Sorsfordító találkozás

15. rész

Lassan elindultunk, kézen fogva az egyre szürkébb estében. Az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy mit is szeretne mondani, mégse szólaltam meg. Ki akartam élvezni ezt a kevés időt, melyet vele tölthetek el, hiszen négy teljes hétig – míg tart a szünet – nem fogunk találkozni. A paddockot és vele a nyüzsgést, hamar magunk mögött hagytuk. Egy váratlan pillanatban azonban megállt. Meglepődve nézegettem körbe, a garázsokból csak az apró fényeket láttam. Sebastianra néztem, aki kíváncsian fürkészte az arcomat.

- Mire gondolsz most? – kérdezte lágyan.

- Arra, hogy mit is keresünk mi itt a sötétben. - adtam meg őszintén a választ.

- Nem akartam azt, hogy zavarjon, hogy annyian nyüzsögnek körülöttem. Úgy akartam veled beszélni, hogy kettesben legyünk. – magyarázta – Először is őszinte bocsánatkéréssel tartozom neked.

- Miért? – lepődtem meg.

- Mert Vandánál tapogatóztam először arról, hogy miképp is szoktad te a szüneteket tölteni. – kezdett bennem összeállni a kép, de nem tettem semmit szóvá – Tisztában vagyok vele, hogy a gyárat erre az időre be szokták zárni. Ellie… én… - láttam, hogy nehezen megy neki, de inkább megvártam mit is akar kihozni ebből az egészből – Meg akarlak hívni, hozzám, a családomhoz, Heppenheimbe erre az időre.

- Micsoda? – léptem egyet hátra, és még a kezét is elengedtem.

- Ne gondolj semmi rosszra.  – magyarázkodott azonnal – Én nem szeretném, hogy egyedül legyél, hogy egyedül töltsd a nyarat. Szeretnélek jobban megismerni, és anyuék is. Nincs semmilyen hátsó szándékom. Én nem akarom azt, hogy most azonnal adj választ, gondold át. – hadarta szinte egy szuszra.

- De miért? – ez volt az első kérdés, ami az eszembe jutott.

- Nem akarom, hogy egyedül legyél, hogy magadba zárkózz. Senki nem lesz a gyárban. Tudom, hogy Adrian mindig elintézte, hogy te valamilyen ürüggyel ott maradhass…

- Fejezd be! – csattant a hangom, de a szemeimbe könny szökött. Nem akartam, hogy sajnáljon, hogy szánalom miatt akarjon velem lenni.

- Ellie, kérlek… én nem akartalak megbántani. Én egyszerűen csak… - képtelen voltam tovább hallgatni, inkább sarkon fordultam, és futni kezdtem vissza, az én zárt kis világomba. - Állj meg! Ellie! – kiabált utánam. Tudtam, hogy őrültség, amit csinálok, hiszen ő sokkal jobb erőnlétben van, mint én. Ahogy utolért, a karomat megfogva állított meg.

- Eressz el… - csak ennyit bírtam kimondani a könnyeim közül. Ő azonban magához húzott, és szorosan ölelt körbe.

- Nem akartalak megbántani. Én nem akartam ezt… - susogott folyamatosan a fülembe – Én csak azt szerettem volna, hogy ne légy egyedül. Hogy ott legyek, veled. Hogy megosszam veled a nyarat.

- De miért? – néztem fel rá könnyeim közül – Neked ott van a családod, a szüleid, a barátaid. Miért én? Én csak elrontanám a nyaradat… kényelmetlenül érezném magam a szüleid előtt. – próbáltam meg érveket összeszedni a fejemben – Nekem nem él senkim… én csak elrontanám neked a folyamatos nyavalygásommal. Meg különben is, múltkor is jól bemutatkoztam a szüleid előtt, én nem…

- Drága kicsi Elliem. – mosolygott rám, de továbbra is szorosan tartott - Anya és Apa alig várják, hogy menjünk, és a testvéreim is mind meg akarnak ismerni. Mióta ismerlek te sosem nyavalyogtál, úgyhogy ezzel nem etetsz meg. – fenyegetett meg az ujjával, s ezen mosolyognom kellett – És tudod pont azért, mert nem él egyik szülőd sem, akarom azt, hogy velem gyere. Semmi olyan nem fog történni, amit te nem akarsz.

- Én… én nem tudom… Át kell gondolnom… - adtam meg magam.

- Rendben van, ez már így tetszik. – mosolygott rám – Gyere – engedett el, s fogta meg ismét a kezem – menjünk vissza a szállodába, ma még nem is vacsoráztunk…

***

A szobaajtó becsukódása után azonnal az ágyra rogytam, s folyamatosan azon kattogott az agyam, miképp is kéne rávennem ezt a számomra oly varázslatos lányt, hogy velem tartson. Vanda már az én oldalamon van, s azt ígérte, hogy beszél vele az este, de biztosra akartam menni. Mi van, ha mégsem tudja rávenni? Én az egész szünet alatt azon fogok kattogni, hogy vele mi a helyzet. Jól van-e? Eszik-e rendesen? Nincs-e valami baja?

Már most a mellkasomba, a szívem tájékán valami furcsa érzést éreztem, ha erre gondoltam. Ez nem történhet meg. Azonnal felpattantam, és tudtam, hogy most csak egy ember segíthet, s annak a szobája felé vettem az irányt. Gyorsan kopogtam, és szinte azonnal bebocsátást kaptam, hogy végre beszéljek olyannal, kiről tudtam, hogy Ellie ad a szavára…

Az éjjel megint vele álmodtam. Frusztráltnak éreztem magam, és kétségbeesettnek. Fogalmam sem volt, hogy igazából mi is történik velem. Képtelen voltam a futamra, vagy bármi másra koncentrálni, ami a munkámmal kapcsolatos. Ma még nem is láttam, s Vandától is csak annyit tudtam, hogy a verseny után tudok Ellievel beszélni, mert ő sem igazán ér rá, mivel Adriannal megbeszélést tartanak a szünet előtti munkafolyamatokról.

Ültem az egyik tárolón és mellettem a telemetriaadatok, és szektoridők hevertek. Én azonban csak bambuló szemekkel az autómat figyeltem. Britta és Heikki elől szó nélkül léptem le, nem akartam egyikkel sem beszélgetni. Abban a pillanatban nyűgnek éreztem a munkámat, és azt, hogy nem élhetek normális életet…

Egy ugrással máris a két lábamon voltam, s bármiféle köszönés nélkül elhagytam a garázsomat. Nem nagyon tudtam magamban lenni, hiszen, ahogy megláttak azonnal fotósok vettek körbe, így minél hamarabb a pihenőmbe akartam jutni. A Homeba érve, egy kis menedékre leltem előlük, de ott azonban megláttam az együtt pusmogó Heikki és Britta kettőst. Azonnal észrevettek és felém kezdtek lépkedni. Én, ahelyett, hogy megvártam volna őket, azonnal a pihenőszobám felé vettem az irányt, s igazából egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy menekülök előlük.

Valójában mindenki elől bujkáltam, de a gondolataim mégis megtaláltak. Mint egy özönvíz zúdultak be könyörtelenül az elmémbe, s egy perc nyugtot sem hagyva nekem. A szobaajtóm egy hangos csattanással került a tokjába, de ez sem érdekelt különösebben. Az apró kis kanapéra ültem le, s a kezeimbe temettem az arcomat. Senkivel nem akartam beszélni… vagyis de… akivel szerettem volna, az nem ért rá.