Sorsfordító találkozás

9. rész

Ahogy kikanyarodtunk a pálya parkolójából már őrültségnek gondoltam azt, hogy ebbe az egészbe én belementem. Nem kellett volna… mit mondok neki? Az igazat? Képes leszek rá? Kiteregetek neki mindent az életemről? De már nem mondhatom neki azt, hogy vigyen vissza.

Olyan lelkes, ahogy szinte lesi minden pillantásomat, és már nem csak Vanda mondja azt, hanem kezdem én is elhinni, hogy Ő, a nagy Sebastian Vettel tényleg az Én kedvemben akar járni. Pedig ki vagyok én? Hozzá mérten? Egy kis senki. Hiszen éveken keresztül még a létezésemről sem tudott. Akkor most miért teszi mindezt?

Hiába kanyarodunk ellenkező irányba a szállodához képest, mégsem féltem. Tőle már nem. A kedvességével és a törődésével, ebben a pár apró kis napban képes volt elérni, hogy a bunker, melyet magam köré építettem az évek folyamán omladozni kezdjen. Egy gyönyörű erdős részen hajtunk végig, majd egy apró kis erdei útra kanyarodott fel… fel egy hegyre, legalábbis valami hasonló kis pihenőövezetben állt meg az autóval.

- Megérkeztünk Hölgyem. – nyitja ki az autó ajtaját nekem mosolyogva, majd a kezemet megfogva kisegít az autóból.

- Ez gyönyörű… - ez az első gondolatom, amikor körbepillantok.

- Örülök, hogy tetszik. – mosolyog még mindig rám.

- Hol vagyunk? – tekingetek még mindig körbe, s a kezemet sem húzom ki az övéből, valahogy jólesik a közelsége.

- Egy olyan helyen, ahol nincsenek fotósok, nincsen senki, csak mi ketten. – néz rám gyengéden - A régi pálya vonalvezetése ezt a hegyet kerüli meg. – indul el, de a kezemet még mindig nem engedi el.

Egy tisztásra értünk, ahol mesélni kezdett a pályáról, a régi vonalvezetésről, majd az újról… s én csak hallgatom. Közben helyet foglalunk, s iszom magamba a látványt, ami körbevesz. A torkomat a sírás kezdi fojtogatni, és én megpróbálok nagyokat sóhajtani, és sokat pislogni, hogy mindenképp elűzzem onnan. De egyszerűen nem ment. Éreztem, hogy feltör, és képetlen leszek megállítani. Felhúztam a lábaimat, és ráhajtottam a fejem, hogy valamelyest eltakarjam előle… de a sírás hullámokban tör rám, s ezt már nem tudom előle tovább rejtegetni…

- Ellie… - hallom meg hangját mellőlem, majd egy kezet érzek a hátamon, s finoman simogatni kezd.

Azonnal felkapom a fejem, s Ő ott ül közvetlenül mellettem, s a szemében nem látok mást csak gyengédséget, már akkor tudtam, hogy beszélni fogok neki magamról. Amilyen kedves velem az elmúlt napokban, ennyit igazán megérdemel…

- Az én életem nem olyan tündérmese, mint a tiéd… - kezdem rekedt hangon – Az édesanyám 3 éves koromban itt hagyott bennünket. Ketten maradtunk édesapámmal… - éreztem, ahogy még közelebb ült hozzám, és bátorításként megfogta újra a kezemet – Sosem voltunk gazdagok, de mégis mindig megvolt mindenünk. 10 éves voltam, amikor találkozott Patríciával. Született két féltestvérem… - sóhajtottam nagyot, ahogy újra eszembe jutottak azok az idők – Édesapám azt hitte, hogy minden tökéletes, én meg tudomásul vettem, hogy a családban én voltam az utolsó helyen, legalábbis a mostohaanyám szemében. Mindent elkövetett, hogy bentlakásos iskolában folytassam a tanulmányaimat, így legalább nem voltam soha láb alatt. – a szemeimből csak úgy potyogtak a könnyek, s ekkor Ő a mellkasára húzott, én pedig szorosan kapaszkodtam belé.

- Ellie…

- Csak a nyarakat töltöttem otthon, és az érettségi után az egyetemen is kollégista voltam, egy másik országban. Londonba nyertem felvételt a műszaki egyetemre. Ott ismerkedtem meg Adrian Newey-val. Ő az egyik tanárom volt. – nézek a szemébe, tudni akartam, hogy mit gondol. De ott nem láttam mást, mint gyengédséget, együttérzést, s rám mosolygott.

- És mi volt az egyetem után? – kíváncsiskodott.

- Évfolyamelső lettem, és Adrian munkát ajánlott a Torro Rossonál. Apám dagadt a büszkeségtől, Patrícia pedig nem bírta elviselni, hogy egyszer nem ő és nem a gyerekei vannak a középpontban. Nem sokkal később rájött, hogy felesleges féltékenynek lennie rám, hiszen Faenzába kellett költöznöm, ami azért nem a szomszédba volt. Továbbra is a boldog családot kelthette Bensheimbe, tőlem nem kellett tartania. – magyaráztam kissé dühösen.

- Várj! – szakított félbe – Te… te Bensheimbe laktál? – döbben meg.

- Igen. – nézek rá nagy szemekkel.

- 5 kilométerre tőlem? – kerekedik ki a szeme.

- Igen, oda jártam általánosba, és Mannheimbe írattak be gimibe, de egy-két kósza gondolatig szóba került a Heppenheim-i gimi is. – magyaráztam neki, most már értettem, hogy mire akar pontosan kilyukadni.

- Ha odajársz, már akkor ismertük volna egymást. – néz rám úgy, hogy bármelyik szívet ezzel megolvasztaná.

- Ugyan – legyintek egyet – nem lettem volna valami szép látvány a fogszabályozómmal. – fintorgok egyet.

- Nekem is volt. – nevet fel – És hidd el én sem voltam az iskola ásza.

- Na ezzel nem etetsz meg! – nevettem fel.

- De hidd el így volt, ha a tanárokat nézzük ott meg egyenesen nem voltam a kedvenc. – vág egy grimaszt, s nekem ettől nevetnem kellett.

Középiskolai dolgokról kezdtünk beszélgetni, csínytevésekről, ellenőrzőkről, tanárokról, barátokról… A közelébe egyre könnyebben érzem magam, mintha azok a szürke felhők, melyek az  életemet beárnyékolnák, hitelen eltűnnének és kisütne a nap. Azon a csodálatos délutánon többet már nem került szóba az életem, a családom, és a nevelőanyám. Csak mi voltunk ketten, és életembe először olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha. Még az sem zavart, hogy szorosan ott ült mellettem, és fogta a kezemet…