Hinni az életben

3. rész

Egész nap Steve és Mark társaságait élvezhettem. Mást se hallottam, mint Kimi így, Kimi úgy… Már egy csomó mindent tudtam róla, de látni még nem láttam őt. Furdal a kíváncsiság, mégis inkább hallgatok. Nem akarok tolakodó lenni, még a végén azt hiszik én is egy rajongó vagyok, csak jól titkolom mindezt. Így inkább az előttem álló feladatra koncentráltam, nem akartam, hogy a felesleges kósza gondolatok megzavarjanak.
Sok apró dolog feltűnt a házban. Ilyen volt az is, hogy függönytartó van, de nincs rajta függöny. Szobanövények vannak, de mind egy helyen összezsúfolva. Apró dísztárgyak, vázák, kaspók, képek dobozokba becsomagolva. Steve felvilágosított, hogy ezeket mind nekem kell elhelyeznem, s ezzel otthonossá tenni ezt a jelenleg múzeumnak beillő építményt.
Rengeteg dolog vár rám, s ezekre úgy fogok tekinteni mindez jelenleg egyfajta kihívás az életemben. Most kezdem úgy érezni, hogy valami ér az én nyomorúságos kis életem. Van végre célom, kaptam az élettől egy lehetőséget, és ezzel most egyszerűen muszáj élnem… az utolsó mentsváram ez a munka.
Az első pillanatban rájöttem, hogy egy alapos takarítással kell kezdenem az egész házban. A konyha szerintem még használva sem volt. A mosókonyhába beérve azt hittem infarktust kapok. Ennyi szennyes ruhát nem tudom, hogy egy mosoda látott-e. Legalább hét nagy kosár dugig tele volt. Mindezekre megkaptam odafenn a főnököm gardróbjában a választ, szinte üres volt.
Késő délután volt, mire a két férfival mindent megbeszéltem, vagyis ők beszéltek én meg bólogattam. Van cirka egy hetem rendbe szedni az egész kócerájt. Hatalmas munka, de nem kivitelezhetetlen. Távozás előtt még a kertet is megmutatták nekem, habár lehet jobb lett volna, ha ezt most még nem látom. Egy szóval le tudnám írni az egészet: szörnyű. A fű nincs gondozva, a rózsafákat belepte a gyom. Stevetől kaptam egy kártyát, ha valamire szükségem van, akkor meg tudjam venni. Egy hét múlva jön haza a főnököm, és nekem mindent meg kell arra csinálnom. Nem lehetetlen, de eléggé nehéz feladat… de tudom, hogy képes vagyok rá. meg tudom csinálni, mert meg akarom csinálni. Azt hiszem, jót tesz nekem ez a munka, mert a jövőmet jelenleg eléggé pozitívan látom…

Egy hét… ennyi… nem több. Rengeteg munka, és még annál is több. Ott kezdtem, hogy a mosókonyhába próbáltam meg a káoszt eltüntetni. Mostam, szárítottam, vasaltam. Közben takarítottam a házban. A felső szinttel kezdtem, mert a tiszta ruhákat nem fogom egy koszos gardróbba tenni. A hálószobákban leszedtem a függönyöket, tiszta ágyneműt húztam fel, leporoltam, kiporszívóztam. Így ment mind a hat hálóval. A leszedett függönyöket kimostam kivasaltam. Egy nap kellett a teljes felső szint rendbetételére. Este hullaként dőltem be az ágyba.
Másnap minden kezdődött elölről. Vagyis nem minden, mert most a földszint következett. A nagytakarítás kellős közepén figyelmes lettem valamire. Lekapcsoltam a porszívót és füleltem. A hang egyértelműen a nappali felőle jött. Halkan odaosontam, és hallottam, hogy a telefon szól, de veszettül. Egy pillanatra lefagytam. Felvegyem? Vagy ne? Mit csináljak? Végülis itt dolgozom… fel kellene vennem… mi van ha fontos?
Ott toporogtam a telefon mellett azon vacillálva, hogy felvegyem-e vagy sem, miközben az csak nem hagyta abba a csörgést. Kénytelen voltam felvenni, mert azt hiszem fontos hívás ez…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Hallo. Kivel beszélek? – szólt bele egy férfi.
- Én… Elina vagyok. És én… kivel beszélek?
- Én pedig Kimi vagyok. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Elina. Remélem nem rettentettelek nagyon el magamtól, amikor megláttad a házat. Ugye nem? – a hangjában egy enyhe félelmet éreztem ki.
- Nem… - válaszoltam halkan.
- Akkor jó. Azt hiszem, hogy te még nálam is kevesebbet beszélsz. – nevetett – Pár nap múlva megyek haza. Ugye ott leszel te is? A fiúk már nagyon sokat meséltek rólad, s nagyon szeretnélek már megismerni.
- Oké. – válaszoltam ismét tömören, de alig hittem el, hogy egyáltalán valamit ki tudtam nyögni.
- Azt hiszem ez így nagyon érdekes lesz, ha ennyit kommunikálunk. – nevetett. – Akkor pár nap múlva találkozunk. Azért remélem, ráismerek majd a házamra. Legyél jó Elina és vigyázz magadra. Szia.
- Szia… - s már csak a búgó hangot hallottam…