Hinni az életben

5. rész

Az este nyugodtan telt, mert elkészítettem nekik a vacsorát, és Marktól engedélyt kérve magukra hagytam őket. Sok volt nekem ez az egész nap, és szerintem az edző is rájött, ezért nem is erőltette, hogy maradjak velük vacsorára. Kimivel később már nem találkoztam, de valahogy nem is bántam mindezt. Az estémet otthon magányosan töltöttem, de az agyam folyamatosan a délutáni események körül zajlott. Sok mindent furcsának tartottam, de ami a legjobban feltűnt, hogy Kimi nagy valószínűséggel egyedül él. Mondjuk ezt nagyon nem értem, mert fiatal, híres… bomlania kellene a csajoknak utána. Mondjuk az állásinterjún ez meg is mutatkozott…
Másnap reggel bevásároltam, és úgy indultam el „munkahelyem” felé. Ahogy beléptem a házba, füleltem, de nagy volt a csend, így arra jutottam minden bizonnyal még alszanak, mondjuk reggel hétkor még nem csoda. Nem mindenki kel olyan korán, mint én. Lepakoltam a konyhába, elrendeztem mindent, s lementem a mosókonyhába. Tegnap Kimi két bőrönddel tért haza, s most ezek ott voltak az ajtó mellé állítva. Szétválogattam a ruhákat és elindítottam a gépeket. Míg azok tették dolgukat, a konyhába mentem reggelit készíteni, mert Mark tegnap mondta, hogy ma korán fognak kelni, Kiminek ugyanis edzenie kell.
Kezembe vettem a papírt, amit az edző összeírt nekem, hogy Kimi mit fogyaszthat, s mit nem. Megpróbáltam fejben összeállítani a mai nap menüjét. Épp a reggeli elkészítésénél jártam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki az ajtóban áll, és engem néz.
- Jó reggelt Elina! - mosolygott az ajtóban Kimi.
- Jó reggelt… - hangzott a halk feleletem.
- Milyen korai vagy. Nem tudtál aludni? – kíváncsiskodott.
- Én… én… mindig korán kelek… - néztem rá, s végre egy normális mondatot tudok kinyögni a jelenlétében.
- Azta… erre meg kellene, hogy tanítsál, valahogy ez nekem nem megy. - hüledezett.
- Ugyan… - rántottam meg a vállam – meg lehet szokni. – tettem bele a narancsdarabokat a gyümölcscentrifugába.
- Látom az egészség híve vagy. – figyelte, hogy mit csinálok.
- Csak Mark adta ki, hogy…
- Tudom, tudom, hogy mit ehetek, és mit nem. – vágott egy fintort. – Akkor megint salátán fogok tengődni, azt hiszem. Nem vagyok én nyúl, hogy állandóan zöldségeket egyek. - háborodott fel.
- Én arra gondoltam, hogy… szóval…
- Mire? – nézett rám nagy szemekkel.
- Hogy ebédre halat készítenék zöldséges rizzsel, ha az neked is jó… - néztem rá megszeppenten.
- Csúcs. – mosolygott rám lelkesen. – Végre valaki, aki nem akar vegetáriánussá tenni. Téged az ég küldött ide Elina. – nézett rám barátságosan, s ez engem eléggé zavart. – Egyébként kérdezhetek valamit?
- Igen… - válaszoltam rettegve, vajon mit akar kérdezni? Még a kezem is megállt a mozdulat közben.
- Ne ijedj meg semmi komoly dolog. – nyugtatott meg azonnal – Csak nekem az Elina annyira hivatalos. Hogy szoktak téged becézni?
- Engem? Sehogy… - hajtottam le szomorúan a fejem. Ezt még senki sem kérdezte tőlem. Soha senki nem akart becézni… akkor Ő most miért?
- Sehogy??? – nézett engem meglepődött ábrázattal – Zavarna, ha csak Linának hívnálak? Sokkal jobban illik hozzád, ha engem kérdezel.
- Rendben, ahogy szeretnéd…
- Ha téged zavar, akkor…
- Nem… nem zavar… - válaszoltam neki gyorsan, szerintem egy kicsit túl gyorsan is.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük… Lina…