Sorsfordító találkozás

13. rész

A 20 percből fél óra lett, mert Heikki nem találta a belépőkártyáját, és így eléggé késésben voltunk. Én nem akartam zavarni őket, de Sebastian hallani sem akart arról, hogy külön menjünk. A közelében kezdtem magam nagyon furcsán érezni, mert számomra ezek ismeretlenek érzések voltak eddig.

A finn és Vanda egyfolytában csacsogtak az autóban, míg én azt vettem észre, hogy egy kék szempár sokszor engem figyel a visszapillantó tükörben. Éreztem, hogy a színem a paradicsomra kezd hasonlítani, s mikor újra találkozott a pillantásunk láttam, hogy mosolyog. Fogalmam sem volt róla, hogy azaz idő, míg kiértünk a pályára miképp telt el oly gyorsan, mert csak vettem észre, hogy a táblák jelzik, megérkeztünk.

Sebastian az autót zárta be, s odasúgta nekem, hogy „Ebédnél találkozunk!”. Futólépésben ment a bejárathoz, Heikki hűséges fegyverhordozóként követte. Mosolyognom kellett a helyzeten. Vanda azonban oldalba bökött…

- Nem akarsz nekem elmesélni valamit? – vonta fel a szemöldökét.

- Én… nem tudom, mit mondhatnék. – hajtottam le a fejem.

- Ellie… nem bűn boldognak lenni. – teszi a vállamra a kezét – Örülök, hogy tisztázni tudtátok kettőtök között a hétfőn történteket. – húzza el a száját.

- Elmondtál neki mindent… ugye? – nem volt számon kérő a hangom, inkább csak kíváncsi.

- Ellie… - sóhajtott nagyot, s mi is átmentünk az ellenőrző kapun – érts meg… én. Nem volt más választásom, sarokba szorított…

- Nem haragszom. – voltam teljesen őszinte – Legalább nem nekem kellett elmondanom, hogy mekkora csődtömeg vagyok. – húztam el a szám.

- Nem vagy az, és ezt te is tudod. S ahogy elnézem, egyáltalán nem érdekli a múltad.

- Vanda te is tudod, hogy mi ketten nem játszunk egy szériában. – ment el a kedvem ettől a naptól.

- De Ellie… - kezdte.

- Hagyjuk inkább Vanda… - legyintettem, majd mi is a Home felé vettük az irányt.

Az ebédet nem úsztam meg, és együtt töltöttük. Rá két órára, már elég rosszul éreztem magam. Kénytelen voltam az egyik vécében könnyíteni magamon, s ezt Vanda végigmozizta hiába is tiltakoztam ellene. Ezt követően taxit fogott nekem, majd visszamentünk a szállodába. Előtte azonban Adrian szájába rágta, hogy közölje Sebastiannal, mi is történt velem pontosan.

Rám senki sem hallgatott, hogy mindez felesleges, egy-két óra és sokkal jobban leszek. Ahogy a fejem a szálloda párnáját érte, ismét a mosdóba kellett szaladnom könnyítésre. Akkor már tudtam, hogy valami baj van velem. Vanda orvost hívott, s a vizsgálat kellős közepén berobbant a szobaajtónk. Azon nem más esett be aggódó arccal, mint maga Sebastian Vettel…

- Ellie!!! – rohant oda az ágyhoz, és teljesen hidegen hagyta az orvos rosszalló pillantása.

- Uram – lép oda hozzá az orvos a jobbját nyújtva Sebastiannak – Doktor Kovács vagyok a szálloda orvosa.

- Sebastian Vettel – fogadta el azonnal a kezet – Doktor úr, hogy van Ellie?

- A hölgynek van egy enyhe fokú gyomorrontása. – magyarázza kedvesen, én meg úgy érzem magam, mint akit teljesen kiütöttek – Ha ma betartja az előírásokat, és sokat pihen, holnapra már kutya baja sem lesz.

- Biztos? – néz rám aggódó szemekkel, majd az ágy mellé térdel, és simogatni kezdi a homlokomat. 

- Igen! – válaszolja határozottan az orvos – Sokkal jobb, hogy kihányt mindent, mintha napokig kínozná. Lehet, ma még ez egy párszor előfordul, de kap gyógyszereket, és ha szükséges, holnap még pihenjen, de hétvégén már újra dolgozhat.

