Vágyaink boldogsága

Keserédes boldogság

Hangokat hallottam magam körül, majd lépteket, s egy ajtó becsukódott. Lassan nyitottam ki a szemeimet, hiszen minden porcikám sajogott. Az első pillanatban már megállapítottam, hogy egy kórterembe fekszem. A fejem zsongott, és ahogy felemelten az egyik kezem, jöttem rá, hogy be is van egy része kötve, infúzió és egyéb csövek pedig a karomból lógnak ki.

Nem értettem semmit, azt se tudtam miképp is kerültem ide. Az ajtó újra nyílódott, s egy nővér lépett be rajta. A szemei kikerekedtek, ahogy meglátta, fenn vagyok, majd kedvesen elmosolyodott.

- Jó napot kívánok! Örülök, hogy köztünk van. – mosolygott kitartóan.

- Mi történt? – hangom oly rekedt volt, hogy én is alig ismertem rá.

- Azonnal szólok a doktor Úrnak, hogy felébredt. – azzal már ki is viharzott, s ismét egyedül maradtam.

Habár nem sokáig, mert egy egész csapat fehér köpenyes emberek jöttek be, s mind egyenként be is mutatkozott nekem. Annyira fájt a fejem, hogy képtelen lettem volna mind meg is jegyezni. Megtudtam, hogy doktor Sanchez a kezelőorvosom.

- Teszünk fel egy-két rutin kérdést magának. – nézegette a lapját a kezébe – Hogy hívják?

- Anna Wagner.

- Mikor született?

- 1984. szeptember 16.

- Édesanyja neve?

- Julia Wagner.

- Édesapja neve?

- Matthias Wagner, de ő 7 éve meghalt.

- Családi állapota?

- Hajadon. – észrevettem, hogy két doki összenézett, s valamit sűrűn egy kartonra írtak fel.

- Utolsó kérdésem… egyelőre. Hányadika van ma Anna?

- 2013. március 29, hétfő. – adom meg a választ, s azt hiszem most jött el az én időm.

- Hol vagyok? S mi történt velem? – nézek végig a társaságon, habár nagyon zakatol az agyam.

- Autóbalesete volt, és Zürichben van a Központi Kórház Magánklinikáján. – teljesen összezavarodom.

- Mit kerestem én Svájcban? Nekem Angliában kellett volna lennem Milton Keynesben. Megbeszélésem lesz, fel kell hívnom a főnökömet, hogy késni fogok. – keltem volna fel minden fájdalmam ellenére, azonban az ápolók azonnal odaugrottak.

- Ne aggódjon Anna. – szólt oda kedvesen a kezelőorvosom – Értesítettük a családját, és a főnökeit is, hogy itt tartózkodik nálunk. Nyugodjon meg, és most pihenjen egy kicsit…

***

Ott ültem a kórház folyosóján, és vártam. Szinte szuggeráltam a kórtermének az ajtaját, hogy végre lépjenek ki rajta, s mondják végre azt, hogy minden rendben van, s pár napon belül hazavihetem Őt.

Még elevenen élnek bennem azok a pillanatok, amikor a rendőrség felhívott, s elmondta, hogy balesete volt, a Központi Kórházba vitték. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna egyedül elengednem. Átkoztam magam, hiszen valamilyen szinten hibásnak voltam, legalábbis én annak hittem. Ahogy nyílt az ajtó azonnal felpattantam a helyemről.

- Doktor Úr, hogy van a feleségem? – estem szinte neki.

- Uram, velem tudna jönni az irodába, hogy ott tudjunk beszélgetni?

- Természetesen. A többiek is jöjjenek? – nézek a mögöttem csoportosuló családtagjainkra.

- Igen, jó lenne, mert őket is érinti. – néz rám gondterhelten.

Egy közepes méretű irodába megyünk, ahogy mindenki helyet foglal, az orvos úgy kezdi el a mondandóját. Minden sejtem úgy érezte, hogy ez nem lesz jó…

- Őszinte leszek, Önökkel, vannak jó híreim, és vannak kevésbé jó híreim.

- Kezdjük először inkább a jóval. – szólok azonnal közbe.

- A jó hír az, hogy magánál van és kommunikál.

- Mikor láthatom? Mikor mehetek be hozzá? – záporoznak felé a kérdéseim.

- Most jön a rossz, a felesége amnéziás lett. – néz rám.

