Sorsfordító találkozás

11. rész

Átkoztam magam, hogy egy kicsit nem voltam rámenősebb az éjszaka, s most mindent helyre akartam hozni. Szüleim is itt voltak, hiszen együtt utazunk haza, hogy pár napot velük tölthessek, hisz oly keveset látnak.

Pár szóban meséltem nekik Ellieről, s mindketten biztosítottak arról, hogy nagyon szeretnék megismerni, és hívjam meg hozzánk reggelire. Nem voltam rest, azonnal üzentem neki, hogy várjuk őket idelenn.

Nem tudtam sokat erről a számomra nagyon is különleges lányról, azonban amit kiderítettem róla azon a fantasztikus délutánon megosztottam velük. Mire mondandóm végére értem már meg is jelentek. Azonnal felpattantam, de már akkor valami feltűnt. Nem az, hogy zavarban van, s nem az, hogy nagyon is meglepődik a helyzeten, hanem valami más…

- Sziasztok! – köszönök azonnal a két lánynak, de a szemeim csak Ellien nyugszanak.

Gyors bemutatkozások, de Ellien még mindig látom, hogy valami zavarja. Vanda is aggódó tekintettel néz rá. Anyukám persze nem bírja ki, hogy csak úgy csendben ücsörgünk, s ő kérdez elsőször.

- Hallom te is ugyanannál a csapatnál dolgozol, mint a fiam? – látszik anyán, hogy tényleg érdekli.

- Igen… - válaszát alig hallom én is meg, hiába ülök mellette szorosan.

- Édesapád minden bizonnyal nagyon büszke rád, hogy saját tudásodból ennyit elértél. Ő is itt volt a versenyen?– folytatja a faggatást.

- Apukám három évvel ezelőtt meghalt… - néz anyura könnyes szemekkel, s én úgy éreztem, bárcsak megnyílna alattam a föld, amiért ilyen ostoba voltam.

- Oh… - néz rám anya nagy szemekkel – én nem tudtam… ne haragudj a modortalanságomért.

- Semmi baj… de ha most megbocsátanak, még… nagyon sok dolgom van… további szép napot. – áll fel az asztaltól, s otthagyott minket. Ahogy a döbbenetből felocsúdtam máris utána akartam menni, azonban Vanda elém állt.

- Ne… kérlek ne. – néz rám esdeklően – Hagy neki egy kis időt.

- De ezt meg kell neki magyaráznom, kérlek. Én… nekem fogalmam sem volt… most biztosan azt hiszi, hogy egy tuskó vagyok, amiért idecsődítettem az egész családomat. – esdekeltem.

- Ne… nem tudhattad, és ezt ő is nagyon jól tudja. Sebastian, Ellie teljesen össze van zavarodva, adj neki egy kis időt. – könyörgött szinte.

- Seb… igaza van. – értett azonnal egyet az edzőm.

- Mondj el mindent. – ültem le az asztalhoz, és Vanda helyet foglalt mellettem.

- Mennyit tudsz? – nézett rám kíváncsian.

- Addig mesélte el, míg a Torro Rossohoz nem került… - sóhajtottam egy nagyot, hiszen sejtettem, hogy a neheze még csak most jön… s nem tévedtem…

Döbbenten ültünk mindnyájan az asztalnál, ahogy felfogtunk Vanda szavainak a súlyát. Sosem éreztem még ilyen mértékű tehetetlenséget, és dühöt. Legszívesebben szétvertem volna ezt az asztalt előttem, de tisztában voltam vele, hogy semmit sem oldok meg… főként rajta nem segítek ezzel.

Úgy éreztem, hogy Elliet még a jó Isten is messzire elkerülte. Biztos voltam abban, hogy én meg akarom változtatni az életét, s csak bízhattam abban, hogy mindezt hagyja is. Vandától elkértem az email címét, hogy legalább valamilyen szinten tudjak vele kapcsolatot tartani. Megígérte nekem, hogy beszél Ellievel, csak legyek egy kicsit türelmes… könnyű azt mondani.

Miután hazaértem Heppenheimbe, sem találtam igazán a helyem. Úgy éreztem csak bolyongok a házban. A szüleim természetesen mindezt megértették, hiszen tudták az okát, és nem tettek semmit szóvá nekem, amiért külön hálás voltam nekik. Abban a pár napban, amit otthon töltöttem Fabi folyamatosan nyúzott, hogy matekozzak vele, mert augusztus végén, mint kiderült, pótvizsgát kell tennie, de képtelen voltam arra, hogy odakoncentráljak. Kedd estig bírtam ezt cérnával, lefekvés előtt odaültem a gépemhez, s megnyitottam a levelezőrendszert, hogy írjak neki…