Sorsfordító találkozás

17. rész

Két napja vagyok Heppenheimbe, és úgy érzem, hogy végre egy igazai család tagja lennék. Nem kezelt senki idegenként, és feszélyezve is csak egy-két óráig éreztem magam. Heikke teljességgel a család tagjaként várt rám már az első pillanattól kezdve. Nagy örömmel fogadott a konyhába, s az első nap végére már az első számú segítségének nevezett ki.

Boldog voltam, annyira, mint talán eddig sohasem. Megkaptam Stephanie régi szobáját, hogy amíg itt tartózkodom, aludjak ott. Zavarban voltam, hiszen úgy éreztem, hogy befurakszom egy család életébe, hiszen nekem valójában semmi jogom nincsen itt lenni. Hiszen csak pár hete ismerem Sebastiant, Ő mégis meghívott magukhoz.

Sebastian nővérei, s főként Melanie rengeteg ruhát, csecsebecsét, és különböző kiegészítőket ajándékoztak nekem, azzal a magyarázattal, hogy nekik ez már nem kell, feleslegesen van a szekrényükben. Nem értettem a dolgot, és szólni sem nagyon akartam, különösen Melnek nem, aki nagyon lelkes volt. Sebastian akkor este, amikor egy kicsit fellélegezhettem Mel buzgóságától, meg is jegyezte, hogy nagyon jól bírom a rohamait. Persze Ő párszor kimentett a karmai közül.

Harmadik nap reggel hamar köszöntött rám. Csendesen megreggeliztem Heikkével, és Norberttal, míg a két fiú fenn aludt az emeleten. Melanie egy barátnőjénél éjszakázott. Segítettem Heikkének az ebéd előkészítésében, mikor Fabian nagy szemekkel megjelent mellettem.

- Ellie… én, szóval.  – kezdte zavartan, míg én csak nagy szemekkel néztem rá – Te jó voltál matekból, ugye?

- Ö… azt hiszem, hogy igen. – mosolygok látható zavarán.

- Az a helyzet, hogy én… izé, azt hiszem, hogy a segítségedre lenne szükségem. – veszi elő a legszebb nézését.

- Miben tudok segíteni? – fordulok felé kíváncsian, miután megmostam a kezemet.

- Hát, úgy összességében, mindenben. – indul el a nappali felé, s ül le egy kanapéra. Követem, de észreveszem, hogy az előtte lévő kisasztalon rengeteg matekkönyv feküdt.

- Te ennyire szorgalmas vagy, hogy egész nyáron matekozol? – döbbentem meg.

- Ó, nehogy azt hidd! – jelenik meg Sebastian – Csak egész évben a haverjaival lógott, ahelyett, hogy tanult volna. Év végén megbuktatták. – osztja meg velem, miközben látom rajta, hogy az álmosság, és a harag keveredik a vonásaiba.

- Most úgy beszélsz, mintha te kitűnő lettél volna! – csattan a kisebbik hangja.

- Fabi, engem nem buktattak meg. Igaz, nem voltam a legokosabb diák, de nem hoztam szégyent Anyáékra soha! – látszott raja, hogy pokolian dühös az öccsére.

- És miben tudok segíteni? – lépek közbe mielőtt eldurvulnának az indulatok.

- Nekem ez az egész rohadtul magas. Nem értek semmit az egészből! – kesereg a legkisebb.

- Anyáék azt mondták neki, mivel nem figyelt ezért saját magának kell megtanulni mindent, nem fognak ezért tanárt fizetni. – magyarázott mellett Ő. Sajnáltam Fabiant, ugyanakkor megétettem a szüleit is.

- Gyere, akkor segítek egy kicsit, hátha valami világosabb lesz. – mosolyogtam kedvesen rá.

- Király! – lépett mellém Fabi, majd egy puszit nyomott az arcomra, mire én elpirultam.

- Öcsi! – hangzott a figyelmeztető él – Aztán nekem figyelj, mert ha nem… - ott is hagyott minket, majd a konyhába ment. Egyikőnk sem akarta tudni mi lesz akkor, ha a legkisebb Vettel nem figyel.

