Vágyaink boldogsága

7. rész

Már az első héten észrevettem, hogy kerül, ugyanakkor, mikor egy légtérben voltunk mindig magamon éreztem a pillantását. Egyáltalán nem értettem Őt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, de tekintve, hogy egy csapatban dolgozunk, és a munkánk egy része bizony erősen függ egymástól elkerülhetetlen a személyes találkozás, és az, hogy váltsunk akár egy-két szót.

A nagy tárgyalóban ültem, és a dolgaimat rendszereztem, ugyanakkor a sajtóval kellett időpontokat egyeztetnem. Élveztem a munkámat, hiszen úgy éreztem, hogy végre ismét élek. Christiannak nagyon könyörögnie sem kellett, ismét visszatértem az utazók közé a legnagyobb örömére. Helmut teljes mellszélességgel támogatta mindezt.

Halk kopogás zavart meg, majd Helmut lépett be egy mappával a kezében, gondterhelt arccal.

- Zavarhatlak? – néz rám kíváncsian.

- Gyere csak nyugodtan. – invitálom be, és teszem le a papírjaimat, majd mentek a szövegszerkesztőben.

- Beszélünk, kellene. – ült le, s a hangja nagyon hivatalosan csengett.

- Mond csak, miben tudok segíteni. – veszem elő én is komolyabbik énemet.

- Nem kertelek, Sebastianról van szó. – bökte ki egyből, míg én csak nagy szemekkel néztem rá, s vártam, hogy folytassa – Vagyis, ez így nem a legjobb megfogalmazás, mert rólad és róla van szó.

- Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy egyáltalán nem értem, hogy miről akarsz velem beszélni. – kerekedtek ki véleményem szerint hatalmasra a szemeim.

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem is akarok beleszólni az életetekbe, hiszen felnőttek vagytok… de! – mutatja fel az ujját. – Nem értelek benneteket. Annak idején szét sem lehetett robbantani titeket. Véd és dac szövetségben voltatok. Annyi, de annyi gödröt megéltetek együtt, és annyi magasságot. Mindig ott voltatok egymásnak… most meg ez van. Vagyis, semmi sincs. Mi történt? – néz rám kíváncsian.

- Látod Helmut… akkor már ketten vagyunk. – vág meglepődött arcot – Én sem értem, hogy mi történt. Nem értek semmit. Igaz, hogy én választottam a sorsomat, én döntöttem a saját utamról, de azt hittem, hogy Ő majd támogatni fog. Azt hittem, hogy a barátom történjék bármi. Mellettem lesz, ha kell, jól fejbe kólint, ha kell, fogja a kezem. Én megtettem, Ő azonban cserbenhagyott… - öntöttem ki a szívemet neki.

- Na jó, akkor én most nem igazán értem, hogy miről beszélünk. – zavarodott meg egy pillanatra, de azonnal rendezte a vonásait – Őszinte leszek, beszéltem vele is. – még a lélegzetem is megállt egy pillanatra – Elmondta, hogy te nem voltál rá kíváncsi.

- Ez nem igaz! – emeltem meg azonnal a hangomat. – Ő nem válaszolt egy levelemre sem! Nem írt vissza! Nem hívott!

- Annie… Ő ugyanezt mondta. Hogy írt neked sokat, többször, de te nem válaszoltál. Hívott de nem vetted fel, és nem hívtad soha vissza. – magyarázta türelmesen, én meg azon kaptam magam, hogy fel, s alá mászkálok, és idegességembe egyre szaporábban vettem a levegőt.

- Ez lehetetlen! – mentem azonnal a géphez, majd a levelezőrendszerbe léptem be – Nézd meg! – fordítottam felé a monitort – Én írtam neki, de még vissza se jelzett, hogy elolvasta volna. – a kezem remegett az egéren, annyira ideges voltam.

- Ezt mielőbb tisztázni kell, hogy mi történt! – néz rám elszálltan, s mire bármit is szólhatnék megragadta a kezemet, majd húzni kezdett maga után.

- Helmut én nem gondolom azt, hogy ez jó ötlet. – próbáltam meg kiszabadítani a fogságba esett testrészemet, mialatt száguldottunk végig a folyosón.

- Én meg úgy gondolom, hogy ezt most kell tisztázni! – állt meg majd rám nézett, és benyitott egy irodába – Ne haragudj Guill, de ez most életbevágó! – szólt tekintélyparancsoló hangon, én meg ott álltam az osztrák mellett teljesen leforrázva. Ő engem nézett, én meg Őt. Arra eszméltem fel, hogy hárman maradtunk az irodába. – Gyere - húzott oda a számítógéphez ismét – lépj be, és mutasd meg, amit nekem az előbb.

- Mi ez az egész Helmut? – szólalt végre meg Ő.

