorában! Teljesen egyedül vagyok, mégis küzdök! Akkor én adjam fel???
- Te nálam sokkal erősebb ember vagy. – nézett mélyen a szemembe.
- Különben is, még ezen kívül is van, akire tudsz támaszkodni…
- Miről beszélsz?
- A barátnődről, Hannáról… - ledobtam elé egy mai bulvárlapot az asztalra, ők voltak a címlapon… ketten…