- Azt biztos nem fog! – jelenti ki a német ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ez már az Önök dolga, nem rám tartozik. – emeli fel az orvos mind a két kezét – Leírom, hogy miket ehet ma és holnap, és írok fel gyógyszereket, amiket ki kell válltani.

- Természetesen. – bólogat Sebastian, majd az ajtóhoz lép, és Heikki is csatlakozik hozzá.

A finn egy bátorító mosolyt küld felém, és az orvoshoz fordul, de már nem figyeltem rájuk, hiszen Sebastian visszatért mellém.

- Köszönöm… - nyökögtem ki ezt az egy szót is nagy nehezen.

- Hogy érzed magad? – simogatta meg az arcomat.

- Mint akin az egész mezőny végigment… - próbáltam meg viccesre venni a figurát.

- Adrian a frászt hozta rám. – vett egy mély lélegzett, és a hajába túrt.

- Tudtam, hogy feleslegesen idegesítünk téged. – morogtam.

- Pokoli dühös lennék, ha nem értesíttettetek volna engem, de azt hiszem, hogy Vandának kell mindezt megköszönnöm. – néz csúnyán rám, s én meg előveszem a legszebb nézésem - Ne nézz ilyen szépen. – neveti el magát – Attól még haragszom, hogy nem akartál szólni. Ma már nem megyek vissza, inkább itt maradok veled…

- Nem kell. – rázom meg a fejem – Tisztában vagyok vele, hogy ma is rengeteg dolgod van… - fogom meg az ágyon pihenő kezét, Ő a szájához emelte, és egy puszit adott rá.

- Megígéred, hogy betartod az orvos utasításait, nem ugrálsz, és nem dolgozol? – nézett rám kérdőn.

- Igen! – válaszoltam határozottan – Vanda Őrmester – néztem a lányra mosolyogva – úgy is itt marad velem, hogy felügyelje még a párnám dőlésszögét is. – vicceltem, mire a többiek nevetni kezdtek.

- Így rendben van, de óránként helyzetjelentést kérek, tőled. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. Az éjjeliszekrényen lévő telefonomba beleírta az ő számát, majd megcsörgette a sajátját, így már számot is cseréltünk. Egy homlok puszival és egy ígérettel, hogy minden órában jelentkezem távoztak…

***

Pénteken egész nap fekvésre voltam ítélve, és Sebastian azt is elintézte, hogy Vandának ne kelljen dolgozni menni, s így velem maradhatott, hogy ne unatkozzak. Ha valaki engem kérdezett volna, barátnőmnek csak azért kellett őriznie, hogy véletlenül se jusson eszembe a munka.

Péntek este eldöntöttem, hogy másnap kimegyek, akármi lesz. Ettől a döntésemtől senki sem tántoríthat el. Amikor közöltem Vandával, mosolyogva válaszolt nekem.

- Majd ezt közöld ilyen határozottan a véleményed Sebastiannal is. – vigyorgott egyre jobban.

- Nem vagyunk összenőve.  – vágtam vissza – Nem kell neki beszámolnom arról, hogy holnap már dolgozom. – ültem le az ágyamra duzzogva.

- Azért nagyon kíváncsi leszek az arcára, amikor meglát a paddokban. - vigyorgott továbbra is, én meg hozzávágtam a párnámat.

- Egyébként miért érdekelné? – rántottam meg a vállamat.

- Ezt hogy érted? – néz rám értetlenkedve, és végre abbahagyta a vigyorgást.

- Ma még csak felém sem nézett, nem is írt…

- Aha, szóval innen fúj a szél. – vigyorgott a „mindent tudó nézésével”.

- Nem fúj sehonnan, inkább aludjunk, mert késő van. – éreztem, hogy álmos vagyok. Talán a gyógyszer lehetett a ludas a dologban…

***

A zuhany után valamivel frissebbnek éreztem magam, a tegnapi nap után. 11 óra is lehetett már, amikor ágyba kerültem, még arra sem volt időm egész nap, hogy felhívjam Elliet. Ki kell találnom azt is, hogy miképp kárpótolom ezért, hiszen ő egész nap értesített a hogylétéről. A szabadedzések alatt is a pulton volt a telefonom, és mindenkinek kikötöttem, hogy az ott is marad…

Összeszedtem a cuccaimat, a liftbe léptem, s a lányok emeletét nyomtam meg. Ahogy kiszálltam a gépezetből, Heikkit láttam meg a folyosón. Eléggé meglepődtem…

- Hát te? – csúszott ki a számon.