- Most minden kérdésedre választ kapsz! Elegem van belőletek. Olyanok vagytok, mint a durcás óvodások, miközben csak le kéne ülni, megbeszélni a sérelmeket! – osztott minket én meg egyre kisebbre húztam magam össze a széken mivel valahol mélyen tudtam, hogy igaza van – Gyere ide Sebastian, és nézd meg ezt! – bökött a képernyőre.

- Ez mi? Kinek a levelezőrendszere ez? – néz ránk felváltva.

- Az enyém… - suttogtam, és félve néztem rá.

- Te… ez a rengeteg levél… Te írtál nekem? – néz rám teljesen lesokkolva.

- Igen… - suttogtam, és a gombóc egyre-jobban nőni kezdett a torkomba – de te soha nem válaszoltál. Még azt sem, hogy egyáltalán elolvastad volna őket… - éreztem, hogy az első könnycseppem lefolyt az arcomon, de Ő azonnal az egyik laptophoz ment, és pötyögött rajta valamit, majd pár pillanat múlva felém fordította.

- Ez az enyém. Ennyi levelet írtam neked, és te egyre sem válaszoltál. – nézett rám fájdalmas tekintettel.

- Ez nem igaz… - néztem rá – én egyet se kaptam meg! Hívtalak, és írtam, de semmi! Nem vetted fel, és nem is írtál vissza! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Sose volt nem fogadott hívásom tőled! Nem küldtél üzenetet. Nem válaszoltál az enyémekre, és nem vetted fel a telefont hiába hívtalak. – nézett rám tanácstalanul.

- Azonnal felhívom az informatikusokat, hogy nézzenek utána a levelező rendszereknek, különösen a ti fiókjaitoknak! – vette elő a telefonját az osztrák, majd kiviharzott az irodából, így magunkra maradtunk.

- Én ezt egyszerűen nem értem… - húzott oda egy széket, majd helyet foglalt mellettem, és továbbra is a képernyőt nézte.

- Azt felfogom – kezdtem – hogy valami oknál fogva meghibásodott a fiókom vagy a tiéd, de azt nem értem, hogy nem értük el egymást telefonon. – folytattam fojtott hangon, de egy kósza könny azért utat talált magának ismét.

- Annie… - fordult felém, majd az arcomon végigsimítva törölte le a könnyemet – nem értettem, hogy miért léptél ki egy szó nélkül az életemből. Azt hittem, hogy tettem valamit. Mindig arra gondoltam, hogy felülök az első New Yorkba tartó járatra és megkereslek téged, de aztán az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam…

- A születésnapi ajándékod, még mindig ott lapul a karácsonyi mellett a szekrényemben. – osztottam meg vele.

- Írtam neked, hogy gyere el, de nem válaszoltál. Majd Melanie faggatni kezdett, hogy mi van veled, én meg egyszerűen kikerültem a kérdéseit. Nem akartam, hogy azt higgye te bármiben is hibás vagy. Azt hittem, hogy én tehetek róla, hogy nem írsz nekem. – mesélte, és nekem eszembe jutott, hogy akkor ez mennyire fájt.

- Én beszéltem a nővéreddel a karácsonykor. – kezdtem, de azonnal félbeszakított.

- Beszéltél vele? – lepődött meg – Ő ezt miért nem mondta nekem??? Írtam neked, hogy gyere el Svájcba, és nézd meg te is az otthonomat. Hívtalak is, de nem vetted fel. Teljesen el voltam keseredve. Mindent Hanna akart rendezni, engem nem érdekelt semmi ezen kívül. – eszembe jutottak Mel szavai, hogy Hanna befolyása alá helyezte, tehát ezért látta ennek.

- De… - teljesen össze voltam zavarodva – megváltozott a számod? Az enyém a régi. – nézegettem a mobilomat.

- Nem! Nem cseréltem számot. – elővette a zsebéből nyomkodott valamit, majd csak a búgó hangot hallottam – Hívlak… de… nem is csengsz ki! – néztük mind a ketten a készülékemet, mely csendesen pihent a kezembe.

- Mi folyik itt??? – néztünk össze teljesen tanácstalanul.

- Fogalmam sincs…

***

Sziasztok!

Először is bocsánat az egy hét kihagyásért, de egy fránya betegség miatt kidőltem... :( Ezért tudtam csak most hozni a folytatást!

Bízom benne, hogy most nagyon meglepődtök, mert egyáltalán nem ilyen folytatásra számítottatok. Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, egy teljesen más szálon akartam mindezt futtatni, de aztán meggondoltam magam. Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ma egyrészt boldog voltam, mert nyert ismét Seb zsinórba 9x (hihetetlen ez a srác), de szomorú is voltam Mark távozása miatt, és azért is mert vége az idénynek. Bárcsak már holnap kezdődne a következő idény, de tisztában vagyok vele, hogy ezeknek a srácoknak is szükségük van a pihenésre és a családjukra.

Mindent összevetve szép hétvége volt!

Thax Mark!!!!

Grat Seb and Red Bull Racing!!! See you in 2014....