Remény a boldogságra 6. fejezet

Nem mert rám nézni, és ez egy kicsit zavart. Szerettem volna neki elmagyarázni, hogy a közelsége miatt érzem ezt, hogy az Ő jelenléte váltja ki mindezt belőlem. De nem mertem… nem volt hozzá elég bátorságom. Elriasztani, meg nem akartam. Távolabb húzódott tőlem, és elfordult…
- Jó éjt Bella! – s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Jó éjt Seb… - sóhajtottam egy nagyot, s lekapcsoltam a villanyt, így már csak a sötétet láttam.
Csalódottan forgolódtam az ágyamban. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de megint éreztem a falat kettőnk közt. Pár órával ezelőtt még nem volt sehol, de most felhúzta maga köré, ezzel is védi önmagát.
Nem sokkal később hallottam, hogy légzése egyenletessé vált, így tudtam, hogy legalább ő sikeresen elaludt. Nekem mindez nem jött össze, ez már bizonyossá vált számomra, legalábbis ebben az ágyban és ilyen körülmények között, így döntöttem. Úgysem pakoltam még össze a cuccomat a szállodában, így fogtam magam, s felöltöztem. Egy ideig vacilláltam, hogy írjak-e neki egy pár sort, hogy miért és hová mentem, de elvetettem magamban, az iménti történtekre gondolva, így utamat a szálloda felé vettem. Rendeltem egy taxit a bejárathoz, ami egyenesen oda vitt…
Fürdéssel ne kellett sokáig vacakolnom, így felvettem az alvós szerkómat, és bedőltem az ágyba, reggelig mélyen szundikáltam. A telefonom ébresztett, s fáradtan, minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy elhagyjam a pihe-puha meleg ágyikómat. Vettem egy frissítő zuhanyt, felöltöztem, majd összepakoltam a maradék cuccomat, hogy reggeli után már csak a bőröndjeimért keljen feljönnöm. Gondolataim vissza-vissza kalandoztak a tegnap estéhez. Vajon ma milyen lesz velem? Lehet nem kellett volna, egy szó nélkül eljönnöm… vagy lehet nem is kellett volna otthagynom tegnap… Vajon most mit gondolhat rólam? A választ hamar megtudtam, ugyanis a lift előtt összefutottam vele.
- Szia Bella… - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Szia Seb… ne haragudj, hogy tegnap egy szó nélkül leléptem… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Nincsen semmi baj… én megértem… túl sokat nyavalyogtam, és rád is akaszkodtam, nem kellett volna… - nézett rám fájdalmasan, majd a lift megérkezett, és mi beszálltunk. Csak mi ketten voltunk, senki más. Láttam, hogy mindjárt leérünk a halba, és cselekedtem.
- Nem akaszkodtál rám. – közbe akart szólni, én az ujjamat a szájára tettem – És nem is nyavalyogtál. Amikor tegnap este megrázkódtam, azaz érintésedtől volt, az váltotta ki belőlem. És miért jöttem el, egy szó nélkül? Mert megijedtem… félek… úgy, mint te… - kinyílt a lift ajtaja, és otthagytam a gondolataival.
Reggelinél egy asztalnál foglaltunk helyet, de itt voltak még a csajok és Guil is. Éreztem, hogy végig engem figyel. Guil és a lányok csak kapkodták a tekinteteiket közöttünk. Amikor rám nézett küldtem felé egy apró mosolyt, ami viszonzott… úgy éreztem, hogy a szívemnek nincs elég hely a mellkasomban. A melegség hullámokban tört rám… Mosolyától zavarba jöttem, és ez a többiek figyelmét sem kerülte el… Guil jót mosolygott rajtunk, de nem szólt egy szót sem.
- Azt hiszem, felmegyek a bőröndjeimért, mert mindjárt indulunk… - keltem fel az asztaltól.
- Én is veled tartok, és talán még segíthetek is, ha engeded… - nézett rám csillogó szemekkel.
- Oké. – mosolyogtam rá, s a lift felé mentünk.
Úgy tűnt most is kettesben leszünk benn, de az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk Mark. Amikor észrevett minket a szemei hatalmasra nyíltak, szerintem megijedt Sebtől. Nagyon idegesnek tűnt, ahogy meglátta a csapattársát. Észrevétlenül megfogtam Seb kezét, és simogatni kezdtem, s úgy tűnt már egyáltalán nem érdekli, hogy ki van még a kabinban.
Mark előbb kiszállt, mint mi, egy szó nélkül. Nem foglalkoztunk vele… a saját kis világunkban voltunk, elvesztem a szemeiben. A szobám előtt, kaptam egy nagyon finom puszit, s tudtam, hogy ez csak a nap kezdete… lehet ez még jobb is… úgy éreztem lesz is…