Sorsfordító találkozás

2010, 2011, 2012....2013

VILÁGBAJNOK

14. rész

Általában szombaton ki sem látok a munkából, most azonban nem igazán csináltam semmit. Helmuttal nagyon jót beszélgettünk az idei, majd a jövő évi autóról, s megosztottuk egymással a következő idénybeli szabálymódosítással kapcsolatos aggályainkat.

Az időmérő nem úgy alakult, ahogy azt mi gondoltuk, de Sebastian nem igazán tűnt elkeseredettnek, s ez jó volt. Helmut bíztatóan megveregette a hátamat, majd Christianhoz lépett. Én visszaültem a helyemre, s a szerelősrácokat figyeltem. Ők mindenképp azt tűzték ki célul, hogy szórakoztatnak. Nagyokat nevettem rajtuk, s az sem igazán zavart, hogy a meghívott vendégek furcsán méregetnek.

Egy idő után visszasétáltam a Homeba, majd az ajtón belépve vettem észre, hogy Vanda és Sebastian bizalmasan pusmogva tűnnek el az irodák felé. Egy pillanatra nem igazán tudtam, hogy mit is kéne gondolnom erről az egészről. Nem akartam semmit beleképzelni, így inkább visszamentem a garázsba, hátha hasznos lehetek valahol. Ott egy gondterhelt Adriant találtam, s így mindjárt nem tűnt annyira borzasztónak az egész…

***

Pár embert megkérdeztem hátha látták valahol. Sebastiant megnyugtattam, hogy az ötlete kitűnő, csak valahogy át kell ültetni Ellie csöppnyi, csökönyös, kicsi agyába. Utolsó lehetőségem a garázs volt, ahol egy megdöbbentő kép fogadott. Adrian és Ellie könyékig olajosan szereltek valamit. Fogalmam sem volt róla, mit is csinálnak valójába, de láthatóan nagyon belemerültek.

Ahogy néztem őket, egy pillanatra eltöprengtem az elmúlt hetek eseményein. Nem tagadom, hogy volt bennem egy kis féltékenység, hiszen azért Sebastian pilóta, de rájöttem, ha valaki, akkor Ellie igazán megérdemli a boldogságot.

Merengésem közepette ocsúdtam fel, mikor Adrian eltűnt hátra Ellie meg az olajat akarta egy kendővel eltüntetni a kezéről. Akkor léptem oda hozzá.

- Látom nem bírtad ki, hogy ne állj be dolgozni. – piszkáltam, mert nem akartam lerohanni először a nagy hírrel, azt meghagytam Sebastiannak. Én csak feltérképezést tartok.

- Persze, hiszen itt hasznos lehetek. – válaszolta közönyösen.

- Mi a baj? – fogtam meg a vállát, amikor el akart lépni mellőlem.

- Neked nem oly mindegy? – nézett rám, s akkor megláttam könnyes szemeit.

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Hagyj békén Vanda, sok dolgom van. – s totál lesokkolva otthagyott.

Fogalmam sem volt mi üthetett belé, s azonnal Heikki vagy Sebastian keresésére indultam, hogy közöljem velük a híreket. A büfében találtam rájuk, valamin nagyon nevettek. A német, ahogy meglátott azonnal felpattant a helyéről, s intett, hogy kövessem. A sarkon, ahol már nem láthattak minket a kíváncsi szemek, azonnal hozzám fordult.

- Mi újság?

- Én nem tudom… - zavarodtam meg.

- Mi? Hogy-hogy nem tudod? – nézett rám tanácstalanul.

- Úgy viselkedett velem, mint…

- Mint? – kérdezett vissza türelmetlenségében.

- Mint egy idegennel. És sírt… vagyis könnyes volt a szeme. – javítottam ki magam azonnal.

- Micsoda? Bántotta valaki? – lett egyre idegesebb.

- Fogalmam sincs, otthagyott… - s Sebastian is úgy elrobogott, mint egy dúvad. Nem értettem semmit…

***

Ültem a szalagkorláton, s figyeltem a lenyugvó napot. Adrian azt mondta, hogy még egy óra biztosan mire mindennel végez. Megmondtam neki, hogy nem számít, megvárom. A szemeimet ismét könnyek kezdték el lepni, de nem igazán értettem az okát. Hiszen Vanda nem tett semmit… akkor miért haragszom rá? Miért érzem úgy, hogy becsapott? És Sebastian… mi ez a furcsa feszítő érzés a mellkasomban? Hogy tud fájni az, ami igazából nem is volt a tiéd?

- Miért sírtál? – hallom meg azt a hangot mögöttem, amire most a legkevésbé sem számítottam. Egy laza ugrással már előttem is volt. Még azt is elfelejtettem, hogy az arcom könnymaszatos – Te most is sírsz… - nézett engem aggódva – Mi történt?

- Semmi… - nyögöm ki nagy nehezen ezt az egy szót.

- Az ember nem sír a semmiért. – fogja két tenyerébe az arcomat, s néz rám gyengéden.

- Én… - kezdtem, de nem tudtam semmit kinyögni. Itt van egy srác, aki otthagyott csapot-papot csak azért, hogy megnézze, én miért sírok. – olyan buta vagyok… - rázom meg a fejem, mire Ő kezeimet megfogva húz le a szalagkorlátról, és magához vont.

- Elmeséled? – suttogta, de nem engedett el.

- Nem… - ráztam meg a fejem – Kinevetnél… - szégyelltem el magam, és a fejem a pólójába fúrtam.

- Kinézed belőlem? – próbált meg rám nézni, de én megmakacsoltam magam – Ellie… nézz rám, kérlek…

- Nem… - ráztam a fejem, és motyogtam bele a pólójába.

- Sosem nevetnélek ki. – ölelt át szorosan, és a fülembe suttogott. Oly megnyugtató volt nekem mindez, és tényleg ostobának éreztem magam a viselkedésem miatt. Biztos voltam benne, hogy bocsánatot fogok kérni Vandától – Ellie, beszélnünk kellene. – lett komoly a hangja, s én azonnal eltávolodtam tőle, és a szemébe néztem.

- Baj van? – riadtam meg azonnal.

- Nem, nincsen. – mosolygott rám, és végigsimított az arcomon – Gyere, sétáljuk egy kicsit, és mindent elmesélek. – fogta meg a kezem, és gyengéden húzni kezdett…