- Gondoltam, úgyis idejössz. – rántotta meg a vállát lazán. Odaléptem az ajtóhoz, s bekopogtam, de válasz nem érkezett, azonban túl nagy volt odabenn a csend. – Szerintem nincsenek itt. – jegyezte meg az edzőm.

- Ettől féltem… - motyogtam, s a halántékomat kezdtem masszírozni.

- Akkor most mi lesz? Reggeli itt, vagy reggeli a pályán? – néz rám kíváncsian.

- Együnk itt… - indultam el a lift felé – ne… inkább a pályán…

A kulcsok leadása után, a recepciós csaj egy levelet nyújtott át, hogy ezt nekem hagyták itt. Nagyon bíztam benne, hogy Ellie az…

„Sebastian!

Kimentem a pályára, egy kicsit körbenézni. Tudom, hogy megígértem neked, hogy nem fogok dolgozni, de bízom benne, hogy megérted a helyzetemet. Képtelen voltam tovább nézni a négy falat, a pályán pedig hátha valamennyire szükség van rám. Jól vagyok, tegnap voltam ismét orvosnál, de erről pontosan tudsz. Remélem, kinn találkozunk, a reggelivel megvárlak.

Ellie”

Futó lépésben mentem a kijárathoz, a levelet a zsebembe raktam el, és szupergyorsasággal írtam mindent alá, mit az orrom alá nyomtak a rajongók. Heikki nem kérdezett semmit, s most mindezért nagyon is hálás voltam neki.

Egész úton Ő járt a fejemben. A megismerkedésünk… ez az egész a lényéből fakadó finom szépség. Másnak lehet Ő csak egy egyszerű lány, de nekem… számomra Ő a legkülönlegesebb nő, akivel valaha is találkoztam… Mellette azt érzem, hogy újra élek. Teljesen, és igazán élek.

A Homeba érve azonnal Őt kerestem a szemeimmel, s a legnagyobb megdöbbenésemre ott ült Vandával a büfében, és valamit széles mosollyal magyarázott a lánynak. Egy pillanatra megtorpantam, és csak figyeltem Őt. Nem akartam közelebb menni, sem megzavarni ezt a pillanatot. Olyan arcát láthattam most, amit nagyon kevesek. Tisztában voltam vele, hogy ez az igazi arca, a mindig vidám, és mosolygós lány, s én ezt akartam mindenáron megkapni. Az utóbbi időben nem volt könnyű élete, de tudtam, hogy én változtatni tudok rajta… akarom, mindenképp…

Az ajtó felé nézett, s akkor meglátott engem. A mosoly, akkor, ott, csakis nekem szólt. Úgy éreztem, hogy a föld felett lebegek. Vanda felkelt mellőle, Heikki elkérte a táskámat, majd mindketten leléptek. Odamentem hozzá, de nem ültem le egyszerre… most az először találkozásunk óta én voltam zavarban.

- Ne haragudj a tegnapiért. – kezdtem meg a magyarázkodást.

- Hé… - szakított félbe – nem kell semmit mondanod, hidd el, én megértem.

- De van okod haragudni rám… - folytattam a vezeklést.

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá… - tűnődött el – akkor haragszom. – s ahogy pillantásunk találkozott mindketten felnevettünk.

- Ha a Hölgy haragszik, akkor bizony ki kell engesztelnem valahogy. – mentem bele a játékba. Felüdülés volt számomra a társasága.

- Ez a Hölgy beérné egy reggelivel, mert farkas éhes, ugyanis tegnap nem evett semmi normális kaját. – húzta el a száját.

- Akkor Hölgyem… - nyújtom felé a kezemet – megtiszteltetés lenne, ha elfogadná az ajánlatomat egy reggelire…

Az egész nap, oly gyorsan repült el, mint két pislogás. Igaz, nem mi voltunk a leggyorsabbak, de ma valahogy nem ez számított igazán. Ő végig velem volt, s ami a legmegdöbbentőbb, minden szerelőm ismerte, s ő is név szerint őket.  Helmuttal beszélgette át az időmérőt, s bárki észrevehette, hogy mennyire megváltozott. Egy gondolat már akkor körvonalazódott bennem, de tisztában voltam vele, hogy először Vandával kell beszélnem erről, hiszen máshol már zöld utat kaptam…