Remény a boldogságra 3. fejezet

Az idő telt, a futamok mentek. Volt jobb és rosszabb is. Törökországban voltunk, a verseny után. A két pilótánk „egymásnak esett”. A futam után mindenki csak nézett maga elé, a sajtót kitiltották a Home belsejéből. Csak ültünk a büfében és néztünk ki a fejünkből. Még szerencse, hogy az ablakok sötétítettek, mert akkor kinn látnák az emberek, ahogy itt ülünk magányosan, és elkeseredve. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Annyira segíteni akartam neki. Sokszor felrémlik bennem az első találkozásunk, és az a szempár. Mintha segítséget kérne. Szinte kiáltana, hogy valaki segítsen neki… és az a mérhetetlen nagy szomorúság…

Most kaptuk az üzenetet, hogy pakoljunk, mert holnap indul a gépünk, kedden pedig értekezlet lesz a gyárban, mindenkinek. A megjelenés kötelező. Gondoltam, hogy mindezt csírájában akarják elfojtani. Így nem tehettünk mást, mint nekiálltunk pakolni.
Este volt már, s láttam a csajokon, hogy eléggé el vannak már fáradva. A nagy részével már végeztünk, egy-két dolgot kell már csak holnap összeszedni, és indulásra készen van a Home ezen része. Guil és Adrian irodáit már rendbe tettem, ők már visszamentek a szállodába kipihenni a mai napot. A lányoktól elbúcsúztam, ők mára már végeztek, és elindultam Seb szobájának irányába, hogy megnézzem milyen állapotok uralkodnak arrafelé.
Nem kopogtam, mert azt hittem, már nincs itt. Ehelyett ott feküdt az ágyon, szemei becsukva, de látszott, hogy nem alszik. Még mindig az overallban volt.
- Nem tudsz kopogni??? – ordított rám.
- Neee… ne haragudj… - nagyon megijedtem, és kirohantam onnét. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, s csak futottam. Ki egyenesen a pályához. Utamat nem állta el senki, hiszen az egész pálya üres volt. Nem láttam, és nem is találkoztam senkivel. Ott felültem az egyik szalagkorlátra, és figyeltem miként nyugszik le a nap. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, főképp az előbb történteket, s csak az előttem lévő látványra összpontosítani. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg elmegy… és csak utána megyek vissza…
- Bella… - hallottam meg a jól ismert hangot magam mögött, de nem akartam megfordulni. – Ne haragudj… - és ekkor egy kezet éreztem a hátamon. – Én nem akartam… - csuklott el a hangja. A vállam fölött ránéztem, s láttam a könnyes szemeit. Azonnal megfordultam.
- Seb…
- Ne haragudj… én nem akartalak megijeszteni… - folytak le a könnyei az arcán. – Én nem akartam… - sírta el magát, én pedig kitártam felé a karjaim, ő pedig, mint fuldoklónak a mentőöv, úgy kapaszkodott belé. Azonnal a karjaim között volt, és a vállamon zokogott tovább. Nem tartottam gyengének, egyáltalán nem. Tisztában voltam vele, hogy mekkora nyomás van rajta, és egyszer mindenki összeroppanhat.
-Shhh… sírj csak… sokkal könnyebb lesz… - simogattam a haját, a hátát, ő pedig az arcát a nyakhajlatomhoz fúrta, és úgy zokogott tovább. Hallottam, hogy a sírása kezd csillapodni, és mélyeket lélegzik. Lassan eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. Az arca a könnyektől még nedves volt.
- Én nem akartam kiborulni… én nem tudom, hogy mi van velem… - mentegetőzött azonnal.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Mindenkinek lehet gyenge pillanata. Nem foglak ezért lenézni, mert férfi létedre sírtál. Nem kell mindig keménynek mutatkozni… - néztem rá gyengéden.
- Pedig mindenki ezt várja tőlem. Hogy legyek erős, és nőjek fel végre a feladathoz! Legyek végre férfi! – ordított – De hogyan, amikor az életem darabokban van? – ült le a betonra, és ott zokogott tovább.
Nem bírtam tovább nézni, és leültem mellé, és átöleltem őt. Odabújt hozzám, és átölelt. Annyira magányosnak és elkeseredettnek tűnt… Annyira fájt az, amit mondott. Pedig itt a csapatnál is annyian szeretik. Nincs egyedül… ő mégis azt hiszi. Ha csak… azt hiszem megtaláltam megoldást! Úgy gondolom, hogy ennek a jóképű, és kedves srácnak összetörték a szívét. Nem tudom, hogy ki volt képes ezt véghezvinni, de nagyon felbosszantott vele, az biztos! Nem is tudtam, hogy ilyesmit egyáltalán érzek irányába… de annyira magányos, törődésre és szeretetre éhes… és én…
Egyszerűen nem értem magam… én mindezt meg akarom adni neki… boldognak akarom látni… Nem akarom, hogy még egyszer így kiboruljon. Az arca a nyakamnál volt, és én ringattam őt, közben egy nagyon rég elfeledett dalocskát dúdolgattam. Hagytam időt, hogy összeszedje magát, miközben szorosan ölelt, mint aki soha nem akarna elengedni. Egy idő után már sírása csillapodott. Rám emelte tekintetét, amely most a sírástól még meggyötörtebben tűnt. Óvatosan letöröltem az arcáról a nedvességet, miközben továbbra is ringattam, és dúdoltam, s úgy tűnt, teljesen megnyugodott.
- Fel kellene kelnünk innen a betonról, mert fel fogunk fázni… - mondtam neki gyengéden.
- Én nem akarok… veled akarok maradni… - nézett rám kérlelően. – Nem fogunk felfázni…
- Lehet te nem, de én igen, ha továbbra is itt ülünk. – mosolyogtam rá.
- Akkor ezt nagyon egyszerűen meg tudjuk oldani… - hátát a szegélynek téve, engem, pedig az ölébe ültetve helyezkedett el. – Veled akarok lenni… annyira jó most így… - nézett mélyen a szemembe. Én pedig fejemet a mellkasának döntöttem, s úgy néztem tovább a naplementét. A kezeivel átölelt, és az arcát a hajamba fúrta, s mélyeket lélegzett. Annyira meghitt volt ez a pillanat. Talán még romantikus is. Mi és a naplemente… Ha nem lenne ennyire megrázó ez az egész, talán még annak is tartanám.
Nem tudom, meddig ülhettünk itt, de teljesen besötétedett. Felemeltem a fejem a kényelmes helyemről, ő pedig rám mosolygott. Már nem volt annyira meggyötört a tekintete… annyira magányos… vagy csak én nem akartam mindezt látni benne? Felkeltem eddigi kényelmes ülőhelyemről, ő azonnal a kezem után kapott…