- Micsoda? – döbbentem meg – Ez nem lehet, ilyen nem fordulhat elő…

- 2 év teljesen kiesett az emlékezetéből. – folytatja, s én teljesen magamba roskadok.

- De vissza fog térni az emlékezete? – faggatja Julia mellettem, miközben azt egyik kezemet fogja.

- Biztos vagyok benne, azonban ehhez nagyon sok szeretetre és türelemre lesz szüksége. Van egy vérrög az agyában, mely elzár majdnem teljesen egy eret. Ez okozza mindezt.

- Van esetleg arra lehetőség, ha meglát minket, akkor emlékezni fog? – teszi fel a kérdését Anya, miközben a másik kezemet szorítja, s bennem egy kis reményt keltve.

- Őszinte leszek, nagyon kevés az esélye. – rázza a fejét a doki – De nem mondom azt, hogy ne próbálják meg.

- Akkor ezek szerint nem emlékszik semmire? Cloéra, az eljegyzésre, az esküvőnkre, az ikrekre, a közös életünkre? Valószínűleg arra sem emlékszik, hogy szeret? – két kezembe temettem az arcomat, úgy éreztem közel állok egy összeomláshoz.

- Megértem Önt, de képzelje el a felesége szemszögét. Két év kiesett neki, teljesen. – magyarázza türelmesen nekem.

- Mondja meg, mit mondjak a gyerekeinknek, hogy miért nem jöhetnek be a saját Anyjukhoz? – teljesen kétségbeestem.

- Azt javaslom, hogy menjenek be hozzá, és utána majd meglátjuk, hogy mi lesz. Ott leszek, hátha nagyon nyugtalan lesz. – bíztatott minket.

- Ön szerint mennyit mondjunk el neki? – teszi fel Apa is a kérdését.

- Meglátjuk, hogy mit vált ki belőle az jelenlétük, aztán meglátjuk. Higgyék el, ez türelemjáték…

***

Kavarogtak a kérdések a fejembe, de sehogy se tudtam rájönni, hogy mit is kereshetek valójában Svájcban. Nem emlékszem, hogy rossz gépre szálltam volna. De ha igen, akkor hol van Axel? Istenem, a kutyám! Kétségbeesve se tudtam sokáig lenni, hiszen nyílt az ajtó, s az orvosom lépett be, de nem egyedül…

- Nézze Anna kik vártak már arra, hogy magához térjen! – mutat maga mögé mosolyogva.

- Anya! – nyugalom áraszt el, ahogy meglátom őt – De jó, hogy itt vagy! – ölelem magamhoz – Brenda nincs veled?

- Kicsim, ő… - dadogja zavartan, miközben a dokit nézi.

- Heikke? Norbert? – lepődök meg – Hát ti? Mit kerestek itt?

- Édesanyádat kísértük el, hogy ne legyen egyedül.

- Köszönöm, hogy mellette voltatok. – mosolyogtam rájuk őszintén.

- Anna – veszi át a szót ismét a doki – van itt még valaki, aki látni szeretné magát.

A fejemet azonnal az ajtóhoz kapom, s egyáltalán nem foglalkoztam a bele nyilalló fájdalommal. A meglepődés, a harag, és a düh keveredett bennem, ahogy ott állt az ágyam mellett.

- Szia Annie. – mosolyog rám, s a szemei csillognak, ahogy engem figyel. Nem hat meg vele, bántott, nagyon.

- Te mégis mi a francot keresel itt? – mennydörögtem.

- Annie… Kicsim… - nyúlna a kezemért, de előbb kapom el.

- Ne Kicsimezz, azt hagyd meg Hannának!!! Sosem voltam az, és nem is leszek!! Egy teljes évig az sem érdekelt mi van velem!! Élek-e vagy halok!! Most meg van képed idejönni, és azt mondani nekem, hogy Kicsim??? – osztottam teljes hangerővel, miközben mindenki teljesen lesokkolva állt előttem.

- Értem… - suttogja, majd lehajtja a fejét, s megtörli az arcát, de én láttam azt a két könnycseppet – Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha én most megyek… várnak már otthon…

***

Semmit sem értettem Anyám Heikkével együtt osztott töretlenül, miért beszéltem így Vele. Hiába volt ott az orvos, nem tudta megfékezni őket. Eltelt egy nap, s egy csomó csőtől szabadultam meg. Reggeli után egy nővérke segítségével fel is tudtam kelni az ágyból, habár minden tagom sajogott, nem akartam panaszkodni.