Egész délelőtt Fabival foglalkoztam. Kiültünk a teraszra, ott senkit sem zavartunk, és Fabi is nyugodtan tudott összpontosítani. Megtudtam tőle, hogy a szülei inkább csak elkeseredettek, mint haragudnának rá, s mindezt ő már ezerszer megbánta. Sebastian azonban nagyon mérges, és azt mondta neki, hogy idén, mivel nem tanult rendesen egy versenyre sem mehet ki. Megígértem neki, hogy próbálkozom majd bátyja megpuhításában, de csak akkor, ha átmegy a vizsgán és rendesen tanul.

Ebéd, és a mosogatás elvégzése után ismét a teraszra mentem és a hintaágyba telepedtem le. Meltől kapott könyvet olvasgattam. Arra eszméltem fel, hogy Ő ül mellém.

- Fabian nem illeti meg, hogy foglalkozz vele. Szégyent hozott Anyáékra. – magyarázta – Egy-két napig játssza majd mindenki előtt, hogy mennyire figyel, aztán majd elkezd kuncsorogni egy kis kimenő után.

- Miért haragszol rá ennyire? – tettem le a könyvet, és fordultam felé.

- Azért, mert nem buta, és csak azért csinálja ezt, hogy még menőbb legyen. Persze a haverjai nem buktak meg, csak ő. – veti oda gúnyosan.

- Azzal, hogy valaki elégtelent kap, menő lesz? – csodálkoztam.

- Persze… ez valami fordított összerakás. Én sem értem. – magyarázza, mialatt megfogta a kezemet.

- Nem te lehetsz a háttérben? – tettem fel azt a kérdést, mely egész délelőtt foglalkoztatott.

- Én? Mi közöm van nekem ehhez? – a kék szemek kíváncsian néznek rám. Már nem látok benne egy cseppnyi dühöt sem.

- Azért gondolj bele… neki sem lehet egyszerű. Itt vagy Te… világbajnok, a város és az ország büszkesége. Ő mindig is Sebastian Vettel öccse lesz. Úgy érezheti, hogy az árnyékodban él. Serdül… nem könnyű megérteni ilyenkor őket, de azt hiszem, hogy ezzel a viselkedéssel még jobban nő közöttetek a szakadék. – magyaráztam neki türelmesen, amiket három nap alatt megfigyeltem. Pár percig nem szólalt meg, láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik.

- Nem tudok azon változtatni, aki vagyok. – sóhajt egy nagyot.

- Nem is kell! – vágok azonnal a szavába – Én csak azt kérem, hogy ne legyél vele ennyire kemény, és értsd meg egy kicsit őt is.

- Ellie… - ölel át, s mindez engem egy kicsit váratlanul is ért, de ugyanakkor minden porcikám bizseregni kezdett. Esetlenül öleltem vissza, de a gyomromban valami meghatározhatatlan dolog kezdett életre kapni – Tudom, hogy igazad van. – mormolja a fülembe – Ugyanakkor úgy érzem, hogy segítenem kell a szüleimet, hiszen annyi mindent megtettek értem. Fabiant pedig mindhárman elkényeztettük nem is kicsit. Úgy érzem én is hibás vagyok a kialakult helyzetért.

- Azzal nem segítesz, ha csak veszekszel vele. – magyaráztam neki türelmesen – Látszik, hogy szeretitek egymást. – sóhajtottam egyet – Oly nagyon irigy vagyok… - suttogtam a végét, hiszen elszorult a torkom, ha az én életemre gondoltam.

- Ellie… - vált el tőlem, s végigsimított az arcomon, s ezzel egy könnycseppet is eltüntetett – nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Azt akarom, hogy boldog legyél, hogy mosolyogj, s ha ehhez az kell, akkor… bocsánatot fogok kérni Fabitól.

- Ne… ne miattam tedd meg. – kértem.

- Nem miattad teszem. Vagyis, nem csak miattad… nekem is hiányzik már a feje. – neveti el a végét. A délután nagy részét a teraszon töltöttük, először kettesbe, majd a család többi tagja is csatlakozott hozzánk. A fiúk között észrevehetően oldottabb volt a hangulat, s ennek láthatóan mindenki nagyon örült…