2. évad 25. rész

A boldog napok pillanatok alatt elrepültek mellettünk. Mire észbe kaptam már a repülő ültünk Anglia felé. Úgy döntöttünk, hogy pár napot eltöltünk londoni házunkban, Sebinek úgyis be kell mennie a gyárba. Csütörtökön, pedig útba vesszük Silverstonet, de nem megyünk hotelbe, ez Sebi kérése volt, lakjunk addig itt, mert így többet tud pihenni. Én úgy vélem, hogy inkább miattam, és a kicsi miatt szeretné mindezt, mert így a fotósok nem zargatnak.
A gyári látogatás alkalmával nem tartottam vele. Rendezgettem, takarítgattam, csinosítottam a házunkat. Úgy beszéltük meg Párommal, hogy a futamra megyek csak vele, addig a háttérben leszek. Heniivel és Sarahval napi kapcsolatban voltunk. Tommi is mindennapos vendég volt nálunk, habár az edzéseket a gyárban intézték el, mindig beugrott a kedvesével valamilyen ürüggyel. Véleményem szerint Sebi állt a dolgok hátterében, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, amíg Ő nincs otthon.
Axe-ot, a kutyusunkat Svájcban hagytunk egy kutyaiskolában, mert Sebi nem igazán bírta cérnával, hogy szegényke szemet vetett a cipőire. Úgy beszél, mintha nem kapna minden héten a támogatójától valamilyen új lábbelit. Ráhagytam a dolgot, ugyanis, majd ők ketten, mint két férfi „megbeszélik” ezt. Ebből majdnem fél óra búcsúzkodás lett az iskolánál. Láttam Sebi szemében, hogy legszívesebben mégis inkább elhozná Angliába… a szeme sarkába volt egy kis könnycsepp, Axe, pedig annyira kétségbeesetten nézett rá… a kutyus mégis maradt, hogy egy kis jómodort tanuljon… hmmm… lehet nekem is egy ilyen helyre kellett volna Sebit raknom a Török Nagydíj után… megnéztem volna milyen képet vág hozzá. Ezen gondolatmenetem mosolygásra késztetett.

Csütörtökön reggel úti célnak vettük a Silverstone-i pályát. Féltem… féltem az emberek reakciójától. Hogy fognak fogadni. Mennyire fognak hibáztatni, a dolgokért… Sebi arca kipihent volt, és teljesen átszellemült. A szája szegletében egy apró mosoly ült. Látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár. Mégsem féltem, mert tudtam, hogy így is biztos kézzel vezet, és vigyáz ránk. Megsimogattam a pocimat, amit a ruha nagyon jól elfedett. A kicsi reggel óta nagyon mocorgott. Ő is ugyanolyan izgatott volt szerintem, mint én. A gyomrom liftezni kezdett, még szerencse, hogy nem ettem semmit, mert akkor nagy bajban lennék. Magamhoz vettem egy kis vizet, és kortyonként iszogattam egy kicsit, és mindjárt jobban éreztem magam.
- Jól vagy? – pillantott rám életem párja.
- Igen, már jobban vagyok. A kicsi nagyon fészkelődik… - simogattam a hasamat.
- Éhesek vagytok? Nem is ettél semmit, mielőtt elindultunk…
- Nem érzem magam éhesnek…
- A kesztyűtartóban találsz egy kis csokit. – nézett rám gyengéden.
- Csak nem készültél? – mosolyogtam, melegítette a szívemet a figyelmessége.
- Életem két legfontosabb hölgyére figyelek…
- El fogsz minket kényeztetni… - szedtem ki a kesztyűtartóból egy szelet csokit, és majszolgatni kezdtem.
- Ez a célom… még mindig mocorog?
- Nem, most nyugi van. – mosolyogtam rá.
- Látod, én megmondtam… csak egy kis csoki kellett. – nevetett.
- Igen Apuci… most igazad volt. – mosolyogtam rá, és láttam, hogy az Apuci szónál csillog a szeme.
- Csak most? – kérdezte meglepődve.
- Háááát… bizonyos esetekben… talán… - nem akartam jobban növelni az egóját. Jó hangulatban érkeztünk meg a pályához. A kapuknál ott várt minket Tommi és Sarah. A fotósok természetesen körbevettek minket. Párom egyik oldalamon, Tommi a másikon, Sarah, pedig ment előttünk. Sebi fogta a kezem, és nyugtatólag simogatta azt. Minél előbb ki akart szabadulni a firkászok karmai közül. Fellélegeztünk, mikor végre beléptünk a Homeba. Minden szem ránk szegeződött, különösen rám…