Sorsfordító találkozás

16. rész

Az egyik pillanatban még Adriannal egyeztettünk, a következőben meg Heikki, Vanda és Britta robbant be az irodába sűrű elnézéseket kéregetve, majd Adrian egyszer csak távozott. Kapkodtam a fejem, nem igazán értettem, hogy körülöttem mi is történik.

- Ellie, beszélnünk kell! – néz rám komolyan a finn – Sebastianról van szó.

- Mi? – ijedtem meg – Baj van? Beteg? Hol van most? – kapkodom a fejem hármójuk között.

- A pihenőjében – válaszol a lány – de olyan, mint egy zombi. Rocky azt mondta, hogy nem akar rajthoz állni.

- Micsoda? – lepődök meg teljesen, az állam majdnem a földet veri.

- Igen – bólogatott sűrűn az edző – teljesen magába van zuhanva. Csak ül a kanapén, és néz ki a fejéből, pedig helyette egyeztetnie kellene Rockyval, át kellene még gyúrnom, de Ő nem kér egyikből se.

- És én most mit tudok tenni? – néztem rájuk tanácstalanul.

- Beszélned kell vele! – szól közbe azonnal barátnőm, és ragad karon – Most! – s húzni kezdett ki az irodából végig a folyosón, míg egy ajtónál meg nem álltunk, amin az Ő képe van.

- Mit mondjak neki? – néztem rájuk kétségbeesetten.

- Mondjuk azt, amiről este beszéltünk. – mosolygott rám bíztatóan Vanda – Önts bele lelket, bíztasd. Rád van most szüksége, ne hagyd cserben. – mielőtt bármit is szólhattam volna kinyitotta az ajtót, és belökött rajta, majd ránk zárta azt.

Zavartan néztem körbe fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene neki mondanom. Ott feküdt a kanapén, nekem háttal. Lassú léptekkel mentem oda, s akkor vettem észre, hogy a fülhallgató a fején van, ezért sem hallhatta a „nagy” belépőmet. Szemei csukva, s abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán fenn van. A kezemmel óvatosan megérintettem az övét. Szemeit azonnal kipattantak, s a kék szemeit rám szegezte. A fejéről azonnal lekapta a fülhallgatót, s felült.

- Ellie… - nézett döbbenten rám.

- Szia. – mosolyogtam megszeppenten – Csak gondoltam megnézlek, mert… ma még nem is találkoztunk. – húzogattam zavartan a vállaimat.

- El se tudod hinni, hogy mennyire örülök neked. – pattant fel, és elém állt.

- Csodálkoztam is, hogy itt talállak téged. – néztem körbe.

- Csak relaxáltam, készültem a futamra. – felelte csendesen.

- Biztos? – néztem a szemébe, s egy lépést tettem felé.

- Igen… - felelte halkan, majd visszaült a kanapéra.

- Mi történt? – ültem le mellé, s Ő azonnal megfogta a kezemet.

- Én sem tudom… fogalmam sincs, hogy mi történik velem, és ez nagyon megijeszt. – suttogta, s figyelnem kellett, hogy meg is halljam.

- Tudok neked valamiben segíteni? – néztem rá, szinte szuggeráltam mire rám emelte tekintetét, mely zavartságot tükrözött.

- Ha velem vagy az épp elég… - ölelt magához, s a lepkék ismét életre keltek a gyomromban.

Végig mellette voltam, csendben meghúzódva a háttérben. Láttam rajta, hogy ez a hétvége nem az igazi lesz. Helmut is egy bíztató mosolyt küldött felém, ahogy mellé álltam, miközben Sebastian még Rockyval és Timmel egyeztetett.

Ellépett tőlük, majd egy pillanatra rám nézett és a hátsó részbe ment, ahová nem követheti már a kamera. Heikki is engem bámult, így tudtam, hogy utána kell most mennem. Nem tévedtem, már várt rám. A szemei már valamennyivel több elszántságot tükröztek, mint amikor beléptem hozzá a pihenőjébe.

- Ellie… - lépett közel hozzám, és azonnal a karjaiba zárt.

- Nagyon ügyes legyél. – suttogtam a fülébe.

- Tudod, hogy mindez nem csak rajtam múlik. – mormolta a fülembe, miközben nem engedett el egy pillanatra sem, sőt, egyre-jobban szorított magához.

- Ígérd meg… - váltam el tőle, ahogy a szemébe nézhessek – ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és hazajössz.

- Neked bármit. – mosolygott rám, a mai nap először – Velem töltöd a nyarat?

- Ha még mindig ragaszkodsz hozzá… akkor igen… - válaszoltam szégyenlősen.

- Semmire sem vágyom most, csak veled lenni…

***

Izgultam, de nagyon. Tisztában voltam vele, hogy a szüleivel való megismerkedésem nem igazán sikerült a legjobban, s fogalmam sem volt arról, hogy valójában mit is gondolhatnak rólam. Az ablakból figyeltem az elsuhanó felhőket, miközben Sebastian mellettem a vállamra borulva békésen aludt, miközben a kezemet fogta.

Csak egy pillanatra jutott eszembe a mai verseny, ahol a harmadik lett. Minden kötelező kör után Christian és Adrian nyugodt szívvel engedtek el mindketten, s még a magángépet is rendelkezésünkre bocsátották.

Este volt, mire Mannheimba értünk. Csomagjainkat magunkhoz véve indultam el Sebastian utána a parkoló felé. Megtorpantam, amikor Apukáját ölelte magához. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot, hisz oly családias volt, belsőséges. Egy röpke másodpercig az enyém jutott eszembe, s a torkom elszorult.

- Apa, Ellie is itt van… - fordultak mindketten felém, s ez kizökkentett a gondolataim közül.

- Örülök, hogy eljöttél hozzánk. – mosolygott rám.

- Nagyon köszönöm a meghívást Uram. – szorongattam a bőröndöm fogantyúját.

- Szólíts csak Norbertnak, s tegezz nyugodtan. – kacsintott rám, s ez oly ismerős volt nekem.

Sebastian bepakolta a bőröndöket, s lassan elindultunk. Én hátra ültem, s próbáltam magam összeszedni, a találkozásig. Norbert nagyon kedves volt velem, s csak bízhattam abban, hogy a többiek is ennyire kedvesen fogadnak majd…