Hinni az életben

Ginának a barátságáért: "A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek."

Bevezető

Ki hinné, hogy az ember mennyi mindent képes kibírni, elviselni, vagy azért mert azt hiszi, mindez jó neki, vagy azért mert nincsen más választása, mint elviselni közben a szenvedést is, mert az élettől nem csak jót, örömet kapunk, hanem fájdalmat, kínokat, és a rosszat is.
A férjem és én, sokat tudnánk mesélni az élet jó és rossz oldaláról, egyaránt. Mind a ketten voltunk mindkét felén. Mindig azt mondja nekem, hogy engem azért vezettek el hozzá az égiek, hogy megmentsem Őt és az életét… de mint tudjuk, az éremnek mindig két oldala van… ugyanezt én is el tudom mondani róla…
Amikor azt hittem az életem teljesen kilátástalan, és elvesztettem a céljaimat, akkor találkoztam Vele. Nem is hittem volna, hogy a Vele való találkozás mennyire meg fogja változtatni az én sivár és egyhangú életemet.
A családomat tekintve van egy testvérem, egy öcsém, akit imádok a mai napig, de csak akkor tud megtalálni, ha kell neki valami, vagy ha nem tudja más kihúzni a bajból. Ez mondjuk manapság sem sokat változott.
A szüleim meg, ha egyáltalán lehet annak nevezni őket… sosem voltunk nekik fontosak, mindig a saját kis önös érdekeik számítottak csak nekik igazán. Sosem értettem, hogy miért is akartak maguknak családot, amikor sohasem számíthattunk rájuk. Talán csak a látszat volt nekik fontos, hogy elmondhassák a külvilág felé, hogy nekik van egy csodálatosan szép családjuk, mint a mesékben… csakhogy ennél sokkal szörnyűbb volt maga a valóság.
Akkor volt kaja a hűtőben, amikor elmentem bevásárolni, akkor volt kaja az asztalon, ha én főztem. Akkor volt rend, ha én takarítottam. Főztem, mostam, takarítottam, és mégsem voltam sosem elég jó a szüleimnek. Az öcsémet nem bántották… őt soha… azonban rajtam kiélték az összes eddigi keserűségüket, amiket elszenvedtek addigi életük során.
18 voltam, amikor megszöktem, mert nem bírtam tovább. Érettségivel a zsebemben nekivágtam a nagyvilágnak. Nem volt más választásom, mert apám már nem bírt a nadrágjában lévő „becsességével”. Kihasználta az egyetlen alkalmat, amikor csak mi voltunk otthon. Nem tudtam elmenekülni előle. Éjszaka leple alatt szöktem meg, mint egy tolvaj. Mocskosnak és egy utolsó senkinek éreztem magam, és az addigi egész életemet egyaránt…
Dolgoztam éjjel, s nappal. Voltam pincérnő, újságkihordó, konyhalány, pultos. Képtelen voltam bárkiben is megbízni, s folyamatosan rettegtem. Rettegtem mindentől. Az emberektől, az új dolgoktól, de a legjobban a férfiaktól. Nem tudtam egyre sem ránézni úgy, ahogy egy nőnek kell látnia egy férfit. Mindet egy utolsó rohadéknak hittem. Hiszen ha az egyik ilyesmire képes, akkor az összes többi is ilyen, gondoltam én. Hatalmasat tévedtem…