2. évad 8. rész

Alig hittem el, amit láttam. Nyúzott és kialvatlan. Egy pár kilóval kevesebb. Borostás… jó pár napja még köszönő viszonyba sincsenek, ahogy elnézem… egyszóval szörnyű.
- Szia Sebi… remélem nem zavarok… - ő továbbra is csak ott állt, és nézett engem. Talán azt latolgatta, hogy valós vagyok-e… vagy csak egy délibáb… a képzelete szüleménye. Egy lépést tett előre, s előrenyújtotta a kezét, hogy megérintsen, azt hiszem még mindig nem hitt el igazán. Láttam rajta, hogy vacillál, meg merjen-e érinteni vagy ne… Én döntöttem helyette, hisz minden porcikám már vágyott az érintésére. Egy apró lépést tettem előre, így a keze hozzáért az arcomhoz. Észrevettem, hogy a szeméből egy könnycsepp utat tör magának, de nem foglalkozott vele. A keze apró-pici mozdulatokkal simogatta az arcomat… és a szívemet is. Szeretem őt… minden percben egyre jobban.
- Annyira hiányoztál Liz… - egy lépéssel már teljesen előttem volt, és a karjaiba zárt, s zokogott… keservesen zokogott, a szívem szakadt meg érte. Rám nézett azokkal a csodálatos kék szemeivel, amelyek most könnyektől csillogtak, és valami mástól is… talán a boldogságtól. Én se bírtam ki, és elsírtam magam. – Egy balfék voltam… egy hatalmas barom…
- Ne ostorozd magad… én is hibás vagyok, nem kellett volna komolyan vennem a szavaidat, hisz csak a dühöd beszélt belőled. – pityeregtem tovább, ő, pedig törölgette a könnyeket mindkettőnk arcáról.
- Liz… drága. Igaza volt Tomminak… nem illetted meg azt a hangnemet, hiszen nem te ejtettél ki a versenyből. Amikor lenyugodtam, rohantam vissza a szállodába bocsánatot kérni tőled, de hűlt helyedet találtam. A recepción mondták, hogy a csomagjaiddal együtt elhagytad a szállodát. Azt hittem megbolondulok… egész éjjel kerestelek… és felhívtam Kimit is, hátha tud rólad valamit… Ha Tommi nem lett volna mellettem, én nem tudom, mit teszek. Undorítóan viselkedtem veled… pont veled, akit annyira szeretek. – újra magához húzott. Az illata, az egész lénye megnyugtatott. Tisztában voltam vele, hogy nagyon hiányzik nekem, de igazán most jöttem rá, hogy nem tudom miként bírtam ki nélküle azt a négy hetet. Úgy éreztem, mintha a másik felemet kaptam volna vissza. Mikor egy picit eltávolodtunk egymástól, újra belenéztem azokba a csodálatos kék szemekbe, amelyek most is elvarázsolnak.
- Sebi fejezd be… nem te vagy mindenért a hibás. Én is ugyanúgy tehetek a történtekről, mint te. Nem kellett volna egyszerre elrohannom a szállodából… meg kellett volna, hogy várjalak, hogy meg tudjuk beszélni…
- Beszélni? – nézett rám hatalmas szemekkel – Azon csodálkozom, hogy még szóba állsz velem… - hajtotta le a fejét – nem érdemellek meg. Nem érdemlem meg, hogy valaki is szeressen, hisz a vége úgyis az lesz, hogy mindenki megbántok a viselkedésemmel.
- Sebastian Vettel ezt fejezd be! – szóltam rá egy kicsit erélyesebben. – Nagyon sokan szeretnek téged, s ha ezt most hallanák tőled, lehet, csalódnának benned… Hová lett, azaz életvidám srác, akit megismertem? Akinek a szíve túlcsordul szeretettel? – néztem rá.
- Annak az embernek a szívét elvitte egy gyönyörű szőkésbarna hajú lány…
- De ez a lány most visszajött, hogy visszaadja, amit eltulajdonított. – mentem bele a játékba.
- Liz… nem lehet azt visszaadni, amit az ember szerelemből adott oda… - nézett rám mindentudóan. A mosoly már ott bujkált a szája szegletében… csak elő kell csalnom valahogy. Megsimogattam az arcát, ő, pedig egy csókot lehelt a tenyerembe…
- Sebi…
- Szeretlek Liz… nagyon… kérlek, bocsáss meg nekem. Ígérni nem akarok, de megpróbálom a dühömet ezen túl kordában tartani. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében, csak kérlek… könyörgök… bocsáss meg nekem… - újra sírt. Könnyek áztatták az arcát. A szívem majdnem megszakadt miatta. Hozzábújtam, érezni akartam őt, s a fülébe súgtam…
- Szeretlek…