Fürdés, reggeli után egyedül maradtam. A szobámban nem volt televízió, még egy újság sem, amit lapozgatni tudtam volna. A mobiljaim se voltak az éjjeliszekrényen. Egy óra plafonnézegetés után untam meg a dolgot. Egyedül keltem fel, nem akartam segítséget kérni. Szinte vért izzattam, mire két lábon álltam, de megérte. Sokkal jobb érzés volt.

Az ajtóig elbicegtem, majd kinyitottam azt, s körülnéztem. Nem volt senki a folyosón, csak egy kis neszezést hallottam valószínűleg a nővérszobából jöhetett. Velem szembe a folyosón egy kisasztal volt, rajta egy csomó újság, és napilap. Lassan lépkedtem, majd felvettem egy párat, és visszamentem a szobámba.

Büszke voltam magamra, hogy egyedül ennyi mindent meg tudtam tenni. Nem akartam már visszafeküdni, pedig ekkora úttól is eléggé elfáradtam. Ahogy letettem az újságokat a szekrényemre, megakadt valamin a szemem. Azonnal a kezembe vettem ismét.

- Micsoda???? Az nem lehet… 2015. március 29??? Az nem lehet… - a kétségbeesés hullámokban ért el engem. Éreztem, ahogy kiesik a lap a kezemből, a szemeim előtt összefüggéstelen filmkockák kezdtek cikázni. Hallottam valakinek az ordítását, miközben a fájdalom lávaként öntötte el a testemet… aztán sötétség… s végre vége lett…

Lassan nyitottam ki ismét a szemeimet. Az első dolog, akit észrevettem Anya volt, ott ült az ágyam mellett.

- Annie! – ugrott fel szinte, ahogy meglátott, majd az ajtó csukódott is egyszerre.

- Anya… mi történt? – nézek körbe.

- Kislányom, felkeltél, egyedül, majd elájultál. – kezdi zavartan, majd az orvos lép be.

- Anna elmondtam az első szabályt! – komoly a hangja, de nem hat meg vele – Nem kelünk fel egyedül! Nem tartotta be!

- Maga pedig nem mondott nekem igazat! – vágtam vissza – Amnéziám van, ugye?

- Honnan veszi? – lepődik meg.

- Doki! Olvasni tudok. Ahogy megláttam azon az újságon a dátumot… én…

- Mi történt? – kérdezik egyszerre, akkor veszem észre, hogy Heikke és Norbert is itt vannak.

- Képkockák kezdtek peregni a szemeim előtt összefüggéstelenül. Nem értek semmit, de elvárom azt, hogy mindenki őszinte legyen velem. – nézek végig rajtuk.

- Még szinte fel sem ébredt máris parancsolgat! – viccelődik Norbert, s még a dokinak is megrándul a szája széle.

- Szeretném tudni, hogy mi folyik itt. – csendesedek el. A doki egy fecskendőt vesz elő. – Nem lesz rá szükség, nem fogok kiborulni… legalábbis remélem.

- Autóbaleseted volt. – kezdi Anya.

- Ezt én is tudom, de mit kerestem én Zürichben?

- Itt élsz a közelben. – mondja ki félve.

- A közelben? – lepődök meg – Miért költöztem volna én Svájcba?

- Nem egyedül élsz itt…

- Hanem? – nézek rá – Anya ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni, mert tényleg kikészülök!!

- A családoddal élsz itt. – veszi át a szót Heikki, én meg se tudtam szólalni – A férjeddel és a három gyerekeddel.

- Férj, és három gyerek? Hűha… akkor ez azt jelenti, hogy nem emlékszem a családomra.- hajtom le a fejem, próbálok összpontosítani, de nem történik semmi. - Ki a férjem?

- Sebastian…

***

Sziasztok!

Egy kis meglepetés Tőlem Nektek hű Olvasóim, akik mindig kitartottatok mellettem. Ezen történet a jövőben játszódik, így egy kis betekintést nyerhettek főhőseink életének alakulásába. Vannak benne oly dolgok, melyek el vannak mélyen rejtve benne, de nem árulok el többet, minden ki fog szépen derülni.

S, hogy Annie emlékei visszatérnek-e?

Az maradjon az én titkom... :D

Mézeskalács illatú, ajándékbontogatós, békés, szeretetben gazdag, nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Csóközön: szabus